(Fotó: https://zoommagazin.hu/)

A hygge egy dán kifejezés. Egy életérzést jelent, azt, hogy élvezem az életet, észreveszem és örülök a mindennapok egyszerű szépségeinek ízekben, illatokban, színekben, otthonosságban, puhaságban, vagyis  egyszerű, meleg kényelemben, egyedül vagy társakkal, jól érzem magam, jól vagyok.

Valamelyik nap nálunk járt egy nagyon szeretett, fontos barátom - és a "fontos" helyett nem keresek más szót és nem is  magyarázom meg, bár elismerem, furcsán hangozhat -, aki úgy barátom, hogy nem járunk össze. Egyszer már én is voltam náluk és valamikor ő is beugrott már hozzánk pár percre. Most sem maradt tovább fél óránál, vagy még addig sem.

A konyhában ültünk le, ez is a barátság és a bizalom jele. Láthatta volna ugyanis a mosatlan edényeket vagy az ebéd maradékait, ha lettek volna, de éppen rend volt. A konyha az a hely, ahol főzünk és eszünk, és ha nem a Lakáskultúra fotósát várjuk, akkor ezeknek a tevékenységeknek bizony nyoma van, ezért aztán nem mindenki méltó arra, hogy beengedjük a konyhánkba, ahol nemcsak az ételünkbe, hanem gyakorlatilag az életünkbe is beleláthat.  Az én barátom láthatta volna a főzés közbeni vagy az "éppen most álltunk fel az ebédből" állapotokat is és akkor sem kellett volna pironkodnom vagy sürgősen tovább terelni az úgynevezett nappali szoba felé. Neki megengedném, hogy lássa a konyhát hadiállapotban és minden szégyenkezés vagy szabadkozás nélkül le is ültethettem volna az asztalhoz, ő meg minden rosszallás nélkül le is ült volna, ebben biztos vagyok.

Az ilyen barátságok nagyon igazak, nagyon kellenek és nagyon fontosak 

Úgy alakult, hogy mielőtt elment, egyik-másik dologért be kellett mennünk a ház különböző helységeibe, így aztán valóban belelátott az otthonunkba, a tárgyi környezetünkbe, ha úgy tetszik az intim szféránkba, és megérintette az otthonosság hangulata. Azt mondta, hogy ez egy meleg otthon, ahol jó lenni. Nem többet, nem kevesebbet mondott, csak ennyit, ilyen egyszerűen, túlragozás nélkül, és mégis milyen sok minden van ebben a kis rövid mondatban!

Benne van például a hygge, amit én is érzek, valahányszor belépek az ajtón.

A munkahelyem a város szélén van, az épülettől öt-hat méterre már a senki földje kezdődik. Ősfás, bozótos és áthatolhatatlan terület ez. Régebben még az őzek átjártak itt, de pár éve már ők sem.

Én nagyon élvezem, hogy a hatalmas teraszajtón át karnyújtásnyira van tőlem a természet, pláne ilyenkor, a nekem legjobban tetsző és a leginkább nekem való téli időjárásban.

Ragyogó napsütés és jó hideg. Nem a három kilométernek örültem, hanem annak, hogy nem estem hasra. 

Az fel sem merült, hogy ne menjek ki az erdőbe, de arra nem számítottam, hogy ilyen sok lesz a hó. Találtam egy szakaszt, ahol a napsütés elolvasztotta, ott teljesen jól lehetett haladni, így aztán most nem mentem szép nagy köröket, csak rövideket, viszont szerintem nagyon érdekes, hogy a három kilométer így is ugyanannyi időbe telt, mintha száraz és csúszásmentes lett volna a pálya.

 Jó volt, nagyon. Éljen a mozgás!

Napkeltétől napnyugtáig és egy kicsit még azon is túl, oda-vissza vonattal 400 km és négy átszállás azért, hogy szurkolhassak egy édes tízéves sportolónak és hogy a verseny végén jól megölelhessem.

Az édes tízéves ugyanis pár nappal ezelőtt felhívott és megkérdezte, van-e programunk szombatra, mert elmehetnénk a bajnokság újabb fordulóját megnézni. Nagyapa dolgozik, mondtam, de én biztosan elmegyek. 

- Elmegyek és csak téged foglak nézni, ugye tudod?

- Igen, tudom.

El is mentem és hálásan, a könnyeimmel küszködve, meghatottan néztem őt. Végig csak őt.

A legjobbat. A legszebbet. A legédesebbet.

Tegnap éjjel álmomban anyukám szemben ült velem és úgy fogtuk egymás kezét, és úgy néztük egymást, olyan mély és eltéphetetlen szeretettel, ahogyan szoktuk. Tudtam, hogy ő már elment, mégis valahogy természetes volt, hogy ott van velem. Megkérdeztem őt: Anyukám, tudod, hogy hol vagy?  Ő csak ennyit válaszolt, mint aki a kérdést nem is érti: Hát hol lennék, itt vagyok veled.

És úgy ragyogott, mint amikor tényleg itt volt, és amikor ültünk együtt és fogtuk egymás kezét. 

Nem tudom, "onnan nézve" jó-e az anyukámnak, hogy ilyet álmodtam. Nekem nagyon jó, de azt szeretném, hogy neki legyen jó. Én elengedném őt, ha azt érezném, hogy azt akarja, de ha itt szeretne lenni, hogy vigyázzon ránk, akkor biztos neki is így jó, ugye?

Aztán van valami más is. Anyukám, amíg élt, szerető gondoskodással etette a madarakat télen, napi témája volt, hogy mit szórt ki nekik, hogy mennyit ettek, hányan voltak és hogy milyen kis kövérek lettek már. Mindig mesélt egy vadgalambpárról is, akik nyáron inni jártak a kis vödörhöz az udvarra, télen meg enni. A madáretető tálka a konyha ablakának párkányán volt, anyukám pedig a függönyt mindig elhúzva tartotta, hogy folyton nézhesse őket. Rajongásig szerette a kis madárkáit.

Amikor elesett, combcsontja tört és nem tudott többé már járni, az egyik vadgalamb a szobájának ablaküvegjéhez repült, vagy inkább hozzácsapta magát, mintha megköszönné azt a szerető gondoskodást, amit éveken át kaptak és mintha ezzel el is köszönt volna tőle. Ott rögtön el is pusztult, de anyukám szerencsére ezt már nem látta. 

Nem látott már el a drága két jóságos, öreg szemével az ágytól az ablakig és nem is kérdezett már a madárkáiról többé.

Mi olyan négy-öt utcányi távolságra, úgy öt-hatszáz méterre lakunk a szülői háztól. Mi is etetjük a madárkáinkat télen és mi is nagyon szeretjük a cinkéinket, a feketerigópárt, a vörösbegyeket és a kis szürke verebeket is. Harminc éve lakunk itt, de vadgalambunk még sosem volt.

Az idén tél eleje óta idejár hozzánk egy vadgalambpár. A konyhaablakból nézem, ahogy nagy szárnycsapkodással berepülnek a terasz tetője alá az asztalra helyezett madáretető tálkához, nézem, ahogy csipegetnek, és közben nem tudok nem gondolni anyukám galambjaira.

Nem, nem is a galambokra.

Anyukámra. 

Amikor a finom ebéd után nem lefekszel pihenni (pihegni), hanem sportcipőt húzol és elindulsz gyalogolni, az -tapasztalatból mondom -, nagyon tudja az önbizalmat és az önbecsülést erősíteni.

Másfél kilométer a városszéli játszótérig és vissza, kevesebb, mint negyven perc alatt, ennyi lett ma a teljesítményem. Az erdőben sem lettem volna gyorsabb, de persze ott jobb lett volna mozogni, mint a városban, de most éppen nem volt itthon a kocsi, márpedig nálam alapszabály, hogy az erdőbe nem megyek ki gyalog. A biztonságérzetemet erősíti, hogy tudom, bármi történik - hiszen mégiscsak egy városszéli erdőről beszélünk, ahol általában vannak ugyan rajtam kívül, de olyan is van, főleg novembertől tavaszig, hogy egyedül vagyok -, ott a kocsi és el tudok jönni.

Most is kipirulva, átlevegőztetett tüdővel és jól átmozgatott lábakkal értem haza. Fél liter forró tea után most egy kis pihenés következik, ez nálam az autogén tréninget jelenti, majd amikor újra itthon lesz a kocsi, még az is lehet, hogy az erdőbe is kimegyek.  

Minden este, igen, minden áldott este tornázom is, ez egy gyógytornász által összeállított komplex gerinc és csípő gyógytorna finom kis kimozgatásokkal és nyújtásokkal. Nagyon szeretem, teljesen ellazít, és közben okos podcast-eket is hallgathatok.

(...)

Végre lett kocsi is, még éppen időben. Túl voltam az autogén tréningen, amibe szokás szerint szépen bele is aludtam, a nap is sütött még, így aztán gyorsan átöltöztem, kocsiba ültem és az erdei futópályán újabb két kilométer lett az enyém, és ezzel együtt az a megelégedett öröm is, hogy képes vagyok rá.

Több, mint tíz éve meghatározza az életemet, a mindennapjaimat a mozgás. Mozogni jó! Télen, nyáron, hóban, fagyban, szemerkélő esőben, mindig.

Mert a mozgás maga az élet.

A  kedvemre való idő novemberben van, amikor korán sötétedik, minden párás, ködös és szürke. 

Kedvemre van a december is, ugyanezért.

Nagyon szeretem a januári fagyos, hideg időt és ha még hó is esik, annak külön örülök, ám a januári örömömre már egy kis árnyékot vet a közeledő február. 

Mert ahogy mondják: január, február, itt a nyár. 

Én télimádó vagyok. És pont.

Egy telem Debrecenben, ezzel a címmel írta meg Petőfi Sándor szépséges rímekbe szedve, hogy mennyit éhezett és fázott a cívis városban. Én tegnap csak egy bő fél napot töltöttem ott, és én is fáztam a mínusz 3-4 fokban, de  természetesen nem éheztem, volt nálam elég ennivaló és minden egyéb okom is megvolt arra, hogy örüljek és mosolyogjak.

Vonattal utaztam, és alig hagytam el a fakó, ködös és fagyos városomat, már gyönyörű téli tájat nézhettem az ablakból: deres-fagyos mezőket, hófehér szántóföldeket és gyönyörű, csipkés zúzmarába öltözött fákat. Minden olyan volt, mintha a jóságos télapó meghintette volna porcukorral a világnak ezt a jobb sorsra érdemes kis szeletkéjét.

Debrecen is ilyen volt.

A vasútállomástól busszal mentem keresztül a városon és tetszett, amit útközben láttam. Az év eleji fagyos januári álomból még fel sem ébredt, de már fázósan siető emberek, a fehér fák és a gyér forgalom a fűtött és kényelmes buszból nézve mind mosolygásra késztettek. Szinte csodálkozom is, hogy nem kérdezte meg tőlem senki, ugyan mi tetszik annyira, amire egyébként azt feleltem volna, hogy minden. A világ, az életem, az, hogy jöhetek-mehetek, van ennivalóm, van meleg ruhám, szerethetek és szeretve vagyok, és még sok minden, estig sorolhatnám. 

Szerencsésen elintéztem, amiért mentem. Egy nagyon kedves és rendes emberrel kellett beszélnem, és innen is csak azt mondhatom, amit ott tegnap neki személyesen is megmondhattam, vagyis hogy áldja meg az Isten őt és tartsa meg sokáig jó egészségben.

Megettem a kis elemózsiámat és mikor a menetrendben láttam, hogy a busz, amivel az állomásra mentem volna vissza, csak húsz perc múlva fog jönni - és én annyit sem állni, sem fagyoskodni nem bírtam volna -, elindultam gyalog, csak úgy "toronyiránt". Még otthon megnéztem a google térképen, hogy milyen messze van a két pont egymástól, hátha gyalogolni támadna kedvem, de a kiírt majdnem három kilométert már akkor is sokalltam. Most viszont a várható húsz perces toporgás és fagyoskodás mégis útnak indított. Úgy voltam vele, hogy megyek, ameddig kedvem tartja, vagy amíg a lábam bírja, aztán majd felszállok egy buszra.

Két kilométernyi gyaloglás után egyáltalán nem fázva, de nem is kimelegedve, olyan "pont jó" hőérzettel értem be Debrecen főterére, ahol aztán villamosra szálltam, és még mindig rendületlenül mosolyogtam. Most is el tudtam volna mesélni bárkinek, miért örülök, de ha megkérdezték volna, inkább csak annyit mondtam volna, hogy ezer okom van rá. 

Vettem egy Nők lapját és a vasútállomás jégverem főépületében beültem egy kevésbé jégverem váróterembe, ahol a nem éppen fényes úri közönség között fagyoskodva töltöttem el bő húsz percet, amíg megérkezett a tiszta és jó melegre fűtött vonatom. A hazaút 40-45 perce alatt a vonat tisztára mosott ablakán keresztül majdnem hazáig gyönyörködhettem a hófehér, fagyos, januári, téli tájban.

Tőlem egy méterre ült egy színes bőrű fiú. Telefonált és közben le sem vette a szemét a kinti tájról, biztos, hogy tetszett neki, láttam rajta. Kedvem lett volna mondani neki, hogy ugye, milyen szép itt nálunk a január és azt is megkérdeztem volna tőle, hogy vajon Afrika után milyen érzés itt lenni a téli hidegben. Össze is raktam a mondandómat franciául, de persze nem szólítottam meg. (Vous regardez la nature avec plaisir, n'est pas? Ca vous plait? C'est tres belle, mon avie, aussi. Chez nous en hiver il fait froid, chez vous non. Vous aimez l'hiver chez nous?)

Városom előtt úgy tíz kilométerre hirtelen eltűnt a fehérség, eltűntek a fehér zúzmarás csipkés fák és bokrok, és maradt a fakó köd. Nos hát, hazaértem.

De ugye a jókedvem nem múlhat azon, milyenek a fák. Így aztán egy tartalmas kései ebéd után ki is mentem az erdei futópályára. A kopasz, szürke fák között a fagyott avarban csak egy szűk fél órát teljesítettem, de végig mosolyogva, örülve az életemnek, a télnek, a hidegnek és hát tulajdonképpen mindennek.

Mert "az élet szép...tenéked magyarázzam?"

Mármint a kutya a telet.

Második napja igazi januári hideg van és ennek annyira örülök! Hó nincs, csak pár pehely, de a pohár félig tele van így is! A próbaként kint telelő leanderünket a mínusz 6-7 fokos éjszakák miatt megsajnáltuk és visszahoztuk a házba. Nappal fázunk, éjjelre még egy réteget veszünk magunkra és esténként jól esik bent lenni a jó meleg házban.

Egyébként meg sok a munka, késő érek haza, esély sincs a futópályára kimenni és úgy egyáltalán, szinte semmire nem érek rá, de arra igen, hogy közben sokat mosolyogjak, dúdolgassak és énekeljek, most például ezt:

"Fáztál eleget már, gyere be végre, nincs még nyár!

A tűz már táncot jár, meleg a kályha, téged vár.

Szól egy téli dal, oly lágyan, csendesen,

Gyere simulj, bújj hozzám, melegítsd két kezem!"

(Csuka Mónika)