Test és lélek.

Ma végre kijutottam a futópályára és a novemberi szűrt fényben egy nagyon kellemes négy kilométer lett az enyém. Az enyém, a testemé, de mert test és lélek az életben egymástól el nem választható, a lelkemé is. Az első kilométer gyaloglás volt kényelmes tempóban, a második és a harmadik magamhoz képest is könnyed kocogás lett, végül a negyedik újra egy jó tempójú gyaloglásra sikerült. 

Szép kis kamilla-szerű virágot találtam az erdő szélén, le is fotóztam. Ez a virág a kitartásról szól, el is gondolkodtam, hogy én vajon mennyire vagyok kitartó és arra jutottam, hogy pontosan annyira, amennyi még nem igényel tőlem erőfeszítést. Kitartóan gyalogolok, kocogok, franciául tanulok stb. addig a határig, ameddig könnyen megy. De tovább egy perccel és egy lépéssel sem.

Az erdő után itthon egy jó forró zuhany, fél liter forró gyógytea, aztán a lélek táplálása következik: hangversenyre megyünk. Nem vagyok zeneértő. Egyszer megkérdeztem egy igazi, képzett fúvószenésztől, hogy mire kell figyelni zenehallgatás közben, hogy értsem a zenét, és azt felelte, hogy semmire. Csak üljek nyitott szívvel és engedjem át magamon a dallamokat. Ma este megpróbálom.

Sírós nap. 

Szinte egész nap anyukámra gondoltam, beszéltem róla, beszélgettünk róla. Beszélgettem másokkal veszteségekről, halálról, gyászról. Jó volt megnyílni és jó volt érezni, ahogyan mások is megnyílnak.

Ma megéreztem és megértettem, hogy anyukám a szeretet fényével körbeburkol és úgy vigyáz rám onnan, fentről. Érzem a szeretetét és érzem, ahogy körül ölel. Velem van, szeret, imád, nem hagy el. Vigyáz rám. Én és a testvérem az élete értelmei voltunk és valahogy azok is maradunk. Ő ettől boldog ott, ahol van. Attól, hogy nem szakad el tőlünk, hogy így vagy úgy, de velünk maradhat, vigyázhat ránk és szerethet bennünket a síron túl is. 

Anyukám. Anyukám. Anyucikám.

Sötétszürke Tisza-tó sötétszürke felhőkkel és egy rózsaszínben-világoskékben ragyogó délután négy unokával.

Ma nem kellett dolgoznom, itthon voltam. Reggel fél kilencig aludtam, aztán beálltam a konyhába, süteményt sütöttem, kétféle krémet készítettem hozzá és kétfélét főztem is. Dél lett, mire ezekkel végeztem és ebéd után rögtön hozzáfogtam rendbe tenni a konyhát felmosással együtt, majd az előszobát és a fürdőszobát is felmostam. 

A hálószobába csak porszívózni akartam, de kitaláltam, hogy ágyneműt is húzok, majd kitakarítottam az. un. nappalinkat is. Ez a legnagyobb szoba a három közül és ezt szinte nem is használjuk, csak akkor, amikor hazajönnek a gyerekek vagy valami nagyon látványos filmet akarunk nézni a tv-ben, szökőévente egyszer. Nem is nappali, inkább vendégszoba ez. Ha néha vendég jön hozzánk, ott ültetjük le, de ha közeli az a vendég, például a munkatársaim, őket a mi szobánkba  (így hívjuk)  invitáljuk.

A hálószobába csak aludni megyünk.

A mi szobánk az a szoba, ahol gyakorlatilag élünk, dolgozunk, laptopon filmet nézünk, ebéd után ott alszunk és én ott szoktam tornázni is. Ez a szoba teljesen rólunk szól. Zsúfolt, de nem kaotikus. Kényelmes, a színei barátságos sárgák, zöldek és barnák és csak ebben a szobában vannak növények is. 

Ezt a szobát hagytam utoljára ma, illetve nem is akartam ma kitakarítani, mert mire idáig értem, elfáradtam és inkább lefeküdtem. Kis pihenés után el kellett mennem itthonról, a szülői háznál voltam, a ház előtt készült a kép is. Amikor hazajöttem, mégis nekiláttam a mi szobánknak is, aztán a teraszt és a kerti járdákat is lesepertem.

Futni akartam menni délután, ezt még tegnap elhatároztam, de nem volt rá lehetőségem. Azt hiszem, erőm sem lett volna már hozzá. Most egy filmet akarok megnézni, aztán torna és mára kész.

A képen öt daru látszik, de legalább ötvenet láttam ma az erdő felett repülni. Daruvonulás van még mindig és az idén eddig még nem láttam egyet sem, csak a hangjukat hallottam. Darulesen is voltunk vagy háromszor a pusztában, de nem láttuk és nem is hallottuk ott őket. Ezért aztán ma nagyon örültem, hogy szinte a fejem felett húztak el hangosan "kurrogva".

Ma délután végre elég sok időt, majdnem egy órát tudtam az erdei futópályán tölteni. Négy kilométert teljesítettem, ebből kettő jó kis kocogás volt. Szép napos, enyhe idő volt, élveztem nagyon a jó levegőt.

Tegnap sarki fényt lehetett látni az országban sok-sok helyen. Mi nem láttuk, ezért ma napszállta után kimentünk a város határába, a pusztába, hogy ha esetleg megint lesz, akkor láthassuk. Rendes városi emberek módjára kényelmesen ültünk a meleg kocsiban és észak felé kémleltük az eget, de hiába. Már rendesen besötétedett, amikor hazajöttünk és nem bántuk a "fényles" egyetlen percét sem. 

Esős, szeles, enyhe vasárnap van. Délután, amikor egy fél órára elállt az eső, elmentem sétálni, jó volt. Kiszellőzött a fejem és a tüdőm, megpezsdültek az izmaim. Hazajöttem és aludtam egyet. Tulajdonképpen az egész napomból nem volt semmi, csak pihentünk itthon, nem kellett csinálni semmit az ebéd megmelegítésén kívül.

Hát igen, ránk fért a pihenés a tegnapi osztálytalálkozó után. Rám különösen, ugyanis a vacsora elég későn volt, én olyankor már nem szoktam enni. Mostanában az éjszakázást sem úgy bírom már, mint régen, de akármilyen késő érek haza bárhonnan, nem fekszem le anélkül, hogy ne tornázzak, ne nyújtsak. Tegnap éjfél is elmúlt, mire végeztem az egy órás tornámmal, fél egy után kerültem ágyba, de még akkor is úgy éreztem, hogy a vacsorára elfogyasztott öt falat csülök és a maroknyi sült krumpli háromszor fordult meg bennem. Ennek ellenére úgy aludtam, mint a bunda, hála az égnek. 

Ma ebéd után közelebb húzódtam a radiátorhoz és csak néztem ki az ablakon, figyeltem, ahogyan csorog le az eső az üvegen, és ahelyett, hogy meditatív állapotba kerültem volna, gyorsan megpucoltam az ablakokat. Kellet az aktivitás talán?  Mondtam is a férjemnek, hogy ha már az erdei futópályára nem lehet kimenni ebben az időben, most kellene átöltözni fitnesz-öltözékbe és jót mozogni valamilyen szuper kis torna-videóra, de ez még ötletnek sem volt nevezhető, vissza is ültem rögtön a radiátor mellé. 

A séta visszahozott a jelenbe, aztán az alvás se tett rosszat, ideje volt hát megvacsorázni. Most fél hat van és lassan újra tornázni fogok. Hogy fitnesz öltözékben vagy nem? Teljesen mindegy.

Hitetlenkedünk, hogy már 42 éve annak, hogy leérettségiztünk.

Őszintén meglepődünk, hogy mindannyian 60 évesek lettünk.

Míg magunkon igen, egymáson észre sem vesszük az öregedést. 

Szerény, becsületes, dolgos, egyszerű emberek lettünk. Biztos része van ebben az öreg gimnázium tiszteletet parancsoló szellemének és jó tanárainknak. 

Csendes, beszélgetős estét töltöttünk együtt, 13-an a 26-ból. Szép este volt, melegedős, finom, rácsodálkozós. 

Egymás szemében a fiatalkori önmagunkat láttuk viszont és rácsodálkozhattunk egymásra, magunkra.

A hatvan évünkre.

Életem második tájékozódási futása után vagyok éppen. Az elsőt 16 éves koromban száz méter után feladtam, jó nagyot legyintve az egészre, és azóta semmilyen kapcsolatom nem is volt ezzel a sportággal (sem). 
Magam sem hiszem, hogy ma végig mentem a pályán. Igaz, nem a térképet, hanem az előttem futót követtem, de a lényeg, hogy a segítségével mind a kilenc érintési pontot (vagy mit) megtaláltam és nem elsőként, de nem is utolsóként célba értem. Bár a térképet utólag már tudtam értelmezni, a versenyt legközelebb csak párban vagy csapatban vállalnám. Talán. 

Egy hete olvastam a felhívást, hogy ma lesz az erdei futópályánkon egy tájékozódási futási emlékverseny, gondoltam is, hogy kimegyek majd és megnézem. Ma reggel már az is megfordult a fejemben, hogy akár én is elindulhatnék rajta, bár tudtam, hogy a nevezés már lezárult. Mindenesetre a futócipőmben mentem ki és rögtön tájékozódtam is a lehetőségekről. Nem fontos futni, tudtam meg a szervezőtől, lehet gyalogolva is teljesíteni a még nekem is "semmi" távot és az ismerős terepen nyilván eltévedni sem fogok. Szerencsém volt, valaki visszalépett, engem pedig gyorsan beírtak a helyére. 

Láttam, hogy a rajt előtt a résztvevők ismerkednek a térképpel, én is odamentem hát, de ezt teljesen feleslegesen tettem, ugyanis hiába ismerem az erdőt úgy, mint a tenyeremet a magam tíz éve tartó gyaloglása, kocogása, futása által, a térképen semmit, értsd: semmit nem ismertem fel. Hátrébb is húzódtam és úgy gondoltam, megfigyelem inkább, merre indulnak a többiek, aztán megyek utánuk.

Kilencedik voltam a rajtnál és percenként indítottak bennünket. Az az egy perc pont arra volt jó, hogy csak az első kanyarig lássam az előttem haladókat, utána ők már messze jártak, én meg magam maradtam. Még jó, hogy hamar utólértek engem az utánam indulók, és persze meg is előztek, így aztán mindig voltak, akiket előzékenyen magam elé engedhettem és ők mutatták is nekem az utat.

Az út ugyanis csak az első három-négyszáz méteren volt egyértelmű, aztán időnként le kellett térni róla, be a bozótosba. Ezt nem tudtam, de mert az előttem haladó is arra ment, követtem én is. Ő is bizonytalan volt, én meg pláne, meg is beszéltük, hogy vak vezet világtalant, mégis attól kezdve ő, a piros dzsekis lány volt a fény az alagutam végén. Úgy mentem utána, ahogy csak tudtam, nehogy szem elől tévesszem. A célban meg is köszöntem neki a segítséget, még a díjátadásnál is újra, mert nélküle nem sikerült volna elfogadható időn belül hibapont nélkül teljesítenem a távot.

Az életkori kategóriámban egyedüli indulóként első helyezett lettem, még érmet is kaptam az oklevélen kívül. A párom azt mondta, hogy nagyon büszke rám.Nem azért, mert teljesítettem a távot, hiszen hetente többször ennek a három-négyszeresét teszem meg ott az erdei futópályán, hanem mert nem gondolta, hogy megtalálom az ellenőrző pontokat. Hát azt én sem, de hála a piros dzsekis lánynak, aki ügyesen megtalálta mind a kilencet, így aztán én is.

A célban végre elővettem a térképet és meg is világosodtam rögtön, hiszen még az ellenőrzési pontok is rá voltak rajzolva. Most már tudom, mit és hogyan kellett volna néznem rajta, és ettől hirtelen olyan önbizalmam lett, hogy akár egy következő versenyen is elindulnék, akár ismeretlen terepen is, de tényleg csak párban vagy csapatban, egyedül biztos nem. Ha egyáltalán lenne olyan csapat, amelyik befogadna engem, mert ne legyek már olyan nagyképű, hogy életem második tájfutó versenye után Woody Allent idézzem az Annie Hall című filmből. Vagy inkább de:

"Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik elfogadna engem tagnak".

Hát én szeretnék, nagyon is. Senior tájfutók, itt vagyok!

 (A képen az erdő egy részlete látható és az egyik érintési pont. Ilyen feltűnő, messziről észrevehető sárga színű dobozka volt mind a kilenc érintési ponton.

Ma szabad a napom, nem megyek dolgozni és itthon sem kell csinálnom semmit. Van ebéd, rend van, a szennyestartó is üres. Elmehettem volna a férjemmel Szolnokra, terveztem is, hogy kimegyek a Tiszaligetbe, de a beígért vihar elriasztott. Itthon maradtam.

Nézzük, mire fordítottam ezt a napot! 

- Délelőtt kétszer sétálni mentem. Először egy rövidet, aztán egy másfél kilométernyit gyalogoltam, csak itt, a környéken. Kicsit esegetett az eső és fújt a szél, de igazán enyhe idő volt és természetesen meg is bántam, hogy nem mentem el Szolnokra. 

- Most fél egy van és még mindig nagyon bánom, hogy itthon maradtam. Mondjuk úgy, hogy unatkozom, bár ha ezt más mondaná, letagadnám. Mert szégyellem.

- Kiválasztottam egy filmet, elment vele egy fél órám, mire megállapítottam, hogy egyáltalán nem érdekel és kerestem egy másikat, de az sem érdekelt. A két filmtöredékre elment összesen egy bő órám.

- Egy drága kolléganőm vett nekem egy dzsekit, mert meglátta a boltban és rám gondolt. Elhozta, én meg felpróbáltam és hát ez a dzseki fantasztikus! Pont jó, pont nekem való, pont az én kedvenc vidám szineimben  pompázik, vagyis rózsaszínben, pirosban és sárgában. Timi, áldjon meg az ég!

- Hamarabb ebédeltem, mint ahogy éhes lettem volna és többet ettem, mint kellett volna. Mondjuk úgy, hogy csak a szemem kívánta. Közben hívott a férjem, ne sajnáljam, hogy nem mentem vele, mert Szolnokon szakad az eső. Itthon is esik dél óta. Kora délután késő délutáni sötétség van, én nagyon szeretem az ilyen időszakot, de most egyszerűen nem tudok mit kezdeni az időmmel és hát tulajdonképpen magammal sem.  A francia nyelv tanulásának az ötletét gyorsan elvetettem, olvasnivalót sem kerestem, zenét sem akarok hallgatni. Unatkozom.

- Négy órakor hazajött a férjem és én úgy ebédeltem meg vele, mintha előtte nem ettem volna semmit. Még jégkrémet is ettünk, ami teljesen indokolt volt ebben az esős, szeles, sötét, vagyis nagyon is a kedvemre való novemberi időben. Utána újra elmentem sétálni egy bő fél órányit és valószínűleg azért, mert nem az üres házba értem haza, helyre is állt a világom rendje.

Még Corka cica is jobban lett. Mostanában gyengélkedik, a szokottnál is lustább és nem is néz ki jól. Náthás, csipás a szeme és tegnap nekem már úgy tűnt, mintha már csak hálni járna bele a lélek. Ma viszont adtam neki egy jó adag nyers húsmaradékot és az ő világa is helyreállni látszik.

A nap krónikáját itt le is zárom. Innentől megy minden úgy, ahogy szokott. Tornázni fogok, közben podcast-et hallgatok, a férjem tőlem egy méterre dolgozik a laptopján, csend van, béke és nyugalom.