2023. április 7. 18:35. Nagypéntek.

Meghalt az anyukám. Fájdalom és szenvedés nélkül örökre elaludt. Nem volt beteg, de nagyon megöregedett. Fél éve combcsontja tört, azóta csak ülni és feküdni tudott. Alig látott és alig hallott. Egy hete covidos lett. 88 évet élt. 

Azt mondják, erre nem lehet felkészülni. Nekünk hét hónapunk volt, hogy felkészüljünk úgy, hogy ő végig hitt abban, hogy felépül, újra járni fog és süti majd nekünk palacsintát. Mi tudtuk, hogy nem így lesz. Négy hónapig itthon volt velünk és három hónapig kórházban. Ott aludt el, egy három ágyas covid-szobában. Ablakon át láthattuk őt, de ő bennünket már nem. Hat napig lebegett a két világ határán, a hat nap alatt pillanatokra ébredt csak fel és már aludt is tovább. A hetedik napon csendesen átaludta magát a másik világba, örökre megpihent.

Hálás vagyok, mert egy hónap híján hatvan évig lehettem az anyukám imádott kislánya. Imádott engem, feltétel nélkül és mindent megbocsájtóan imádott. Ő az, aki engem a legjobban szeretett ezen a világon. Fürödtem, lubickoltam a mindent elsöprő szeretetében. Arra gondolok, hogy milyen jó nekem, mert ilyen sokáig itt lehetett velem az anyukám, de nem tudok szabadulni attól a gondolatól, hogy abból a rengeteg jóból biztos, hogy túl keveset adtam vissza.

Meghalt az anyukám. Nem tudok úgy gondolni rá, hogy nincs többé, mert amíg mi, a gyerekei és az unokái élünk, addig ő itt lesz velünk. Nem tudok úgy gondolni rá, hogy nincs anyukám, mert van. Van anyukám. Van anyukám, nem itt, hanem odaát. De mégis itt.  Édesanyám. Anyukám. Anyucikám. 

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylõ havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok,
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

(Mary Elizabeth Frye)