Kis túlzással, amikor tegnap leütöttem az utolsó karaktert a "mikor lesz már igazi november" kesergésemről, hirtelen igazi november lett. Ma az erdő már úgy nézett ki délután három órakor, mintha a Sátán kutyája című film forgatási helyszíne lenne. Kora esti sötétedés, pára, majd eső, hirtelen kopaszodó fák, rengeteg lehullott falevél.
A kép azért is életlen, mert félhomály volt és a levegőből is csavarni lehetett a vizet. Eljött az én időm, szia november!
Ez a két kép ma készült az erdei futópályán. Mindenfelé harsogó zöld fű és szinte teljesen zöld aljnövényzet látható és még a lombokról sem mondanám meg, hogy november közepe van.
A pálmánk még kint van a ház oldalában, a leanderek szintén. Napoznak. A kaktuszt behoztuk, mert valamelyik ősszel kint hagytunk kettőt is azzal a felkiáltással, hogy úgyis kibírják a nulla-minusz egy fokot. Hát nem bírták. Tavaly ajándékba kaptam egy virágládányi kaktuszt, azzal most nem kísérletezünk, elővigyázatosan behoztuk a napsütötte ablakunkba.
Szóval csak annyit akarok ezzel mondani, hogy furcsa időket élünk minden értelemben. Jó tíz évvel ezelőtt Erzsébet-nap körül már havat lapátoltunk. Vagy nem? Mindegy. Hideg volt, az biztos. Most meg? Langyos idő van, de legalább korán sötétedik.
Nagyon szeretem a novemberi párás, ködös, korán sötétedős időt. Ez a kedvenc időszakom.
Ma a futópályán csak két kilométert sikerült teljesítenem, de nem azért, mert napszállta után egyedül voltam az egész erdőben és féltem volna. Nem. Ma ennyi volt bennem. Éppen amikor végeztem, akkor ért ki és kezdett gyalogolni két ismerősöm, így aztán hiába hívtak, hogy menjek velük vissza, már nem akartam és nem is bírtam volna. A munkahelyemről gyalog jöttem haza, plusz ez az erdei 2 km, elég az mára.
Az alsó képen egy ritkaság az alföldi kiserdőnkből: sárgára szineződött lombrészlet. 
Nem panaszképpen, dehogy.
Hét közben nem jutok ki a futópályára, vagy csak a szerencsés véletlennek köszönhetően, de semmiképpen nem tervezhetően. Nem panasz ez, mert két nagyon is derűs oka van. Az egyik, hogy teljes állásban, plusz még egy félben dolgozom, emiatt négy óra előtt ritkán érek haza - és nagyon örülök a munkámnak. A másik, hogy mire hazaérek, már elkezd alkonyodni és olyankor már nem biztonságos az erdő. Vagy lehet, hogy az, de nem szeretném kipróbálni - viszont nagyon kedvemre való a novemberi korai sötétedés itthon.
Mindenre van megoldás, csak akarni kell. Napközben a munkahelyemen keresem a mozgás lehetőségét, például kerülőúton megyek az ebédért és ebédszünetben is járok egyet, aztán amikor hazaérek, átöltözöm, eszem valamit, sportcipőt húzok és irány a biztonságos környék. Két - két és fél kilométer gyaloglásig meg sem állok. Ma gyalog mentem dolgozni is, ez huszonöt perc gyaloglást jelentett. Ebből nem akarok rendszert csinálni, mert reggel nekem nem annyira komfortos a gyaloglás, de ma így alakult.
Naponta összejön a nyolc - tízezer lépés. Jól van.
Egyre jobban érzem, hogy határt fogok húzni, mert nem lehetek mindenkinek a jóságos hallgatósága.
Anyukám nem ismerte a Tolcsvay Trió dalát, de ha ismerte volna, most biztos ezt küldené nekem. Kérné, hogy ne sírjak és letörölné az arcomról a könnyeket.
Legyen kedved mindig dalolni,
Búval-gonddal mit sem törődni,
Mint a madár, ki az égen jár,
Dallal köszönt téged, s vígan száll, tovaszáll.
Élj vidáman, nincsen semmi baj,
Csak akkor lesz, ha nem szól majd a dal,
Addig száll az ének kismadár dalol,
Téged egy szép leány régen vár valahol.
Sokat dúdorászom, énekelgetek mostanában, de mindig csak rövid ideig. Általában pár sort, vagy egy-egy szövegrészt ismételgetek csak.
Anyukám nagyon szeretett énekelni, szinte mindig énekelt, több füzetet tele is írt a kedves dalaival. Az első dal, amire emlékezetem szerint megtanított, az a Tengerész óh szívem, tengerész. Amikor ezt a dalt énekelem, olyan, mintha anyukám velem lenne, velem énekelne és velem örülne, ha én is örülnék, de az első egy-két sor után már nem tudok énekelni, olyankor már csak sírok.
https://www.youtube.com/watch?v=rifBSjj-cxo
Jó az, ha az ember megérheti azt a kort, amikor az öregkora küszöbére lép. Örülhet, hogy egyáltalán idáig eljutott és még tervezhet is valamennyit.
Apukámnak nem adatott meg az öregség, korán, fájdalmasan korán elment. Anyukámnak igen, és sokáig jól is viselte, mert jól volt, szinte észre sem lehetett rajta venni a kort. Sütött-főzött, gyomlált, gereblyézett, tett-vett még jóval nyolcvanon felül is, bár a kapun kívülre már nem nagyon szeretett kimenni. Otthon érezte jól magát. Szép, hosszú életet élt, a 89. évében ment el. Pár éve kezdett el gyengébben hallani, aztán a látása is romlott, a járása is lelassult, de mindig azt mondta, hogy élni jó. Az utolsó pillanatig ezt mondta, pedig egy csonttörés miatt már menni sem tudott. Az utolsó hét hónapban az élettere az ágya volt, mégis mindig ezt hajtogatta: Olyan jó élni!
Engem a hatvan éves korom megszúrt. Akkor mentem nyugdíjba, akkor ment el az anyukám. Akkor éreztem azt, hogy elkezdtem öregedni. Úgy tartják, hogy az életkor csak egy szám, ez biztos így is van, de érdekes, hogy 58 vagy 59 évesen nem éreztem nemhogy öregnek, még öregedőnek sem magam. (Háromszoros tagadás egy mondatban: nem, nemhogy, sem!)
A hatvanat kimondani, azért na. Ugyanakkor végtelenül boldog vagyok, hogy megértem. Felnőttek a gyerekeim, a legnagyobb unokám is már tíz éves. Szerintem dolgozni is azért akarok, hogy aktívnak érezhessem magam, nem pedig nyugdíjasnak. Amíg dolgozni járok minden nap (egy teljes és egy fél állásban), addig dolgozó ember vagyok és eltolhatom magamtól az öregedést. Csak nem mindig sikerül.
" Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is...Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben.
Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen.Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... S ez az öregség.
Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal.
Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit.
Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak...
Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már."
(Részlet Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényéből)
Ma délelőtt nem esett az eső, de lógott a lába.
Kétféle süteményt sütöttem, ettől jó meleg lett a konyhában, közben tettem-vettem, elment a délelőtt. Úgy terveztem, ebéd után kimegyek az erdőbe, de mire elindultam volna, eleredt az eső és azóta is egyfolytában esik.
Hát akkor legalább sétáljunk egyet a novemberi esőben, úgyis ez a kedvenc hónapom és ezt a korán sötétedős időszakot, ezt az esős, párás, ködös időjárást szeretem a legjobban. Harminc percet akartam, huszonöt lett, mert beázott a cipőm, és bár alul-felül megtapasztaltam az esőt, nem bántam meg, egyáltalán nem. Nagyon kellemes volt a tiszta levegőben járni egyet.
Test és lélek.
Ma végre kijutottam a futópályára és a novemberi szűrt fényben egy nagyon kellemes négy kilométer lett az enyém. Az enyém, a testemé, de mert test és lélek az életben egymástól el nem választható, a lelkemé is. Az első kilométer gyaloglás volt kényelmes tempóban, a második és a harmadik magamhoz képest is könnyed kocogás lett, végül a negyedik újra egy jó tempójú gyaloglásra sikerült.
Szép kis kamilla-szerű virágot találtam az erdő szélén, le is fotóztam. Ez a virág a kitartásról szól, el is gondolkodtam, hogy én vajon mennyire vagyok kitartó és arra jutottam, hogy pontosan annyira, amennyi még nem igényel tőlem erőfeszítést. Kitartóan gyalogolok, kocogok, franciául tanulok stb. addig a határig, ameddig könnyen megy. De tovább egy perccel és egy lépéssel sem.
Az erdő után itthon egy jó forró zuhany, fél liter forró gyógytea, aztán a lélek táplálása következik: hangversenyre megyünk. Nem vagyok zeneértő. Egyszer megkérdeztem egy igazi, képzett fúvószenésztől, hogy mire kell figyelni zenehallgatás közben, hogy értsem a zenét, és azt felelte, hogy semmire. Csak üljek nyitott szívvel és engedjem át magamon a dallamokat. Ma este megpróbálom.
