Drága szüleim és minden eltávozott felmenőm emlékére: 

"Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör."

(József Attila: A Dunánál)

Mára volt időpontom a reumatológushoz. Napok óta fontolgattam, hogy nem megyek el, inkább magán ultrahangon nézetem meg a térdem és a csípőm, de persze mégis elmentem.

Napok óta azon is gondolkodtam, mit mondjak majd az orvosnak.

Fáj a térdem? Nem, nem fáj. Bizonyos mozdulatnál, nyújtásnál feszül. Nem akadályoz semmiben, jövök-megyek, tornázom, kocogni járok. És a bal csípóm? Fáj? Nem, az sem fáj. Kicsit szűkebb a mozgásterjedelme, de mostanában már nem ébredek fel hajnalban a diszkomfortra. 

Kedves hölgyem, akkor miért jött?  - fogja kérdezni habitustól függően őszinte érdeklődéssel vagy rosszkedvű  türelmetlenséggel.

Nos. Nem ez történt.

A doktornő kedvesen és végtelen türelemmel jól kikérdezett és távolról ugyan, de meg is vizsgált. A vizsgálat abból állt, hogy ülve kellett maradnom a székemen (ő is ült a székén) és mozdulatok elvégzését kérte tőlem. Nyújtsam fel a jobb karomat, majd a balt. Nyújtsam előre a karjaimat. Körözzek a csuklómmal. Terpesszem szét, majd szorítsam ökölbe az ujjaimat. Hajlítsam, fordítsam a nyakamat. Hajoljak oldalra és előre. Emeljem a térdem és nyújtsam ki a lábam (ez a mozdulat feszüléssel jár). Emeljem a lábam lábujjhegyre és sarokra. Továbbra is ülő helyzetben lépjek jobbra és balra. 

Közben elmondtam, hogy aktív vagyok, minden nap tornázom, hetente többször kocogni járok és alkalmanként három kilométer körül van a távom. 

A doktornő azt mondta, hogy a mozgás nagyon jó dolog és mozogjak továbbra is sokat, de nem mindegy, hogy mit. Nagyon alaposan elmagyarázta, hogy mit is jelent a térdízület és a csípőízület kopása és hogy a gyaloglás és a kocogás csak tovább ront a helyzeten. Tornázzak tovább, az nagyon jó, de a hosszabb távokat (és a 3 km az), kerüljem és inkább kerékpározzak vagy ússzak. Adott beutalókat is laborba, röntgenre és csontsűrűség-vizsgálatra, a leletekkel pedig visszavár és majd átbeszéljük, ezt mondta. 

A doktornő nagyon szimpatikus, kedves és türelmes, igazi jólelkű ember és biztos vagyok abban, hogy a legjobb tudása szerint járt el. Minden tiszteletem mellett viszont egyelőre nem tudom elfogadni azt a javaslatát, hogy ne gyalogoljak és ne kocogjak. Ez a mozgásforma kifejezetten jól esik nekem, testem-lelkem feltöltődik az erdőben és úgy gondolom, hogy a rendszeresen, élvezettel megmozgatott ízület meg is fogja gyógyítani magát, vagy legalább lassabban kopik. 

Természetesen elvégeztetem a vizsgálatokat és vissza is megyek a doktornőhöz, de a leleteket meg fogom mutatni a gyógytornászomnak is. Azt hiszem, a gyógytornász véleménye lesz az igazodási pontom, már ami a mozgásformákat illeti. Nem vagyok szakember, de valami azt súgja, hogy menjek a különvéleményem után is.

Ma kint voltam az erdőben és két kilométert mentem. Nem létezik, hogy ez árt.

Tengernyi Balaton szép, napos, langyos-meleg őszben. Ezt láttam a hétvégén.

Legalább hat kilométert gyalogoltunk Siófokon, olyan másfél kilométeres szakaszokban, de sokat üldögéltünk a vízparton, napoztunk, beszélgettünk és bejártuk a Jókai-parkot is.

Halfesztivál volt a város főterén. Jól megszervezett, tiszta (szemétmentes) rendezvény volt, rengeteg evő-ivó lehetőséggel és minőségi kézműves termékekkel. Semmi bazár, semmi igénytelenség. Péntek este a Neoton Família koncertjén voltunk. Nem szeretem őket. A dalaikat igen, de maga a koncert máskor sem és most sem tetszett. Csepregi Éva szerintem feleslegesen beszélt a dalok közben a semmiről - ezt gondolom, felkonferálásnak szánhatta, de jól megtörte vele a dalok lendületét -, viszont a hang-és fénytechnika a nagyszínpadhoz (és Siófokhoz) illően pazar volt. 

Szombat este a Wellhello koncertjébe hallgattunk bele, mert bár nem ismerjük őket és a rap-műfajt sem szeretjük, arra azért kíváncsiak voltunk, hogy milyen koncerthangulatot tudnak "varázsolni" - hát, ők is megtörték a lendületet a minden dal közötti felesleges, alig érthető beszéddel és egymás cikizésével, de a hang és a fény itt is pazar volt. Arra azonban ez a koncert kevés volt, hogy ne jöjjünk el az ötödik dal után.

A rengeteg gyaloglás után esténként természetesen még tornáztam is, ma pedig a hazaérkezésünk után még az erdei futópályára is kimentem és három kilométert mentem, ebből kettő és fél igazi, jó tempójú kocogásra sikerült. 

És ma még tornázom is. Annyira örülök az aktivitásomnak! Boldog vagyok, hogy tudok mozogni.

Ma vasárnap van. A férjemnek szerencsére nem kellett mennie dolgozni sehová, én pedig hétvégén eleve szabad vagyok. Mit tettünk hát? Tesz-vesz párost játszottunk. Ő egészen a kései ebédig a teraszon folytatta a héten elkezdett bútorfelújításokat - Siófokra fogjuk vinni a rendbe tett asztalokat és székeket - , én pedig tettem minden egyebet kint is, bent is.

A bútorfelújítás egyébként emlékőrzést és értékőrzést szolgál. Emlékőrzést, mert ezeket a bútorokat családi örökségként tartjuk számon és mindketten úgy érezzük, hogy felmenőink valahogy velünk kell legyenek a második otthonunkban is, és értékőrzést is, mert ott hasznosak lesznek, itt meg nélkülözni tudjuk mindegyiket.

Szorgalmasak voltunk ma, de el is fáradtunk. Pihenés következik, olyan igazi, vasárnapi módra. Kint esik az eső, bent jó meleg van, pont alvásra, filmezésre vagy éppen semmittevésre való az idő.

Tettünk-vettünk ma már éppen eleget.

Nem fogtam sétapálcát, de a sétám közben és főleg a végén, ha vidámabb nem is lettem (pedig minden okom meglenne rá), legalább egy kicsit már kevésbé volt rossz a hangulatom. A férjem dolgozni ment, hívott magával, de nem akartam menni. Itthon maradtam. Nem volt különösebb feladatom, mert tegnap kitakarítottam, kimostam, kiteregettem, főzni pedig nem kell ma. Persze aki keres, az talál, és tudjuk, hogy egy háztartásban mindig van mit csinálni, de én nem kerestem, így aztán nem is találtam semmit,  úgyhogy inkább mondjuk úgy, hogy nem éreztem eléggé motiváltnak magam semmihez.

Elmentem hát sétálni.

Itthon egyedül voltam, az utcán viszont találkoztam az ősz nekem egyik legkedvesebb arcával, a szürke ködössel. Sétáltam egyet a városban a párás őszi időben, mert emlékeztem, hogy a múltkor is utólag ugyan, de arra gondoltam, hogy ezt kellett volna tennem az indokolatlan szomorúság ellen. Most legalább időben eszembe jutott. 

Menj ki! Mozdulj ki! Jobb lesz. 

Ez igaz.

Tulajdonképpen nem is rosszkedvem volt, hanem inkább semmilyen voltam és motiválatlan. Most hazaértem és lettem valamilyen (mondjuk átmozgatottabb) és némileg motiváltabb is, leginkább arra, hogy aludjak egyet.

Ebből nem lett semmi, mert lefeküdtem ugyan, de felhívtam a barátnőmet és fél órán keresztül csacsogtunk a semmiről. Mikor befejeztük, telefonált a férjem, hogy elindult hazafelé, egy óra múlva itthon lesz.  

És ez lesz a jó.

Amikor kisvárosunk utcáin a rengeteg szilvafán elkezd lilásodni-kékülni a szilva, mindig mosolygok, mert érzem, hogy hamarosan vége a nyárnak és ennek mindig nagyon tudok örülni. Szinte hallom ilyenkor, ahogyan az ősz egyre közelebb lopakodik hozzám, én meg kitárt karokkal és szerető szívvel fogadom. Az erdőben és a kertek alján szoktam meglátni először, ahogy szárazbarna lábnyomát hagyja a zöldeken, aztán egyszer csak a mi kis kertünkbe is megérkezik. Reggelente egy gondolattal már hűvösebb kezd lenni, tompul a napfény, színesednek a tűztövis bogyói, sárgulnak a falevelek és a lábam előtt koppan az első vadgesztenye. 

Amikor aztán a kertből a konyhába is bekukucskál, vele jön az illata is, én pedig fogom magam és megsütöm az ősz első szilvás süteményét.

Ez itt a képen szeptember eleje óta már kb. a hatodik. Zabpehely az alapja (250 g) és kókuszreszelék (50 g), mazsola, pici só, szezámmag, lenmag és sok fahéj, ezek a száraz hozzávalók. És hogy mitől áll össze? Kókuszzsír kell hozzá (50 g) és fél kg  gyümölcs, ami nálam most reszelt alma és cékla, de a múltkor tettem bele körtét is. A tetejét kirakom szilvával és pár perc múlva a sütőből már száll is felfelé a finom fahájas szilva illata. Ötven percig sül, vagyis inkább csak szikkad a gázsütőben a legalacsonyabb fokozaton, aztán lehet türelmetlenül várni, hogy kihűljön. 

Persze az ősz nem a türelmetlenséget hívja elő belőlem, hanem pont a türelmet és a lelassulást. Üldögélni a szilvaillatú jó meleg konyhában és egyik szeletet a másik után vágva csipegetni, kóstolgatni, ízlelgetni és végül majdnem mindet megenni...hát, őszi életérzés ez a javából.