Két Covid-elleni oltást kaptam és kétszer voltam enyhe tünetekkel ugyan, de tesztekkel igazolva Covid-os. Nem mondom, hogy ezekkel összefüggésben, de mert előtte nem fájt, azóta meg igen, a gyanú felébredt bennem, hogy talán a csípó-és térd diszkomfortom mégis inkább következmény, mint eredendő ok.

Diszkomfortról és nem fájdalomról van szó, ezért aztán csak házilag kezelem magamnak gyógykrémekkel és gyógytornával, kisebb-nagyobb eredménnyel vagy olykor teljesen eredménytelenül. A tapasztalatom az, hogy minden ízületünket rendszeresen és okosan mozgatni kell, de csak a fájdalomhatár előtti pontig, amit nehéz megtalálni. Ugyanis amíg nem fáj, addig nyújtunk, ráfeszítünk, erősítünk, amikor pedig már bejelez a fájdalom, akkor bizony legtöbbször már késő megállítani a mozdulatot.

Meg kell hát tanulni megérezni azt a bizonyos "most kéne abbahagyni" pontot és erre való a gyógytornász. Én szerencsés vagyok, mert egy nagyon jól képzett igazi szakembertől tanultam be a napi gyógytornámat és szorgalmasan el is végzem minden nap. Nagyon-nagyon ritkán, évente talán ha tízszer alakul úgy, hogy valami miatt ki kell hagynom. Komolyan veszem. 

Egy ideje azt van, hogy a combomban egy bizonyos hátsó izmot nyújtó gyakorlat fájdalmat jelez. Megtaláltam azt a pontot, ahol még nem fáj, de az annyira kicsi nyújtás, hogy nem is nevezném igazán annak és ennyiért nem is érdemes "feszegetni" azt a területet. Ezt a gyakorlatot néhány napja kihagyom ugyan, de ez már eső után köpönyeg. Elvégeztem az öndiagnózist: meghúztam, helyesebben túlnyújtottam a piriformis izmomat és most azt inkább csak lazítani érdemes, pontosabban csak lazítani tudom. Mától a hengerezést és a masszírozgatós kenegetést is elkezdem. 

És akkor menjünk lejjebb, a térdemhez, bár mehetnénk éppen felfelé is, mert a bal karom és vállam sem az igazi. 

Nos, a jobb térdem hónapok óta érzékenyebb, mint szokott (évekkel ezelőtt elestem és nagyon megütöttem, azóta eleve az). A mozgást nagyon jól bírja, gyaloglással, kocogással jól terhelhető, de a gyógytorna közben a nyújtásnál ez is fáj. Öndiagnózisom szerint a csípő - és a térdfájdalmam összefügg egymással és ezt igazolva látom abban, hogy ha nem nyújtom a piriformis izmot, akkor a térdem sem jelez. Így aztán kihagyom mostanában a függőleges térdnyújtó gyakorlatomat is, de a vízszintest nem, mert az nagyon-nagyon jól tud esni. Ez is milyen érdekes! Ugyanaz a mozdulat vízszintesen jól esik, függőlegesen fáj.

Nem értem.

Azt sem értem, hogy a bal csípőm és a jobb térdem hogyan tud így "keresztben kommunikálni" egymással. Lehet, hogy mégsem értek meg mindent? Lehet, hogy újra vissza kellene mennem a gyógytornászhoz? Lehet. 

És akkor még a bal karomról és a bal vállamról nem is beszéltem. Na meg a jobb csuklómról.

(Kép: https://parlez-vous-francais.fr/)

Ma Pesten voltam, vonattal utaztam. Oda-vissza két-két óra az út és mit nem vittem magammal? Hát persze, hogy  a francia könyvemet. Itthon felejtettem, mert el sem készítettem. Pedig este mindent összeraktam, amit vinni akartam, a könyv kivételével, mert az már akkor sem volt eszemben és csak a vonaton ülve gondoltam rá először.

A nagy elhatározások embere vagyok, akit az első akadály megfog és aki aztán beéri a kevesebbel.

Nos. Újabb elhatározásra jutottam.

Most rögtön a hátizsákomba beleteszek egy adag francia szöveget, hogy mindig nálam legyen és bármikor elő tudjam venni. Nem a teljes könyvet, éppen csak annyit, hogy a belelendülés lendülete meg ne akadjon.

Beérem én kevesebbel, legyen elég csak pár oldalnyi a salátára széttanult francia könyvemből.

Elég az.

Nos hát. A kettes számú motiváció következik: amikor a belelendülés lendülete elakadni látszik, ki kell tölteni egy szintfelmérőt, hogy lássuk, hol is tartunk. Én most a Parlez-vous francais honlapján ajánlott tesztet írtam meg és ezt az üzenetet kaptam: 

Vous avez le niveau B2 en français !

Szárnyakat kaptam! A további tanulásba nem pusztán belelendülök, hanem egyenesen szuperszonikus sebességre kapcsolok!

(...)

Aztán kitöltöttem ugyanott egy másikat, azon pedig B1-et értem el. Hogyan is van ez?

A B1  és a B2 szintek önálló nyelvhasználatot jelentenek, tehát ez már nekem, aki önálló tanuló vagyok és a magam erejével és szorgalmával jutottam el idáig, óriási elismerést jelent és annak is tartom. Az A1-2 alapszintű - ezen már túl vagyok, de ezt persze tudtam már -, a C1-2 pedig mesterfokú nyelvhasználatot jelent - ennek elérése  a legmerészebb álmomban sincs benne.  A részletes értelmezés szerint az én szintem ezt a tudást foglalja magában:

"B1 nyelvi szint = Küszöbszint – Utazás során felmerülő helyzetekben a legtöbb esetben tud érvényesülni. B1-es nyelvtudással a tanulóhoz közel álló témákról folytatott beszélgetésbe előkészület hiányában is be tud csatlakozni. Tömören, könnyebb nyelvi kifejezésekkel tud beszámolni tervekről, elképzelésekről és célkitűzésekről. Képes kevésbé összetett nyelvi szerkezetekkel megindokolni érveit, megmagyarázni a véleményét. 

B2 nyelvi szint = Középszint – Egy anyanyelvi beszélővel is könnyed, folyamatos információcserét tud folytatni. B2-es nyelvtudás esetén a tanuló aktívan belefolyik általa ismert  témákról szóló beszélgetésekbe, és meg is tudja indokolni álláspontját. Érthetően és részletekbe menően tudja kommunikálni mondanivalóját a saját érdeklődési körébe tartozó témákban. Képes úgy elemezni egy témakört, hogy részletezi az eltérő opciók előnyeit és hátrányait is."

Tanulság: a tesztelgetést a legjobb eredménynél kell abbahagyni.

Éreztem, hogy ma már könnyebb lesz róni a köreimet az erdei futópályán, mint tegnap, és tényleg könnyebb volt, a csípőm is jobban bírta. A szokásos három kilométert könnyebben meg tudtam tenni és ennek nagyon örültem.  Hónapok óta (amióta kivették az epehólyagomat és fogytam öt kilót), örömfutásokat végzek, vagyis nem mérem pontosan (értsd: kényszeresen) a távot és az időt, hanem csak rápillantok az órámra és nagyjából elgondolom, hogy mennyit szeretnék menni, aztán elindulok, általában mosolyogva, felszabadultan, mint aki tét nélkül, csak a maga egészségére és örömére mozog, a teljesítményem pedig annyi lesz, amennyi jól esik. 

Mióta megértettem, hogy távolságban nem tudok fejlődni, de tempóban még talán igen, azóta elmúlt a teljesítménykényszerem. Nem erőltetem a három kilométernél többet, de az sem keserít el, ha éppen kevesebbre van energiám,  mert egy ideje egyre tovább tudom tartani a tempót és képzeld, szinte már nem is esik jól a kocogós tempómba  belegyalogolni.

A futás terén a rendszerességbe csak a hőség és az egy hónapos Balaton szólt bele, egyébként tizenkét éve töretlen a kitartásom.

És hogy mi a helyzet a franciával? Csak annyi, hogy tervszerűen, módszeresen nem megy most a tanulás, mert hét közben rengeteg a munkám, hétvégén meg nem vagyunk itthon, de minden nap próbálom franciául elmondani, amit éppen csinálok vagy éppen történik. Ez persze nem egy nagy dolog, de több a semminél. Rendszeresen, minden nap elolvasom viszont a két francia nyelvtanulós csoportom posztjait és általában meg is értem, miről szólnak.

Ma például ezt a példamondatot értelmeztük és tanultuk meg: Je voulais acheter du pain, mais la boulongerie est fermée le mercredi. (Kenyeret akartam venni, de a pékség szerdánként zárva van.) Ebben a csoportban úgy tanulunk, mint a kisgyerekek az anyanyelvüket. Mondatokat tanulunk és nem kell különösebben magyarázni, hogy mit miért mondunk így vagy úgy franciául. Így mondjuk és kész. A nyelvtani szerkezetek így is szépen bevésődnek és behelyettesíthetők lesznek más mondanivaló esetén is. Egy alap franciatudás, egy jó kis szókincs kell azért ehhez is, és a nyelvtannal sem árt tisztában lenni. Egyébként szívesen lettem volna nyelvtanár, van érzékem az idegen nyelvekhez. Németül a gimnáziumban jól megtanultam, később csak fel kellett elevenítenem és most is (bár nem túl magas szinten), de aktívan tudom használni. Van úgy, hogy egy szó előbb jut eszembe németül, mint franciául. Ízlelgetem a Duolingo módszerét, mert ott például német anyanyelvűeknek német nyelven tanítják a franciát, vagyis ez nekem dupla kihívás lenne.

A mostaninál rendszeresebben és többet kellene tanulnom, tudom. Fogok is. Hétvégente utazás közben kétszer négy órám van tanulni és ezt ki is fogom használni.

A rendszeres mozgásnak és a nyelvtanulásnak egy titka van: a rendszeresség. Úgyhogy hajrá! 

Elképesztő a természet regenerálódási képessége. Két hónapos hőség és aszály után pár napig esegetett az eső, de éppen annyi, amennyiről azt gondoltam,hogy csak a port verte el, de a tízszerese is kevés lett volna a növények újjászületéséhez. Erre mit látok? Nő a fű, zöld minden, aminek ilyenkor zöldnek kell lenni és nyílnak az ilyenkor nyíló virágok.

Tényleg elképesztő.

Bezzeg én nem regenerálódok ilyen gyorsan és látványosan a nyár után. Nagyon szeretem, hogy vége a hőségnek, imádom, hogy itt az ősz, de az erőnlétem valahol még a kánikulai tespedésben megragadt. Igyekszem eleget aludni, eléggé egészséges dolgokat eszem, lassan a futás ritmusát is majdcsak újra felveszem (remélem legalábbis, mert most megint fáj a csípőm), de mindez nem elég.

Pár napja végre eszembe jutott, mit tehetnék még: újra elkezdem szedni a vitaminjaimat. C és D vitaminokat szedek, a C-ből 2000 mg-ot, a D-ből 5000 NE-t, és mától a MagneB6-ot is kezdem. Teázom is, mentával kezdtem, most két hétig ezt iszom, aztán váltok, talán cickafarkra.

És közben keresem a fényt. Élvezem a napsütést, ezt a finom őszi bágyadt napfényt, amikor az arcomat a fény felé fordíthatom és folyton figyelmeztetem magam, hogy sokat mosolyogjak, nevessék, dúdoljak vagy énekeljek, mert az élet szép. Tenéked magyarázzam?

A Balatonnál mostanában mindig megállapítom, hogy nekem itt van a tengerem, nem kell messzebb utaznom a tenger-élményért. Itt mindent megkapok, minden elérhető, amiért korábban a tengerpartig mentem, sőt, bizonyos értelemben itt még többet is kapok, mert például nem olyan mély a víz, nem olyan hideg és nem is hullámzik annyira, mint a tenger. Többet fürödtünk az itt töltött első hónapban, mint amennyit eddig összesen a tengerekben, a Tiszában és a Tisza-tóban, vagyis a szabad vizekben. 

Szeptember 21. a férjem születésnapja. Áthajóztunk Balatonfüredre és a végtelennek tűnő vizet nézve újra csak azt mondtam, hogy az én tengerem itt van, itt csillog a víz előttem és nekem ez elég. Mit elég? Rengeteg!  - és nagyon hálás vagyok érte.

Balatonfüreden felfedeztük a reformkori történelmi városközpontot. Jártunk már itt többször is, de mindig sietnünk kellett, most viszont ráértünk, mienk volt az egész nap. Nem tudtam, hogy így nevezik a Tagore sétány és a főút közötti részt, pedig nagyon látszik rajta a patina. Például itt, a Blaha Lujza utcában:

A Tagore sétányon megelevenedett a múlt, hagyományőrzők korzóztak. Kedvesek voltak, engedték a fotózást:

Balatonfüred történelmi városközpontjának levegője, hangulata és szíve van. Nagyon jól éreztük magunkat, napoztunk, fagyiztunk, rengeteget sétáltunk, de rengeteget üldögéltünk is a Balaton partján. Elegáns, patinás a hely és a városnak ez a része nagyon szépen rendben van tartva, nem véletlen, hogy ez egy nagyon népszerű hely. Most, hogy már nem érezni a levegőben a naptej illatát és az emberek nem strandpapucsban sétálgatnak, még inkább érezni a történelmi levegőt. Jó volt ott lenni, nagyon jó, mégis, amikor kikötött a hajónk a siófoki hajóállomáson, megcsapott bennünket az otthonosság érzése, hiszen mi ide jöttünk haza. 

Te jó ég! Még mindig alig hiszem el. 

(A következő bejegyzésben az itthoni, alföldi hétköznapokról fogok írni, mert bár félig már balatoninak- somogyinak érezzük magunkat, de itt élünk, itt dolgozunk az Alföld közepén ... és ez a szülőföldünk. Szeretjük.)

Ma délután, miután megírtam az előző Kiút című posztomat, lefeküdtem és aludtam egyet. A férjem reggel dolgozni ment, hívott, hogy menjek vele, de az eső miatt nem akartam. A rossz kedvem akkor múlt el, amikor ő hazaérkezett és az eső éppen lecsendesedett, vagyis gondolhattam arra, hogy kimennék az erdőbe. 

Ez csak egy gondolat volt először, le is beszéltem róla gyorsan magam, mert sár van és mert nem lesz kint rajtam kívül senki és mert csak. Végül mégsem hagytam ennyiben és kimentem. Nagyon jól tettem. Két és fél kilométer meditatív gyaloglás lett az enyém és közben végig őszinte volt a mosolyom. Arra gondoltam, hogy bárcsak hamarabb eszembe jutott volna, hogy mozogjak inkább a szomorkodás helyett. Átöltözhettem volna tornázós ruhába, kereshettem volna egy kellemes videót, kézbe vehettem volna  a kis súlyzóimat és végig tornázhattam volna egy jó fél órát.

A mozgás hangulatot javít és gyógyít. Csak éppen ez pont akkor nem jutott eszembe, amikor kellett volna.

Tegnap este Lord koncerten voltunk. Anyukám nagyon szerette az énekest és néhány dalukat. Amikor elhelyeztük a hamvait, a kérésemre többek között a Lord együttes Vándor című dala szólt. A tegnapi koncertet így aztán végig sírtam. 

Két éve már, hogy nem olyan vagyok, mint voltam. Tudom, mi történt két évvel ezelőtt és azt is, hogy ez miért és hogyan hatott rám, de ez nem segít abban, hogy újra olyan legyek, mint voltam. Vagy olyan már nem lehetek?

Két éve esett el az anyukám, combcsontja tört, attól kezdve nem tudott járni, ágyba került és hét hónap múlva átment a másik világba, oda, ahol hitem szerint jó neki. Sok mindent kiírtam magamból abból az időszakból, és sok minden bánt azóta is, amiről egyetlen emberrel tudok beszélni, a testvéremmel. Milyen jó, hogy neki legalább elmondhatom és ő is elmondja nekem.

Nem akarok másokkal beszélni erről, nem erről van szó. Csak bánt, vagy inkább nem értem, hogy hogyan maradhattam ennyire egyedül a bánatommal. A gyerekeimmel is álarcban beszélek, a férjemmel meg egyáltalán nem. A tágabb családban két ember van még, akivel beszélhetnék, mindketten nagyon mellettünk voltak abban a nehéz két évben, de valami ettől is visszatart. 

A barátaim közül egy van, akinek elmondhatnám újra, mi bánt, meg is hallgatná és meg is próbálna vigasztalni -tudom, mert megtette már sokszor -, de ezt sem akarom. Vannak hozzám közel álló emberek, akik nem kérdezik meg, hogyan is vagyok az anyukámmal, mert tapintatosak akarnak lenni, úgy, hogy közben a szeretetük felől egy csepp kétségem sincs.

A felszínen van egy kereső, gondolkodó, mindenkit megértő és mindenkivel együttérző, optimista, nevetős, problémamegoldó, jó humorú  ember, ez lennék én, és a felszín alatt ott van egy bezárt lélek a maga bánatával, mélységével és bizonytalanságával és ez is én vagyok. Jó, ez így talán túlzás, de valahogy így képzelj el engem.

Kiégtem? Lehet. Nem tudok beletörődni abba, hogy....mibe is? Anyukám halálába? Nem, azt az eszemmel el tudom fogadni, a szívemmel meg sosem fogom, de ez így rendjén is van. Akkor mi a baj?

Nem tudom. 

Egészséges vagyok, jól nézek ki (a koromhoz képest, ugye), szépen alakult eddig is és most is az életem, szerencsésnek mondhatom magam minden, igen, minden szempontból. 

És mégis van valami furcsa és megmagyarázhatatlan szorongás, örömtelenség és bánat a felszín alatt. És persze  kiútkeresés. 

A kiutat belül kell keresnem, de nem tudom, hogyan kell. Merre induljak? Anyukámat látom magam előtt, aki minden bánatos könnycseppemre csak a fejét csóválná és azt mondaná rosszallóan, de közben nagyon is aggodalmasan, hogy édes kis bogaram, ne sírjál már. Éljél, táncoljál, nevessél, legyél boldog, örülj annak a sok jónak, amit az élet ad.

Igen, anyukám, tudom. De mondd meg, ezt hogyan kell? Két év eltelt, és én nem emlékszem. Pedig előtte tudtam, mert megtanítottad.

https://pszichoforyou.hu/flow-avagy-az-aramlat-pszichologiaja/

Fotó: https://indafoto.hu/susanna/image/14356905-50262a75

Hat nappal ezelőtt jöttünk haza a Balatonról, Fábry szavaival élve herefonnyasztó melegben. Itthon a ház jól felmelegedett, úgy emlékszem, 28 fok volt bent, amikor beléptünk, és bár késő délután volt, kint még melegebb volt, úgyhogy egy gyors szellőztetés után (amivel persze egyetlen fokot sem hűlt  a ház) a férjem be akarta a klímát kapcsolni. 

Én viszont nem akartam. Nagyon melegem volt, de nem akartam hűtést. Azzal érveltem. hogy máris megyek a zuhany alá, hajat mosok, aztán ő is megfürdik és hajat mos, ne fújja már ránk a hideg levegőt a klíma. Hogy hajszárítót használjunk, az szóba sem jöhetett, természetesen. Még csak a forró levegője hiányzott volna.

Eltelt hat nap és most szép csendesen esik az eső és jól lehűlt kint a levegő. Nagyon szeretem így. 

Viszont fázom. Bekapcsoltuk hát a klímát, fűtésre állítottuk és most az ablakon keresztül élvezem, hogy kint milyen hideg lehet, bent pedig jó meleg van. Most képzeljük el, ha nem komfortban élnénk. Gyerekkoromban drága anyucikám a tűzhely sütőjét kapcsolta be, hogy reggel, mire felkelünk, meleg legyen a konyha. És úgy is milyen jó volt! De még milyen! 

Nagyon szeretem az anyukámat és nem tudok, nem akarok múlt időt írni. Még mindig úgy gondolok rá, mint aki itt van, lát engem és szinte érzem azt is, ahogy simogat. Engedd már el, mondja az a két-három ember, akinek ezt egyáltalán el merem mondani, de én nem akarom elengedni. Anyukám sem akarja, tudom. Mindig azt mondta, hogy örökké vigyázni fog rám, akkor is, ha már nem láthatom. Ő örökké látni fog engem.

És lát is. Tudom. 

Én nem látom őt, de sokszor álmodom vele. Álmomban mindig tudom, hogy meghalt, de ennek ellenére álmomban mindig él és ezen sosem lepődök meg. Általában felébredek ilyenkor, és ébren dédelgetem tovább az álomképet, vagy ha nem ébredek fel rá, akkor reggel emlékszem vissza és hetekig, sőt hónapokig, szinte pontosan fel tudom idézni az álmomat. Ez csak azért lehet, mert álmomban tényleg találkozunk.

És most sírok. Mindig sírok, ha anyukámra gondolok.

Sírok és közben úgy folyik a könny az arcomon, ahogy az ablak üvegén az eső.

 Túrmezei Erzsébet: HIÁBA VÁR...

...mármint a hőségnek és ezzel együtt persze a nyárnak is. Nem bánom. És végre, végre az eső is esik. Finoman, szépen, csendesen, ősziesen. Szeretem.

Ez a nyár annyi szépet és jót hozott nekünk, hogy szinte hálátlannak érzem most magam, mert végre fellégeztem, hogy elmúlt. Szó szerint fellélegeztem, mert ennek az idei szaharai klímának egy nagy nyertese volt, a parlagfű és végre annak is vége, így végre kapok rendesen levegőt és éjjelente a nyitott ablaknál jókat tudok aludni.

A héten háromszor az erdei futópályára is kijutottam, nagyon jó volt, bár félelmetesen kiszáradt az erdő aljnövényzete, de még így is tudott nyújtani némi enyhülést a városi hőségben.

Az esős időben végre a teraszt is letakarítottam. A forró, poros nyárban nem is nagyon használtuk (nem is nagyon voltunk itthon), mégis olyan volt, mintha egy kisebb hadsereg állomásozott volna itt és maguk után hagytak volna egy csomó koszt. A házat is szépen kitakarítottam az augusztusi hosszú Balatonozás után.

Most hétvégén nem megyünk a Balatonra, itthon maradunk. A férjem ugyanis dolgozni fog, ez azt jelenti, hogy én is mehetnék vele, ha kedvem lesz. Nem tudom,majd meglátom.  Babgulyást akarok főzni és szilvás süteményt sütni, filmet is tervezünk nézni és holnap este koncertre is mennénk, ha el nem mossa az eső..

Lazulós hétvégére számítok. A munkát tekintve erős hetem volt, van mit kipihenni.