Ma délelőtt még be kellett mennem dolgozni, de már reggel tudtam, hogy délután mégis megsütöm a receptes füzetemben "A Tökéletes" néven megörökített beiglit, pedig tegnap még nem akartam, mert:

1.rendeltünk egy halommal a cukrászdából,

2.ki fog repedni (mint mindig),

3.ezért nem lesz szép,

4.és ezért péntekig úgyis megesszük,

5.tehát péntekre úgy fogok kinézni, mint Micimackó, ahelyett, hogy Kis Hableányként tündökölnék a két menyem előtt.

De az észérveket tántoríthatatlanul félretettem. Márpedig ma sütök. Aztán majd úgyis önmérsékletet tanúsítok (úgy szoktam), fegyelmezett leszek (úgy szoktam), és a mohóságnak nyoma sem lesz bennem. Nos, mindennek az alapja az önismeret, nem?

Ebédre megkóstoltuk a cukrászdából rendelt beiglit. Finom, de keveselltem benne a tölteléket. Mondta is a férjem, hogy én viszont émelyítő gazdagsággal bánjak a mákkal és a dióval, mert ez most nem az egészséges életmódról szól, hanem a várható kulináris örömökről, ha pedig kireped, hát akkor kireped. Akkor is megesszük.

Míg szorgoskodtam, a konyhában maradt velem (pedig nem szokott), és leplezetlen élvezettel figyelte (pedig nem szokta), ahogy gyúrom, nyújtom és töltöm a Mi Beiglinket. A sütőbe ő emelte be, aztán elvonultunk filmet nézni. Nem túlzok, 15-20 percenként állítottuk meg a filmet és vonultunk ki a konyhába, ahol lestük, "kisült-e már a kalácsom". A film végére persze kisült, a férjem mondta is, hogy "ide véle, hadd egyem meg melegében".

"Csitt, csak most maradj csendben" - feleltem, meg fogjuk szépen várni, amíg meghűl, ugyanis nem szeretnék felfordulni a nemlétező epehólyagom miatt. 

Éppen csak langyosra hűlt, amikor vágtam belőle, hogy megkóstoljuk.

Mindketten egybehangzóan állítjuk, hogy fantasztikusan finom lett. Persze kirepedt és nem lett szép, de az élvezeti értéke...hmmmm...az tökéletes. Nyilván meg is fogjuk enni mindet. Úgy szoktuk. Én pedig pénteken Micimackóként fogok ajtót nyitni. Momentán ez kit érdekel?

A ragyogó napsütést ma déltől borult ég váltotta, ahogy ígérte a meteorológia. Ez nekem egy derűre okot adó változás, mert szeretem a novembertől március közepéig tartó időszakot, a korai sötétséget, a fénytelenséget és a  bezárkózást. Ez a kedvencem.

Mire hát most a ború?

Elmentem gyalogolni egyet és pár perc elteltével elkezdett fájni a térdem. Ennek ellenére húsz percig kitartottam, és további tíz percig tettem-vettem még a teraszon, lesepertem a járdát, nézelődtem, ilyesmi, még a lépcsőn is provokáltam a térdkalácsomat, hátha majd éppen a lépcsőre való fel-le lépegetés fogja helyre igazítani, de sajnos nem. Sántikálva léptem be a házba. 

Bent a gyógytornásztól tanult labdás gyakorlattal jól megnyújtogattam a lábamat, nyúltak is szépen az izmok és az inak, annyira, hogy gyorsan (nem, inkább kényelmesen, lassan) befejeztem a nappali szobánk takarítását, közben sikeresen lebeszéltem magam a sütésről. Messze még a 27-e, akkor jönnek a gyerekek hozzánk, addig megszáradna minden, vagy amire még nagyobb az esély, megennénk mindent. Nincs sütés, nincs kísértés. 

A férjemet két dologra kértem meg azzal, hogy nem akarom ezekkel piszkálni, tehát nem fogom neki addig mondogatni, amíg meg nem csinálja. Tartsa észben és csinálja meg, nekem nagy segítség lenne. Mindkettő az ünnepi készülődés-vendégvárás része, és mindössze kb. kétszer öt percet venne igénybe, és van még egy harmadik dolog is, azt nem is mondtam neki, azt találja ki.

Mai borúságom oka a térdem mellett tulajdonképpen az, hogy a leghalványabb jelét sem látom, hogy foglalkoztatná a két dolog, a harmadikról nem is beszélve. Semmi ráutaló magatartás, semmi mozgolódás. 

Ha nem csinálja meg, akkor nem lesz megcsinálva. Az biztos, hogy nem fogom újra megkérni. "Nekem a kérés nagy szégyen/Adjon úgy is, ha nem kérem."  Ehhez tartom magam. 

És kíváncsii vagyok. És bosszús. És borús. 

És nem fogom helyette megcsinálni.

És pont.

1.  Csütörtökön mozimaratonra mentünk a szomszéd városba. Két filmet néztünk meg egymás után, a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled című magyar filmeket. Mindkettő nagyon tetszett, szeretettel ajánlom őket.

2. Pénteken délelőtt hagyományosan én mondtam a karácsonyi mesét a munkahelyi közösségünknek. Jól sikerült, és most is, mint eddig minden évben,  szép karácsonyi hangulatot teremtettünk zenével  és mesével, mindkettőt én választottam, mindig rám bízzák. Ajándékoztunk, beszélgettünk, mindenkinek elmondtam, hogy miért szeretem, mint embert és miért szeretek velük dolgozni. Aranyosak voltunk.

3. Pénteken délután a négy éves unokánk ritmikus sportgimnasztika bemutatójára utaztunk. Nagyon nagy élmény volt látni, hogy mennyire tehetséges kislány, de ha nem lenne az, akkor is nagy élmény lett volna találkozni vele és a majdnem kétéves testvérével. Édesek, cukik, imádjuk őket. Elő-karácsonyi vacsora és süteményezés is volt, nagyszerű volt minden.  Késő este, hazafelé az út utolsó harmadán én vezettem, így aztán a máskor két órás út most plusz egy órával tovább tartott. Én kínosan lassú vagyok, amit óvatosságnak szoktam nevezni. 

4. Itthon nem terveztem nagyobb takarítást, mégis meg kellett csinálni, mert a ház mára elérte a tisztaságilag vállalhatatlan kategóriát. Három napra gondoltam elosztani a teendőket, de ma sikerült több, mint a felét elvégeznem kényelmesen, ha nem is túl alaposan. Majd alapos lesz tavasszal. 

5. Ma fél órát voltam az erdőben, ebből 20 perc volt a gyaloglás kétszer tízperces bontásban, de már az első tíz perc után jelzett a térdem. Pici pihenés, lábtornáztatás után újabb tíz percet sikerült mennem, aztán a szokásos nyújtó feladatokat elvégeztem és még pár percet lépegettem oldalazva is. Gyönyörű napsütés volt, jó volt kint lenni. Jó mélyeket lélegeztem, átszellőztettem magam. Nagyon elégedett vagyok, jól haladok.

6. Voltam a testvéremnél, hívott, hogy menjek el, mert felvett egy műsort a tévéből és nézzem meg. Ő is megnézte velem és utána meg is beszéltük a látottakat. A csontritkulásról volt szó, három orvos mondta el a tudnivalókat és hogy bizony nem csak kezelhető problémáról van szó, hanem gyógyítható is. Nagyon meghatott, hogy a testvérem ennyire törődik velem, bár mindig is ilyen volt a kapcsolatunk. Mi nagyon jó testvérek vagyunk.  

7. Még nem biztos, de lehet, beiglit sütök (de rendeltünk is éppen eleget a szokott helyről, a cukrászdából) és kókuszkockát is tervezek sütni, meg diós linzert és talán még meggyes csokitortát is. Ha lesz kedvem és ha lesz időm, és főleg ha nem gondolom meg magam, ugyanis a férjem dolgozni fog és ha olyan helyre visz az útja, amit én is szeretek, akkor megyek vele. 

Természetesen első a térdem rehabilitációja, minden más csak ezután jön. 

Az erdei térdrehabilitációm második napján ennyi lett a fájdalomjelzés-mentes teljesítményem. Nagyon-nagyon örülök!

Munka közben is jövök-megyek, a gyógytornászhoz is el kellett sétálni, lépcsőznöm is kellett, plusz az erdei gyaloglásom és mindezek fájdalom nélkül, szerintem ez így összességében nagyon jó. Ma reggelre majdnem teljesen elmúlt a tegnapi megbotlásom okozta feszülés a térdhajlatomban és a mai gyógytorna ismét fantasztikus volt. Imádtam minden percét!

Az erdőben csend volt, jó levegő és ragyogó napsütés. Feltöltődtem a mozgásszabadság boldogságával. A rehabilitáció holnap újra gyógytornával és erdei gyaloglással folytatódik majd, de sem a lépésszámot, sem az időt nem tervezem emelni. A kevesebb néha több, szokták mondani, és ez most rám teljesen igaz. Azt remélem, hogy a tavaszi "erdőszezon" kezdetéig elérem a harminc perces intenzív gyaloglást, természetesen teljes fájdalommentesség mellett. Addig több, mint két hónap van.  

Nem sietek. Pillanatnyilag nem is tudok.

Ma kezdtem a gyógytornát a térdemre. A gyógytornász fantasztikusan dolgozott, én meg a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel,  lelkesen és ügyesen követtem az utasításait. Remek volt a teljes testes átmozgatás és a térdem is jól funkcionált. Aktív volt a torna, vagyis a gyógytornász diktálta a feladatokat, én pedig a magam izomerejéből végrehajtottam azokat.

A torna végén passzív nyújtás volt, ez azt jelenti, hogy ő fogta és nyújtotta a lábamat-térdemet, én pedig jeleztem a fájdalomhatárt, mire ő visszavett egy picit a nyújtásból, majd újra megnyújtotta fájdalomhatárig és ezt ismételte néhányszor. Az eredmény az lett, hogy szépen nyúltak az izmok és az inak, annyira, hogy bár kicsit bicegve mentem be a rendelőbe, de már bicegés nélkül jöttem ki. 

Mivel az akut gyulladás lecsengett, és mert az izmok rövidülését meg kell akadályozni, nemhogy elkezdhetem, hanem egyenesen el is kell kezdenem a gyaloglást, lehetőleg nem betonon, hanem természetes talajon. Vagyis járhatok a az erdei futópályára újra, de csak tempós gyaloglásról lehet szó és a távot nem méterben vagy kilométerben mérjük, hanem fájdalomjelig megyünk.

Akár mától elkezdhetem?

Igen, akár mától.

Nosza. Fél óra múlva már az erdőben voltam és óvatosan elindultam az egy hónapja mulcsolt, tehát az ideálisnál is ideálisabb pályán. Boldogságom határtalan volt...

...úgy a századik lépésig.

Akkor egy kivágott és legallyazott fa állta az utamat. A gallyak a pályára voltak dobálva és az egyikben megbotlottam. Nem estem el, megtartottam az egyensúlyomat, de a térdem inai és izmai hátul, a térdkalácsom mögött a combom közepétől a vádlim közepéig - pont ott, ahol eddig fájt, dagadt és feszült - újra megrándult.

Csak álltam hitetlenkedve. A jobbik lábamra terheltem a magam, a másikat ugyanis nem tudtam rögtön kinyújtani. Nyilvánvaló volt, hogy a kocsihoz valahogyan vissza kell jutnom, ha máshogy nem, hát négykézláb. A gallyak között volt néhány botnak való vastagabb ág is, de egyik sem volt a kezem ügyében, néhányat lépni kellett volna, hogy elérjem valamelyiket, de egyelőre nemhogy néhányat, hanem egyet sem tudtam lépni. 

Egy ember volt rajtam kívül az erdőben, egy ismerősöm.  Felém tartott és látta a tétovázásomat, hogy  mennék,  de nem tudok. Kérdezte, elestem-e és segítsen-e. Mondtam, hogy nem estem el, de megrándult a fájós, már gyógyulófélben lévő térdem és várom, hogy meg tudjak indulni.

És akkor erőt vettem magamon. 

Megpróbáltam ráterhelni, és láss csodát, nem kellett segítség: a kezdeti, pár méterig tartó nagyobb bicegést követően elég tűrhetően helyreigazodott, aminek helyre kellett és szépen kibicegtem a kocsihoz.

Itthon rögtön borogatást tettem a térdemre és finoman nyújtogatni kezdtem. Most írás közben s nyújtom úgy, ahogyan a gyógytornász mutatta. 

Felhívtam a férjemet, aki most jön hazafelé Siófokról. 

Felhívtam a barátnőmet, akivel karácsonyi ajándékként vacsorázni mentünk volna ma. 

Felhívtam a testvéremet, akinek sült tököt vittem volna ma. 

Háromszorosan is kibeszéltem tehát a traumámat, megkaptam az együttérzéseket és a három különböző  jótanácsot, most pedig ki is írtam az egészet magamból. A trauma tehát fel lett dolgozva, innentől a borogatásra és a nyújtásra koncentrálok és várom a csodát. 

Happy end nincs?

De van!

Illetve lesz.

Érzem, hogy ez a rándulást holnapra kialszom. Érzem. Tudom. 

Amikor az örökzöld kecskerágón elkezdenek narancssárgára színeződni a bogyók, a kertünk mikrovilága ezzel üzen nekünk: már csak pár hét és itt a karácsony.

A férjem első és legfontosabb dolga ilyenkor, hogy kihelyezi a madáretetőt és az időjárásra tekintet nélkül, akkor is, ha tavaszias jó idő van, naponta eleséget szór bele.

A második teendője pedig az, hogy a bábeli dzsungelben, amit jobb helyeken kamrának vagy spájznak neveznek, a karácsonyi kellékek dobozából előveszi a legalább tíz éves adventi koszorút és együtt megállapítjuk, hogy a tavalyi (vagy tavalyelőtti vagy ki tudja mikor vásárolt) gyertyák még az idei adventet is ki fogják bírni.  A karácsonyi doboznak a Bábelben fix helye van azóta, hogy néhányszor a karácsonyfatalpért fel kellett forgatni nemcsak a Bábelt, hanem gyakorlatilag az egész házat, beleértve a Bábel ikertestvérét, a szerszámos műhelyt is. Nem gyakran tanulunk a saját hibánkból, de ebből sikerült: azóta nem fordulhat elő, hogy bármilyen tárgyat, ami az adventhez vagy a karácsonyhoz köthető, ne abban a dobozban tartanánk és ne ugyanoda tennénk vissza, ahol már behunyt szemmel is megtaláljuk. 

Az adventi koszorú után kezdődik az első igazi kihívás: hol lesz az ünnepünk? Két évvel ezelőttig anyukám volt a szenteste egyetlen biztos pontja, az ünnep első és második napja pedig ilyentájt mindig teljesen kiszámíthatatlan szokott lenni. Nem tudjuk, melyik gyerekünk és családja jön hozzánk és mikor, vagy melyikhez megyünk mi, vagy talán egyiküknél-másikuknál fogunk-e mindannyian találkozni. Ez annyira bizonytalan, hogy még ötletelni sem érdemes rajta, nemhogy tervezni bármit is. 

Az idén elé mentünk a dolgoknak és bátran kezdeményeztük, hogy jöjjön mindenki hozzánk (igaz, a kisebbik gyerekünk meg azt szerette volna, ha mindenki hozzájuk megy, de az bonyolultabb lett volna),  és még a napot is megjelöltük. Legyen december 27-e és most sem értem, hogyan, de mint kés a vajon, úgy ment át azonnal minden felnőtt érintetten a javaslatunk.

Nos, jöhet a második kihívás: ellen tudunk-e állni a Tókéletes Karácsony üzleti nyomásának? 

Igen. Nagyon igen. 

Úgy gondolom, ahogyan eddig, úgy most is ellen tudunk állni, de ahogy közeledik majd a nagy nap, úgy fog erősödni bennem a szorongás,  hiszen rajtam kívül mindenki más már régen lemosta, kimosta, átmosta, megfőzte, megsütötte, kihűtötte, feldíszítette, kivasalta, átvasalta stb. és hogy nekem is lehetett volna többet, szebben, jobban...mert mindig van több, szebb és jobb.

 Aztán este, amikor elmennek a drágáink, hosszan integetünk utánunk, én sírni is fogok, és azt emlegetjük majd hosszú ideig, hogy minden pont úgy volt jó, ahogy volt.

Annyi, de annyi fontos dolog van azon kívül, hogy karácsonykor (is) milyen csúcsteljesítményt érünk el a konyhában, és hogy mennyire porszemmentesen van kitakarítva a lakás vagy éppen milyen fényfüzér van kitéve a ház falára. Valahol pont a lényeget takarja el a sok csillogás. Jézus egy jászolban született. Hogyan is illik a villódzó fényfüzér, a roskadásig megrakott asztal és a sokszor keservesen kitalált, ötlettelen ajándék Jézus születésének megünnepléséhez?

Persze, tudom, a karácsony a szeretet ünnepe. Mondd ezt a városban csomagokkal rohangáló (vagy magukat már most fáradtan vonszoló) ingerült és feszült tömegnek.

Mi már évek óta kivontuk magunkat ebből és attól, hogy idén mi leszünk a vendéglátók, nagyon fogunk figyelni rá, nehogy belesodródjunk. Legyen egyszerű az ünnep most is és legyen elég az elég. Ismerve a gyerekeinket, biztos elég is lesz.

"Grincs vagyok, aki ellopja a karácsonyt? Grincs vagyok, mert Jézus születésének napját ünnepelem minden más, az eredeti szakrális tartalomra mesterségesen ráépített és gerjesztett modern tartalommal szemben? Szeretet, család. Ezt hallom október vége óta. Igen, természetesen szeretjük egymást mi is nagyon, de ezt egy túlragozott karácsonnyal kifejezni? Ne már." - Ezt írtam tavaly ilyenkor és most is pontosan így gondolom.

Nálunk a lehető legegyszerűbb a karácsony, és hidd el, nem is vágyom többre. 

Ez lesz a második karácsonyunk az anyukám nélkül. Az én drága anyukám fentről fog nézni bennünket, de hiába van "fent", bennem van ő, a szívemben van, ennél közelebb már nem lehet. Nem tudom "elengedni" és nem is akarom. Apukám már majdnem negyven éve átkelt a másik világba, éppen karácsony szentestéjén. Az ünnep minden perce kettőjükről is szól.

"Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön,
de Te messze vagy, nem érlek el...
Ahogy égnek a fények, én is elégek...
ha nem lehetsz, miért nem lehetsz itt, közel?" (Demjén Ferenc)

Kedves Orsi, köszönöm, hogy írtál. Nem tudok a blogon keresztül normálisan válaszolni, ezért írok így. 

A munkanap áthelyezés miatt december 7-én szombaton nekem is dolgoznom kellett, de szerencsére csak délig. A férjem már előző napokban mondogatta, hogy egy szombat déli indulással menjünk el Siófokra, még ha csak egy éjszakára is, én pedig rábólintottam, de magamban azt gondoltam, hogy dehogy megyünk. 

Aztán pénteken reggel úgy ébredtem, hogy miért is ne! Menjünk csak, majd meglátjuk, mire lesz elég egy ennyire rövid idő.

Szombaton este hat órakor érkeztünk meg Siófokra és megnéztük a kis adventi vásárt, ami sokkal, de sokkal kisebb volt, mint ahogyan vártuk, majd vásároltunk ezt-azt a Sparban, hazasétáltunk és megvacsoráztunk. Jól felfűtöttük a lakást, megnéztünk egy filmet és éjfél előtt fél órával a tornámat is sikerült befejezni, úgyhogy teljes volt a nap.

Ma, vasárnap reggel fél 8-ig aludtunk, kényelmesen összekészülődtünk és Balatonszéplakra autóztunk át, ahol két helyen is lesétáltunk a vízpartra, az Ezüstparton a strandnál és a kikötőnél, utána Siófokon a szokott helyünkön is megcsodáltuk a Balatont és a vadkacsákat. 

Hazamentünk, megreggeliztünk - ekkor már fél 11 volt -, és egy órával később kisétáltunk az állomáshoz. Délben indult a vonatunk és egy átszállással 5 órakor beléptünk a házunk kapuján. 

Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, de a térdem valami rejtélyes ok miatt az egy hetes gyógyszerszedés ellenére ma délelőtt óta újra fájni kezdett, alig tudtam hazasétálni. Talán sok volt neki a rapid hétvégi terhelés. Nem tudom. És azt sem tudom, mit csináljak már Monsieur Jobb Térddel. Most bekentem gyulladáscsökkentő krémmel és pihentetem, a ma esti tornámon pedig nem fogom nyújtani, csak lazítani. Ha hagyja. 

A rapid hétvége ettől eltekintve nagyon jól sikerült, úgyhogy ismétlésért kiált, de vajon mit szól hozzá Monsiuer Jobb Térdem? 

Jövő szombaton kiderül.