A remek napsütés ma a szokottnál korábban, már ebéd után kicsalt az erdőbe.

Tegnap hallgattam egy podcast-et, amiben arra adott tippeket a készítője, Kriszti, hogy mit tegyünk, ha rosszul viseljük a novemberi, vagy általánosabban, az őszi-téli fényszegénységet. Hát én köszönöm, nagyon jól viselem, sőt, egyenesen imádon ezt az időszakot, mégis figyelmesen végighallgattam az ötleteket. 

Az egyik az, hogy használjuk ki azt az akár csak fél órát vagy néhány percet, amikor süt a nap és hagyjuk a munkát, hagyjuk a teendőket (tudjuk, megvárnak) és menjünk ki a fényre. Élvezzük, hogy süt a nap. Az ember ezt ösztönösen teszi, hiszen ki az, aki ilyenkor nem az arcát fordítja a napfény felé, hanem inkább hátat fordít neki?

A munkával, péntek lévén, korán végeztem, elő-előbújt a nap, enyhe volt az idő is, kocsi is volt, időm is volt, kimentem hát az erdőbe. Három kilométer és a napfényben fürdőzés boldogsága lett az enyém.

Miután jól kiörömködtem magam, hazajöttem, lezuhanyoztam és megsütöttem a hétvégi süteményt, közben hallgattam egy másik podcast-et, amelyben meg azt mondták, hogy nem kell feltétlenül motiváció a cselekvés kezdetekor, megjön az majd közben is. Ezzel nem értek egyet, illetve nálam ez nem így van. Nekem kell a motivált állapot ahhoz, hogy valamihez hozzákezdjek. Ha más nem, a kötelességtudat motivál. Persze, most összemosom a szükségest és a muszájt, azaz a kötelességtudatot a lelkesedésből, flow-ból, örömteli nekibuzdulásból végzett tevékenységekkel. Lehet, hogy ezek nem is összemoshatók. Nem tudom.

Kriszti a podcast-jában arról is beszélt, hogy ez a fénytelen, korán sötétedős időszak alkalmas az elgondolkodásra, a magunkba fordulásra, a számvetés készítésére. Például ilyesmiken is lehet elmélkedni. 

Bagoly mondja verébnek.

Valamelyik reggel, alighogy kivitt a férjem a munkahelyemre, olyan tíz perc múlva felhívott, hogy nincs nála a lakáskulcsa, bent maradt a házban és adjam oda az enyémet, visszajön érte. Na, gondoltam magamban, hiába mondom minden reggel, hogy ellenőrízze, megvan-e a kulcsa, nála van-e a telefonja és a pénztárcája, tessék, megint elfelejtett valami fontosat. Amikor érte jött a kulcsért, ennek a finom verzióját el is mondtam neki, tettem ezt elég magas lóról, mert ugye én sose, semmit nem felejtek el, szóval volt bennem nevelőcélzat rendesen.

Eltelt egy-két nap, éppen dolgoztam, amikor felhívott, hogy most ért haza és én nyitva hagytam a ház ajtaját, vagyis elfelejtettem bezárni. A hangjában semmi, de tényleg semmi szemrehányás nem volt, sőt, még ő vigasztalt engem, hogy "előfordul az ilyen, Nyuszókám" és hogy nyugodjak meg, minden rendben, minden fontosat leellenőrzött, minden megvan a házban. Irultam-pirultam, és csak annyit mondtam a mentségemre, hogy ha egyedül jövök el otthonról, mindent ötször megnézek, de most együtt jöttünk el és tudom, hogy nálam volt a kulcs, én akartam zárni, de biztos megtévesztett, hogy ő is ott volt. Na mindegy, megtörtént, hát megtörtént, szerencsére megúsztuk baj nélkül.

Ma délután felhívott, hogy nem tud értem jönni a munkahelyemre, de várjam meg, csak fél órát fog késni. Nem vártam meg, egy munkatársam hazahozott. Felhívtam a férjemet még hazaindulás előtt, hogy ne menjen értem, mert haza tudok jönni, itthon fogom várni, nem is kell sietnie, fejezze  be nyugodtan a munkáját.

Csak itthon, az ajtóban állva vettem észre, hogy a kulcsom nincs nálam, pedig minden egyes hazaindulás előtt ellenőrzöm. Nem is értem, hogy történhetett, de tény: a kulcsom kint maradt a munkahelyemen.

Nagyon hideg volt, ma volt az első igazán fagyos, hideg, metsző északi szeles nap. Toporogtam az ajtónkban és tudtam, nemhogy fél órát nem tudok itt kivárni, de tíz percet sem. Megfagyok. Lepakoltam a holmimat a teraszra és elindultam, hogy gyalogoljak egyet, talán attól felmelegszem. Fel-alá róttam a környék utcáit, melegem ugyan nem lett, de legalább már nem is akartam megfagyni.

És akkor végül elszántam magam, írtam egy sms-t a férjemnek (pedig aranyszabály, hogy munka közben nem zavarom), hogy siessen haza, mert nincs kulcsom és megfagyok. Én ezt úgy értettem, hogy a munkája befejeztével ne húzza az időt, pakoljon össze a szokottnál is gyorsabban és jöjjön. 

Ő meg úgy értette, hogy hagyjon ott csapot-papot, mert a Nyuszókája megfagy az ajtóban.

És képzeld, hazasietett, és nem talált engem itthon az ajtóhoz odafagyva.

Felhívott, hogy hol vagyok, kicsi ingerültséget  is éreztem a hangjában, én pedig mondtam, hogy éppen melyik utcában vagyok és jöjjön értem. Erre azt felelte, az előbbinél kicsivel több ingerültséggel a hangjában, hogy nem elég, hogy a munkáját szinte félbehagyta, "mert kaptam egy sms-t, hogy meg akarsz fagyni" és most még keresgéljen is? De jól van, indul értem rögtön.

Mondtam, hogy nem kell, hazaérek gyorsan, és tényleg ne jöjjön. 

Hazaértem, kényelmesen megvacsoráztunk együtt, közben beszélgettünk, de nem beszéltünk többet a kulcsról. Ő nagyvonalúan felül tudott emelkedni a történteken. Van még mit tanulnom.

Gyönyörű avar borítja a futópályát, amelyen két és fél kilométer lett ma az enyém. Nagyon örültem ennyinek is, mert mint munkanapokon szinte mindig, most is hirtelen jött a lehetőség, hogy ki tudok menni az erdőbe és a nem várt öröm az dupla öröm.

Ma lenne Anyukám 89 éves. A mai nap nem szól másról.

Drága Anyukám ma lenne 89 éves. 

Ma vinném neki a tortát. Tiltakozna, hogy miért kellett ilyenre költeni. Mondanám, hogy azért, mert mindenkinek jár a torta. Ő is mindenki születésnapját észben tartotta és gondoskodott mindenki tortájáról vagy úgy, hogy megsütötte, vagy úgy - amikor már nem tudott sütni -, hogy megrendelte vagy megrendeltette velem.

Vinnék neki virágot. Valamilyen apró, virágzó cserepeset, amit hetekig, hónapokig figyelhet, gondozhat és csodálhat. Amit minden nap lefényképeztetne velem, mert hihetetlen, hogy mennyit nőtt az előző nap óta. A képen az a már elszáradt virág látható, amit én kaptam tőle, talán éppen utoljára. 

Ma elmondaná, hogy ő nem is 89 éves, hanem egy évvel kevesebb. Mindig úgy számolt, hogy november-december az nem is számít, mert úgyis vége az évnek, csak januártól számoljunk.

Boldogan újságolná, hogy a két imádott unokája felhívta és felköszöntötte.

Közben fogná a kezem, simogatna, szeretgetne és ezerszer is elmondaná, hogy mennyire, de mennyire szeret.

Most, hogy ezek már csak a képzeletemben történhetnek meg, csak sírni tudok, pedig tudom, hogy az én drága Anyukám pont ezt nem akarná.

Anyucikám, legyen neked nagyon jó ott, ahol most vagy. Nagyon szeretlek. Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek.

Napok óta figyelem a meggyfák leveleinek szépséges színeződését, de csak ma sikerült úgy megörökíteni, ahogyan szerettem volna. Hát nem gyönyörű?

A mai, ráérős vasárnapomon elmehettem volna a Körösök vidékére és gyalogolhattam volna egy jót a gyomaendrődi Erzsébet-ligetben. Nem mentem, de sokáig hezitáltam rajta. Félig már fel is öltöztem, az ennivalót is összekészítettem, közben hetvenszer kérdeztem meg, hogy "menjek veled vagy ne menjek", végül döntött a kényelem: itthon maradok, de egyáltalán nem voltam (vagyok) meggyőződve arról, hogy ez volt a helyes döntés.

Mert mit csináltam helyette?

Semmit, ami nem is lenne baj, mert ráérős vasárnapom van, de azért egy süteményt "csak"  megsütöttem, vagyis volt benne egyetlen hasznos dolog. Aztán megnéztem egy filmet, A sátán kutyáját. Szándékosan nem az eredetit, hanem a 2002-es feldolgozást, mert azt gondoltam, hogy az eredeti nagyon lassú lenne, viszont történeti vagy inkább filmes értéke az eredetinek lenne, úgyhogy meg fogom nézni azt is, lehet, hogy még ma. A történet színhelye a vidéki, ködös, sötét és búskomor Anglia, pont, mint a mi városszéli kiserdőnk ilyenkor november táján. A természet operatőri megörökítése nagyon tetszett.

A történet pedig? Hát nem is tudom. Láttam már a régi filmet valamikor és olvastam is a regényt, de csak a mord és hátborzongató hangulatára emlékeztem, azért is választottam éppen ezt mára. A kétharmadáig jól tudtam követni a nem túl bonyolult nyomozást alias Sherlock Holmes, de aztán úgy összekuszálódtak a miértek és a hogyanok, hogy a végkifejletben csak néztem, hogy akkor ez most mi volt? Tudtam, ki a gyilkos, persze, mert azt időben felfedték, szerintem nagy csavar nem is volt ebben, bár én pont nem erre a gyilkosra számítottam, de igazán meg sem lepődtem rajta, mégis az indíték és a gyilkosság módja még most sem világos teljesen.

Amit jó volt nézni filmben a természeti környezeten kívül, az az angol vidéki kastély. Én is jártam ilyenben Angliában, aludtam is egy hétig ott, és az is ilyen kísérteties volt, mint a filmben. Azok a nyikorgó falépcsők, a tűz nélküli kandallós óriási szobák, a rideg és jéghideg ebédlők a hatalmas faszékekkel, a súlyos brokát függönyök, hát, nem szeretnék ilyen helyen élni. Folyton fáztam. Emlékszem, egész héten dzsekit hordtam, míg a helyiek  pólóban élvezték a szerintük nyáriasan jó időt. Maga a kastély olyan félelmetes volt, hogy szóba sem jött, hogy éjjel kimenjek például a konyhába vizet inni. Nappal szép zöld volt a "kastélyszállónk" előtti kert, a meseszép angolkert, de esténként az ablakon kinézve tulajdonképpen ma is csodálkozom, hogy nem láttam a sátán kutyáját vagy nem hallottam legalább a vonítását. 

Nos.

Várom a kocsit, készülök a futópályára, a vidéki, ködös, sötét és búskomor novemberi erdőnkbe, amit imádok ilyenkor, kérdés csak az, hogy be merek-e majd egyáltalán menni, vagy hallani, netán látni vélem a sátán kutyáját. Mert akkor úgy rohanok haza, ahogy a filmben futott a lápvidék felé az áldozat. Vagy a gyilkos. Meg Sherlock Holmes. Ja, és Mister Watson. Vagy mindegy is.

(...)

Sikerült kimenni az erdőbe, nagyon jó volt és bár a vége felé egyedül maradtam (előtte volt kint egy lány), egy kilométert még így is ráhúztam, bár akkor már csak az erdő széléhez közel bátorkodtam haladni.

Elkezdtem nézni az eredeti A sátán kutyáját, az 1958-as filmet, de nem volt már időm és türelmem végig nézni. Az biztos, hogy ez sokkal jobb, mint a délután látott 2002-es feldolgozás, úgyhogy mindenképpen folytatni fogom majd.

Vajon kinyílik-e még a ligetszépénk utolsó bimbója?

A hosszan elhúzódó nyáriasan meleg ősz miatt sokáig virágzott a szépséges ligetszépe nálunk. Egy ideje már csak kóró ugyan a szára és a levelei is elszáradóban vannak, de a bimbókat még kinevelte és kivirágoztatta magából. Remélem, ez a kis utolsó lustácska is nyújtózik ma még egy nagyot és kipattintja a szirmait. Napok óta készül rá, de rövidek a nappalok, hidegek az éjszakák, holnap reggel meg már fagyni is fog és ezt nagyon nem szereti. 

Szurkoljunk neki!

Ma délután szeretnék kijutni a futópályára, már fel is vagyok hozzá öltözve, csak a kocsit várom, aztán este néptánc gálára megyünk. Jó zene, ügyes táncosok, kopogó cipők, perdülő ropogós szoknyák, csattanó csizmák. Jó lesz.

Badár Sándor örökös rajongója lettem. Ma találkozunk ötödször. Ez a két legfontosabb mondat, ezekkel kezdem.

Először pár éve kicsi városunk művelődési házában találkoztunk, másodszor Berettyóújfaluban, aztán Egerben, majd Szeghalmon és tegnap Kisújszálláson. 

Badár Sándor zseniális és tulajdonképpen felesleges is többet mondani. Mit is mondhatnék egy olyan emberről, aki két órán keresztül megállás nélkül beszél, beszél és csak beszél, és úgy ontja magából a sztorikat, mintha csak a haveroknak mesélné a sarki kiskocsmában? Kérem szépen, mit tehetnék ehhez hozzá én?

Semmit. Inkább csak megismétlem: Badár Sándor zseniális. Maradok örökös rajongásommal, tisztelettel.