Verőfényes napsütésben, kristálytiszta levegőben három kilométer gyaloglás az erdőben. Csend, nyugalom, jókedv a mozgástól. Ez lett ma az enyém. 

Jókedv a mozgástól és a túrógombóctól. 

Ma egyedül ebédeltem és éppen mire végeztem, megérkezett a férjem egy tányér túrógombóccal, amit a kedvenc helyünkről, a Ferdinánd Bisztróból hozott nekem, mert tudta, ha ott lettem volna vele, biztos ezt rendeltem volna. Természetesen házi szilvalekvárral volt most is leöntve, ahogy mindig szoktam kérni. Persze, a bőséges zöldséges-salátás-édesburgonyás ebédem után már nem voltam éhes, csak a szemem kívánta gombócokat, de az viszont nagyon. Addig-addig kóstolgattam, mindig csak egy kis falatkát, meg na még egyet, egyiket a másik után, hogy pár perc múlva egy morzsányi sem maradt belőle. 

Elmondhatom, hogy ma az erdei futópályán nem is gyalogoltam, hanem inkább Kis Gömböc módjára gombócként gurultam. De három kilométer az három kilométer így is, úgy is.

Legyen az idei Advent szava a mértékletesség. Vagyis ne csak a szava.

Ilyen sem volt még: december elején a leandereink még kint vannak a szabadban és lehet, hogy kint is maradnak, hacsak nem lesz rettentő hideg. Egyre enyhébbek a telek, és én a magam szempontjából ennek egyáltalán nem örülök, de úgy látom, a leandereknek egyenlőre tetszik, hogy nem kell a "sötétkamrába" száműzve várni a tavaszt.

Ők kint várják a tavaszt, én meg bent nem várom. Legyen tél, legyen hideg, legyen hó.

Advent van, az évnek ebben az időszakában általában (értsd: mindig) nehezen találom a helyem. Nehezen fér el bennem a lelkem, sokszor túlcsordul. Szeretnék vidámabb lenni, egy csomó okom van is rá, de szinte mindig szomorú vagyok és sokat sírok. Újra előkerült régi ismerősöm, Madame Hipochondria is. Ha megérkezik, általában tartósan itt ragad. Még jó, hogy szerintem önismeretben és öniróniában elég jó vagyok, úgyhogy ma, amint tehetem, irány az erdő. Ott vagyok honn, ott az én világom. Majd elmondom A Fáknak, hogy mi bánt. Shirley Valentine az otthonában A Falnak mesélt, aztán elutazott a görög tengerpartra, mert elhitte, hogy a tenger, a nagy kékség és a napfény gyógyír lesz mindenre ( és ebben azért van ám valami), ott meg A Sziklának tárta ki a lelkét. A testét meg egy görög Adonisznak. 

(...)

Megjöttem az erdőből. Négy kilométert teljesítettem, ebből három magamhoz képest jó tempóban sikerült.  Ahogy közeledtem az erdőhöz, úgy kezdett semmivé válni a rossz kedvem. Mosolyogva róttam a köreimet és igen, boldognak és hálásnak éreztem magam. Egészséges vagyok, az életem rendben van. Amikor motiváló céllal olyanokat olvasok, hogy "menj mozogni, csak elkezdeni nehéz, töltődj fel friss levegővel, mozogj lendületesen és  meglásd, szép a világ" - csak elhúzom a számat, pedig tudom, ez így igaz. Aztán amikor én magam teszem ezt, szeretném szétkiabálni a világban, hogy igen, menj mozogni és ha megteheted, menj a természetbe. 

Ma délelőtti rosszkedvem idején próbálkoztam a kimozdulással, gyalogoltam egyet a környéken. A semminél jobb volt, de nem az igazi. Az igazi a természetben, az erdőben volt.

Most pedig, kérem szépen, úgy fel vagyok töltődve, hogy ide nekem az oroszlánt is. 

Megnéztük azt a videofilmünket, amelyet az ausztriai adventi utazásunkról készítettünk. Grazban, Hollenstein an der Ybbs-ben, Mariazellben és Bécsben jártunk 2010-ben. Ma este nosztalgiáztunk egy kicsit.

Novemberre terveztünk egy nagyobb építési munkát, pontosabban inkább csak hagytuk magunkat belesodródni egy olyan munkába, ami egy apró hibajavításból nőtte ki magát tetőfelújítássá, ne is kérdezd, hogyan. Még október közepén megvettük hozzá az anyagokat, amiket, jobb híján a teraszon helyeztettünk el. Elfoglalja a terasz felét, az igaz, de novemberben úgyis felhasználásra kerülnek, akkor majd téliesítünk ott is, gondoltuk.

Na igen.

A dolgok a legritkább esetben alakulnak úgy, ahogy tervezzük, de azért előfordulnak szerencsés együttállások. Az építőipari munka tekintetében ritkán van ilyen és hát mi sem tudunk most rácáfolni erre. Vagyis a munka elmaradt, átcsúszott a jövő évre. Mi meg itt maradtunk az építőanyagokkal. Persze, lehet arra számítani, hogy jövőre többe kerülne, meg hogy elfér, nincs útban, télen csak a férjem jár ki oda rágyújtani, de azért na.

Nem így terveztük.

Le kellett takarnunk minden anyagot, hogy ne nedvesedjen. Erre a célra a legrikítóbb kék ponyvát találtuk meg, ami csak létezik és amit kb. kettő percig bírtam nézni a konyha ablakából, ugyanis a konyhánk, a finom, barátságos, meleg hangulatú, kényelmes konyhánk pont a teraszra és a szép (örök)zöld kertünkre néz. Nézhetem a kék ponyvát egész télen?

Nosza, tegyünk rá valamit, ami elfedi. Egy piros hullámpaladarab pont jó méret lett oda, és hát inkább a pirosat nézem, mint a rikító kéket, meg különben is eleget bíbelődtünk már ezzel a "hatalmas" problémával, úgyhogy jól van az úgy.

Mint nálunk előbb-utóbb mindenre, úgy erre a jobb sorsra érdemes építőanyagra is rákerült a piros hullámpalával együtt a bélyeg: jól van az úgy.

A teraszon természetesen mindent össze kellett pakolni, hogy legalább minimálisan közlekedni lehessen és ezzel a madáretető tálkának, amit eddig praktikusan az asztalunkon tartottunk (tudom, igen helytelenül, de robbant kényelmesen), új helyet kellett keresni. És találtunk is, pont az építőanyagok tetején, a piros palán. Azóta az ablakból egyenesen erre látunk rá és élvezettel nézzük a madarak lubickolását az ennivalóban. 

Szinte el is feledkezünk az elmaradt munkáról. 

Tanulság? Csinálj a savanyú citromból limonádét, azaz így kell a dolgok jobbik oldalát nézni.

Novemberben a bejegyzéseim vagy a természet késő őszi szépségeiről vagy anyukámról szóltak. Nem olvastam ugyan vissza, de szerintem így van. 

Jó, hogy részt vettem a "minden napra egy blogbejegyzés" kihívásban. Hosszú idő óta végre ez egy olyan kihívás volt, amit örömmel és jól teljesítettem. Bár nem is tudom, tekinthetem-e valódi kihívásnak azt, amit imádok csinálni,  hiszen imádok írni és imádom a blogomat. Szívesen írtam minden nap. 

Ma gyalog jöttem haza a munkából és ezzel ugrott a futópálya lehetősége is, amire pedig nagyon vágytam már, hiszen két napja nem voltam kint az erdőben.

Útban hazafelé forgalommentes kis utcákon jöttem, jó mélyeket szippantottam a tiszta levegőből és figyeltem a fákat, a lehullott faleveleket, a nedves füvet, egyszóval mindent, aminek a természethez köze van. Megmártóztam a novemberi szépségekben.

A házunkhoz közeledve a tűztövis bokrunk északi oldalát láttam meg először, pontosabban az ott virító narancssárga bogyókat. Nem arról szoktam érkezni, hanem ellenkező irányból, így aztán a bokor északi oldala szinte ismeretlen nekem, nemigen szoktam nézegetni. Az egész bokor egyébként legalább három méter magas, tele van a bogyókkal, de csak most vettem észre, hogy valamiért az északi oldalon még virítóbbak, fényesebbek és élettelibbek, mint a másikon. Csak rájuk pillantottam, nem álltam meg, hogy közelebbről megnézzem és fotót is készítsek, pedig tulajdonképpen ezt akartam. De nem, inkább tovább léptem, hogy majd fotózok az ismert oldalon.

Mostanában nagyon figyelek a belső hangra, a megérzésekre, vagy ha úgy tetszik, sugallatokra és követem őket, nem keresek észérveket, hogy miért tegyek vagy ne tegyek meg valamit. Ha úgy súgja az ösztönöm vagy a belső hangom, megteszem, kimondom azt, amit, vagy éppen elfordulok és elhallgatok. Régebben nem így volt, de az ember változik.

Apróságnak tűnhet, mégis fontos és izgalmas, ami ma történt. Visszaléptem ugyanis a bokor északi oldalához, a  távolról észrevett élénken virító legnarancssárgább bogyófüzérhez - egy pillanatig arra gondolva, hogy fél perce éppen ezt akartam vagy inkább ezt súgta az ösztönöm -, és milyen jól tettem! Én, aki imádom az évnek ezt az időszakát, így megpillanthattam az idei tél első jégcsapjait.

Alig hittem a szememnek. Nekem tetsző, szép, novemberi idő volt, nem volt hideg, fagynak sem láttam semmi nyomát még reggel sem, nemhogy délután, és most itt vannak előttem a jégcsapok!  Hitetlenkedve meg is érintettem egyet-kettőt, hogy tényleg jégcsapok-e és persze meg is örökítettem a látványt.

Úgy örültem!

Ha nem lépek vissza, lemaradtam volna róla. 

Anyukám kórházban aludta magát át a másik világba. Ezt kezdettől fogva így hittem, így mondtam, így beszéltem róla másoknak. Elaludt. Szépen elaludt, mondtam ezt úgy, hogy nem tudhattam, tényleg így volt-e, mert nem voltam ott, nem láttam.

Csak mostanában lettek nagyon szomorú gondolataim a halála körülményeiről. Öt napig feküdt a Covid fertőzése miatt, nem evett, nem ivott. Valószínű, hogy csak pillanatokra eszmélt fel. Az utolsó napon meg tudtak vele itatni néhány korty folyadékot és akkor már rásegítés nélkül tudott lélegezni is. Vajon mit érzett? Fizikai értelemben nem fájhatott neki semmi, ebben biztos vagyok. De vajon voltak-e éber pillanatai? Keresett bennünket? 

Ugye nem? Ugye nem ébredt fel? Ugye nem érezte, hogy ezek az utolsó napjai, órái? Ugye nem tudta, hogy el fog menni?

Ugye tényleg átaludta magát oda, ahol most van?

Anyukám. Anyukám. Anyukám. 

Szabadnapos voltam ma.

Délelőtt elintéztem néhány fontos telefont, ebéd után és késő délután pedig gyalogoltam egy jó nagyot, két-két kilométert. Már egy ideje felfigyeltem arra, hogy megváltozott a járásom az aszfalton és nem tudom korrigálni. Kifejezetten csoszogósan lépek, csípő- és térdfájósan, furcsán, picit bicegősen. Az erdei puhább talajon nem ilyen, ott sokkal könnyedebben a járásom. Nem könnyed ott sem, csak könnyedebb. Nyilván fogynom kellene, legalább öt kg-ot, de már kettő is segítene, tapasztalatból tudom.

Ma befejeztem végre Kolozsvári Grandpierre Emil Hatmatcseppek című kisregényét és nagyon-nagyon tetszett. A  könyvet egyébként találomra választottam, egyszerűen ezt húztam elő húsz másik közül a polcról, de mint tudjuk, nincsenek véletlenek. Mint az első oldalak után kiderült, az idősgondozás a témája, ez a történet fő szála, és biztos ezért kellett elolvasnom.  

Szeretném elfelejteni az anyukám ápolásának négy hónapját, de az az érzésem, hogy mindaddig, amíg bármennyire fáj is, de végig nem gondolom, fel nem idézem és el nem mondom valakinek az egészet, nem fog menni. Most az jutott eszembe, hogy a járásom is azóta változott meg. Alkatomnál fogva mindig inkább mackós voltam, mint macskás, de anyukám óta még jobban az lettem. Mint aki roskad a súly és a teher alatt. Súlyt is cipelek, terhet is. Ha érted a kettő közti különbséget.

Egy ember van, akivel tudnék erről beszélni, ő pontosan tudja, hogy miben voltam a négy hónap alatt, szinte végig élte velem. Hát, nem tudom. Majd eljön az ideje. Vagy már eljött?

Babákkal töltött (fél)nap. Édes, mint a méz.

Előtte sütés, főzés, ebédeltetés, és amikor elmentek, takarítás. Azért csak utána, mert egy bő hete elromlott a porszívónk és a neten rendeltet éppen ma délután szállították ki. Egy hete tehát nem volt takarítva. Nulla takarítás, képzelheted.

Mire a mi szobánkat, - ahol plédet terítettünk a szőnyegre, hogy viszonylag tisztaságnak tűnjön, ami nem az, és ahol a babák játszottak -, rendbe raktuk, az új porszívóval szépen ki is takarítottam, meg persze a konyhát is káosztalanítottuk, ezek után én csak lerogytam egy székre és bár kimehettem volna a futópályára, mert ragyogóan sütött a nap, nem mentem, ugyanis már lépni alig bírtam, úgy elfáradtam. 

Barokkos szóáradat egy mondatban.

Kis pihenés után folytattam a tevékenykedést: beraktam egy mosást, kiteregettem, porszívózás nélkül rendet tettem a többi helységben, beágyaztam, elpakolásztam meg ilyesmi, aztán kitaláltuk, hogy nézzünk meg egy filmet, olyan összebújósan, ahogyan szoktunk. Egy francia vígjátékot választottam, mert vidámat akartam és a Családi vakáció - Irány Ibiza! jónak tűnt. Legalább látjuk a tengert. Adtunk neki tíz percet, aztán szinte egyszerre mondtuk, hogy elég volt, nem nézzük tovább. Nem tetszett egyikünknek sem.

De ha már tengert vágytunk látni, legyen Hazajáró sorozat két horvátországi része. Na, ezek viszont nagyon jók voltak, el is kezdtünk tervezgetni egy fiumei utazást térképpel, menetrenddel, utazási ajánlatokkal. 

Nos. terv, az van, a többit majd meglátjuk.