Október gyönyörű, meleg, napos hétvégéjén a két héttel ezelőtti barátnős zebegényi kirándulásunkat ismételtük meg a férjemmel.

Csodálatos nap volt, minden túlzás nélkül állíthatom ezt. Egymás kezét fogva sétáltunk Zebegényben és Nagymaroson, felmásztunk a Kós Károly kilátóhoz, gyönyörködtünk az őszi erdő színeiben és a meseszép panorámában. Réteseket ettünk, fagyiztunk, egymást átölelve üldögéltünk hol itt, hol ott, és természetesen a Duna partján is. Pihentünk, napoztunk, beszélgettünk és közben minden egymásra tekintésünkben, érintésünkben, szavainkban, de még a hallgatásainkban is benne volt a szerelem és az eltéphetetlen kötelék.

Pár nap múlva már hét hónapja lesz, hogy életének 89. évében elment az anyukám. Olyan, mintha sokkal régebben történt volna, nem is értem, miért érzem így.

Kezdetben és elég sokáig, úgy fél évig biztosan, azt szerettem volna, ha a fonalat, ami összeköt bennünket, és amit én elengedtem már, engedje ő is el, és repüljön oda, ahol minden színes, fényes, meleg és boldog. Azt akartam, hogy ő ott, ahol most van - mert van valahol, ebben megingathatatlanul biztos vagyok -, megfiatalodva,  boldogan és elégedetten táncoljon, énekeljen és nevessen. Ne gondoljon a földi létre és főleg ne gondoljon vágyakozva és szomorúan ránk, a két itt maradt, imádott gyerekére és az imádott két unokájára. Ne fájjon neki, hogy megtörtént az elképzelhetetlen: az, hogy már nem foghatja a kezünket, nem szeretgethet, nem simogathat bennünket. Azt akartam, hogy maradjon a szomorúság és a fájdalom a földi világban. Mi megbirkózunk vele itt lent valahogy, neki már ne legyen része benne.

Nem lehet nem észrevenni, hogy az a bizonyos láthatatlan fonál mégsem szakadt el.

Onnan, fentről vagy bárhol is van, Anyukám vezet bennünket, irányt sugall, segít nekünk. Ha valami megtörténhet jól is és kevésbé jól is - márpedig a dolgok ilyen végletek között mozognak -, a jó történik meg. Anyukám fogja a fonalat. Mindketten fogjuk, tartjuk, szorítjuk. És ha ez így van, akkor biztos így is kell lennie, mert van az a szeretet, ami a síron túl is tart. 

Áldott vagyok, hogy ő az anyukám. 

Van most a bloggerek között egy kihívás, ami arról szól, hogy írjunk minden nap egy bejegyzést a blogunkba. Mivel mostanában, amióta visszamentem dolgozni és emellett még egy fél állást is vállaltam, gyakorlatilag hétközben alig van időm, a hétvégék meg az ide-oda kirándulásokról, mászkálásokról szólnak, meg hát írás tekintetében kicsit el is lustultam, úgy döntöttem, hogy beleállok ebbe a kihívásba.

Akkor hát, lássuk!

November 1.

Természetesen kint voltam a temetőben a drága szüleimnél. 

Délután a férjem szüleinek sírjához mentünk egy másik temetőbe, ott nem volt semmi zsúfoltság, néhány ember volt kint rajtunk kívül.

A szép napsütésben kedvem volt elmenni utána valahová, ki a természetbe, de legalább az erdőbe futni. Tulajdonképpen a futást úgy értsd, hogy gyalogolni-kocogatni-futogatni, csak egyszerűbb úgy írni, hogy futni, merthogy sportnak tekintem, amit ott művelek elszántan és szinte napi rendszerességgel már tíz éve.

Most két napja nem voltam, nem lustaságból, hanem mert nem volt rá módom.

Elcsábítottam a férjemet ma, így aztán velem tartott ő is. Persze nem futni, de legalább kijött velem, és amíg én a szokott távom felét teljesítettem (rá való tekintettel feleztem le a távomat, hogy ne kelljen neki sokat várni rám), az őszi természetet csodálhatta és fotózhatta (volna, ha nem lett volna nála a telefonja, amibe belemerülhetett). De azért mégis csak készültek fotók, a futásom után ugyanis elcsábítottam egy erdei sétára. A lombkorona-sétányra is felmentünk, leültünk ott fent egy padra és a szép őszi napsütésben átöltük egymást, ahogy mindig szoktuk és élveztük, hogy most a saját városunk erdejében kirándulunk, nem a Mátrában és képzeld, nem volt emiatt savanyú a szőlő.

Annyira nem, hogy az erdő után a közeli kertek felé is elmentünk, kocsival ugyan, de lépten- nyomon megálltunk fotózni és gyönyörködni, sőt, eljutottunk egy városszéli kutyaiskolához is. A férjem ugyanis imádja a kutyákat meg persze engem, én meg őt, de én a kutyákat csak távolról, ezért aztán nincs és nem is lesz kutyánk, viszont vele örültem, hogy nézhette az iskolás kutyákat. Sétáltunk még az erdő közelében a játszóparkban is és nagyon jól éreztük magunkat.

Mi egyébként bárhol vagyunk, bármit csinálunk, süt rólunk, hogy nemcsak nagyon jól tudjuk érezni együtt magunkat, hanem nagyon szeretjük is egymást.

És képzeld, ez így van már 32 éve!

Csak egy út van. Ma elindultam rajta.

"Elég, ha ebéd után tíz percre ledőlsz pihenni. Elég, ha munkahelyedre lassan és kényelmesen haladsz és néha megállasz, hogy egy fát, egy virágot, vagy egy madarat megnézz. Elég, ha fél órával üldögélsz tovább a padon, mint amennyit előre szántál magadnak. Mert szépen süt a nap és a szellőnek kellemes, meleg virágszaga van. Elég, ha minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy élsz és hogy szép a világ, amiben élsz."
(Wass Albert)

Alföldi városkánk keleti határában áll a hortobágyi Kilenclyukú-híd kisöccsének tartott ötlyukú Zádor-híd, de valójában a mienk a régebbi, vagyis a mi Zádor-hidunknak az öccse a hortobágyi híd, csak mert ennek öt lyuka van, nem kilenc, ezért hittem én is sokáig, hogy mi csak a kistestvér vagyunk. Később megtudtam, hogy a mienket 1809-ben adták át, a hortobágyit pedig csak 1827-ben és hogy a mienk is kilenclyukúnak épült.

Iskolás koromban többször kirándultunk a Zádor -hídhoz, aztán a gyerekeimmel is jártunk ott sokszor.  Mostanában, hogy ketten maradtunk itthon a "fészekben", mi kettesben is szinte minden évben legalább egyszer, az őszi daruvonulás idején el szoktunk menni oda. Egy hónapja végre már aszfaltúton lehet kimenni a korábbi lehetetlen minőségű "út" helyett, ennek nagyon örülünk.

Sokáig nem volt igazán élmény a pusztai kirándulás, illetve maga a kirándulás, az együttlét öröme az volt, de a puszta, mint látvány, nem volt nekem érdekes. Meg kellett hozzá érnem, hogy az legyen, és most már évek óta az. 

Az idén októberben kétszer is voltunk a hídnál és kétszer a város nyugati határában is próbálkoztunk a pusztában a darulessel, de darvakat nem sikerült most látnunk, szépséges pusztai naplementéket viszont igen. A látóhatár szélén elmerül a Nap a semmiben, de reggel már újra az égen van, ez is egy (és egyre nagyobb) szépséges csoda nekem.

Szóval szeretem a szülőföldemet, szeretem a pusztát, és szeretem a mi kilenclyukúnak épült, mostanra azonban már csak ötlyukú hidunkat is.

A hídról itt egy remek írás a National Geographic honlapjáról, olvassátok el, nagyon érdekes:

https://ng.24.hu/termeszet/2022/01/10/maganyos-hid-a-szikes-pusztaban/

Egy újabb remek előadást, egy igazi örömjátékot láthattunk ma este a Vigadóban. A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház a Lovagias ügy című darabot hozta el. Köszönjük szépen, nagyszerű volt! Annyira nagyszerű, hogy az általam eddig látott (nem kevés) színházi előadás között az előkelő első tízben biztosan benne van.

A kép forrása: https://www.facebook.com/vigadokisuj

Októberben két, egymást követő szép, napos, meleg hétvégén is úgy alakult, hogy Kiskörére kellett mennünk, a hallépcsőhöz. Oda mindig nagyon szivesen megyek. A hely szelleme, ugye...

Mindkétszer lesétáltam a Jóremény-stéghez, az onnan feltáruló Tisza-tó panoráma ugyanis mindig lenyűgöz. Ott és az Abádszalók-Tiszaderzs közötti gátról látom a legszebbnek a tavat, no meg persze a poroszlói hídról is. Meg Sarudról. Meg mindenhonnan. 

A Jóremény-stég a béke (fél)szigete. Hosszú földnyelven lehet besétálni a szigetcsúcshoz, ahol nomád, de nagyon bájos, egyszerű és rendezett környezetet hozott létre Ljasuk Dimitry a csapatával. Feltétlenül nézzétek meg, ha arra jártok. 

Az első hétvégén elgyalogoltam a hallépcső és az élő Tisza torkolatáig is, és végre megtaláltam azt, amit a múltkor is kerestem, csak nem találtam, pedig akkor is ott volt az orrom előtt. Most viszont átmentem a hallépcső Tisza felőli oldalára az ártéri erdő szélén, és onnan jól lehetett látni, hol úsznak át a hallépcsőből a folyóba a halak. 

A második hétvégén is elsétáltam egy jó darabig a hallépcső mentén, de nem mentem el a torkolatig. A hallépcső gát felőli részén viszont annyi, de annyi halat láttam, mint még soha, szinte fekete volt a víz tőlük. Ez a látvány ott tartott engem jó sokáig. Csak ültem és néztem a vizet a csendben.

Maga a hallépcső egy nagyon érdekes épített "ökofolyosó", amely jó két kilométeren keresztül fokozatosan egyre lejjebb és lejjebb, egészen a vízlépcső alatti Tiszáig úsztatja a halakat, akik, ha ez a segítség nem lenne, a vízlépcső miatt akkorát zuhannának, hogy jó részük túl sem élné. 

A vízlépcső, mint ipari létesítmény és a mellette békésen elterülő hallépcső, a Jóremény-stég, a Tisza-torkolat és az ártéri erdő mind-mind olyan környezetet alkotnak, ahol jó lenni. Bár a Tisza-tó körüli kerékpárúton, ami tulajdonképpen a gáton vezet, mindig nagy a forgalom és a hallépcsőnél is sok ember megfordul, mégis, valahogy nincs zsúfoltság- és tömegélményünk. 

Tudod miért?

Mert ezt az "ember alkotta Paradicsomot" - ahogyan Ljasuk Dimitry nevezi a Tisza-tavat -, nem is lehet másképp értelmezni, mint a kemény emberi akarat és a kemény természet találkozásából létrehozott harmóniát, aminek észrevételéhez, megéléséhez és tiszteletéhez csend kell. Azt tapasztalom, hogy aki eljön oda, az megértett valamit ebből. 

Én ezt a csendet receptre írnám fel mindenkinek. 

Katával Esztergomba mentünk.

Mi olyanok vagyunk, akik eddig minden közös kirándulásunkba beleszuszakoltunk valami extrát, vagyis a terven felül mindig volt még valami, amivel, ahogy mondani szoktuk, "kimaxoljuk" az utazásunkat. Most ez az volt, hogy át fogunk menni kisvonattal Párkányba, aminek három vonzereje is van. Az egyik, hogy az már a Felvidék része. A másik, hogy át kell kelni hozzá a Dunán a szépséges Mária Valéria hídon, a harmadik pedig a párkányi oldalról feltáruló esztergomi Bazilika panorámája. 

Indulás előtt itthon szétnéztem a térképen, valami zöld kirándulóhelyet kerestem Esztergom körül és meglepve láttam, hogy Dobogókő jó közlekedéssel fél óra alatt elérhető. Nagyon reméltem, hogy bele fog férni ez a kis pilisi buszozás és egy kis dobókői séta és tudtam, hogy ennek csak egyetlen akadálya lehet: az, ha már Esztergomban lejárjuk a lábunkat - mint eddig minden kirándulásunkkor -, és egyszerűen nem lesz már erőnk és talán még időnk sem, hogy a Pilisbe menjünk. Ezért aztán már az itthoni induláskor eldöntöttük, hogy ha már lehetőség van Dobogókőre felmenni, cseréljük fel a két célpontot, menjünk előbb oda és csak aztán Esztergomba. Biztos, ami biztos.

És így is lett.

Kényelmesen utaztunk Pestig, elértünk egy korábbi vonatot Esztergomba, kicsit vártunk a buszra, majd dél körül már fent is voltuk Dobogókőn, ott, ahol Földanya szíve dobog. Amíg a buszunk kanyargott felfelé a gyönyörű őszi Pilisben, alföldi emberekként a hegyvidék látványával alig tudtunk betelni. A busz megállt Teca kocsmájánál Pilisszentléleknél is, ennek is nagyon tudtunk örülni, mert ez a hely egy magyar filmsorozatból lett ismert és népszerű. Örültünk, hogy ezt is láttuk.

Dobogókőn a központi kilátóhelyre mentünk, ahonnan nagyon szép a Dunakanyar panorámája. Itt csapódott hozzánk Sándor, akivel már az esztergomi buszpályaudvaron is találkoztunk. A dobogókői buszt kereste ő is. Neki köszönhetjük, hogy Dobogókőn eljutottunk a Rezső kilátóponthoz, ahonnan még teljesebb, még szebb volt a kilátás. Megcsodáltuk a Dunakanyart onnan is, majd visszagyalogoltunk a központi kilátóhelyre és onnan elsétáltunk a Siketek Mária Kegyhelyére. Ott megpihentünk és el is csendesedtünk egy kicsit. Mindkettőnknek van mit megköszönni, van miért hálát adni, és meghatottan meg is tettük ezt. Megálltunk Sri Chinmoy szobra előtt is és a békéről, mint elérhetetlen vágyról beszéltünk, hiszen éppen a kirándulásunk előtti napon tört ki a háború két újabb ország között a Közel-Keleten. 

Buszra szálltunk, a visszaúton megint integettünk Teca kocsmájának és fél óra múlva már újra az esztergomi buszpályaudvaron álltunk és vártuk azt a járatot, amely a Bazilikához visz bennünket, de gyorsan ám, mert kb. fél óránk volt már csak az utolsó városnéző kisvonat indulásáig és azt mindenképpen el szerettük volna érni. Megint akadt egy segítőnk, neki nem tudjuk a nevét, de rendes, becsületes, egyszerű embernek tűnt, ő kísért el bennünket a busszal a Bazilikához és ő segített nekünk ott kitalálni, vajon honnan indul a kisvonat, mégpedig perceken belül. Nem találod ki: nem onnan, ahol gondoltunk, hanem kb. nyolcvan lépcsővel feljebbről.

Nyolcvan lépcsőn kellett felszaladni olyan nyolcvan másodperc alatt.

Megcsináltuk, de az én szívem, mire felértem, a testemtől kb. fél méterre dobogott és a térdeim is megköszönték az erőltetett menetet. A kisvonat viszont legalább ott volt, nem indult el, szinte csak ránk várt, vagyis biztos, hogy csak ránk várt, mert kettőnkön kívül más utas nem is volt. Elköszöntünk a segítőnktől és már indultunk is a kényelmes(nek remélt) városnézésre. Tulajdonképpen kényelmes is volt, mert negyven perc alatt keresztül-kasul körbeutaztuk Esztergom látnivalóit, és gyalog mindezt egy örökkévalóság lett volna bejárni, közben magnóról ment az idegenvezetés is, igaz, hogy abból már szinte semmire nem emlékszem. Hideg volt, fújt nagyon a szél, a vonat fémülése is jéghideg volt és minden döccenőnél mi magunk is nagyokat döccentünk, szóval ilyen szempontból egyáltalán nem volt kényelmes, de legalább mindent láttunk, amit szerettünk volna. Átgurultunk a hídon is, Párkányból visszanéztünk a Bazilikára, jártunk a szigetcsúcsnál, vagyis keresztül utaztunk a Királyi városon rendesen. 

Visszaérve a Bazilikához, láttuk, hogy van még egy óránk, ami arra bőven elég volt, hogy kívülről megismerkedjünk a hatalmas épülettel és a királyi várral, gyönyörködhessünk a dunai panorámában, megkeressük a macskalépcsőt és a végére jól el is fáradjunk.

A buszra várva újra szerencsénk volt, mert megint találtunk segítséget, ezúttal egy nagyon barátságos nő utazott velünk az állomásig. Ott már bent állt a vonat, mi pedig most kivételesen nem beestünk a vonatba a fáradtságtól, hanem csak kényelmesen beszálltunk és szinte csodálkozva állapítottuk meg, hogy csak 13 ezer lépést tettünk meg aznap összesen.

Végül több lett az, mert bementünk még Pesten a West End-be egy kis harapnivalóért. Bár a hazaúton azt mondogattuk, hogy eddig ennél többet szoktunk gyalogolni, a mozgásszervi fájdalomcsillapítónkat azért mégis bevettük, megelőzésképpen, hogy másnap is lábra tudjunk állni.

Úgy alakult, hogy ez lett az idei utolsó kirándulásunk, és ez is úgy sikerült, ahogy akartuk, sőt, még jobban is. Mert pont úgy akartuk, ahogy lett.

A családunkban három szeptemberi szülinapos van, őket együtt szoktuk ünnepelni. Idén is így volt. A Bükkben, a szokott helyen találkoztunk és egy szuper délutánt töltöttünk együtt. Sokan voltunk, jó volt a hangulat, vittünk töltött káposztát és süteményeket mindenki örömére, és asztalra került a hagyományos diótorta is, az is mindenki örömére. 

Kirándulni nem mentünk, pedig Szarvaskőre próbáltam ráhangolni a három kulcsemberből kettőt, de nem sikerült. Mindenki el volt pilledve az ebéd után és hallani sem akartak hegyről, gyaloglásról meg egyáltalán, bármilyen aktivitásról. Így aztán a ház körüli nagy füves területen és a hegyoldalban, na és persze a napsütötte teraszon üldögéltünk és beszélgettünk, az ölemben pedig felváltva üldögélt a négy unokám. 

Szépségük és okosságuk most is, mint mindig, elvarázsolt. Isten éltesse a drága szülinaposainkat!

"A namaste egy köszöntési forma, amit Indiában a mai napig használnak. Két ember találkozásakor összeteszik kezüket a mellkasuk - egész pontosan a szív csakra - előtt és szemüket lehunyva, fejükkel vagy felsőtestükkel meghajolva üdvözlik egymást. Indiában a kultúra része ez az üdvözlés. (...) Szó szerint azt jelenti, 'Meghajlok neked' - azaz meghajlok előtted vagy tiszteletemet adom neked. Ez a meghajlás igazán mély, spirituális tartalommal bír."

(https://yogazona.blog.hu/2016/07/02/namaste_jelentese)

Ma olyan helyen voltam és olyat láttam, amilyet még soha, sehol. Gyermekjóga órát tartott egy nagyon kedves munkatársam, aki egy tiszta, nemes lélek és fiatal kora ellenére igazi  bölcs ember. Jól látja az életet, érti és érzi az embertársait, jól tud kapcsolódni, de meg tudja húzni a határait is. Úgy lehet vele az élet dolgairól beszélgetni, hogy a beszélgetés végén azt érzed, több lettél. Ritka ez manapság. Ma inkább  "divat" egymás túllicitálása, túlharsogása, lehúzása vagy éppen sárba döngölése, ezért duplán is örülök, hogy ismerhetem őt.

Boldogan mondtam igent a meghívásra, de magamtól is mentem volna. Érdekelt, hogyan valósította meg az álmát. Amit ma láthattam, az ugyanis egy álom megvalósulása és az idáig vezető úton olyan nagy akarással, elszántsággal ment végig, hogy ennek csak az lehet a jutalma, ha látom majd a gyerekek öröme mellett az ő örömét és elégedettségét is.

Láttam.

Úgy néztem azt a csodát, amit ma elénk varázsolt, mint ahogyan egy büszke anya nézi a kislányát. Szurkolva, izgulva, hogy sikerüljön a varázslat, mert megdolgozott, nagyon is megdolgozott érte.

Sikerült.

Pedig nem volt könnyű helyzetben. Tizennégy gyerekek kellett lecsendesíteni, majd mobilizálni, ügyesíteni és kondicionálni úgy, hogy végig érdeklődőek és lelkesek maradjanak. A csoport egyáltalán nem volt homogén, sem az életkort, sem pedig a mozgásképességet tekintve. Egy zsák bolhácskát kellett fókuszra irányítani érdekesen, játékosan, és közben átadni nekik valamit abból az érzésből, hogy jógázni jó, jógázni nagyon jó. 

Nagyon ügyesen bánt a gyerekekkel. Mindenkire figyelni tudott, motivált és úgy vezetett, hogy közben nem zökkent ki a foglalkozásnak keretet adó jógameséből és végig kézben tudta tartani a kis csapatot. 

Szerintem ilyen egy tehetséges ember. Tudja, mit akar és elszántan megy a célja felé. Fejleszti magát, tanul, gondolkodik és ötletei vannak. Az eredmény pedig egy hiteles ember, aki nem csak tudja, hanem minden mozdulatban érzi és átadni is képes a jógázásban rejlő szépséget, harmóniát és erőt.    

Nagyszerű jógaórát láttam ma, köszönet érte Áginak. Ha húsz évvel fiatalabb és húsz kilóval könnyebb lennék, belevágnék én is és természetesen nála tanulnék. Van mit.

Namaste. Meghajlok előtted.