Február utolsó hétvégéjén, beleértve a pénteket is, valahogy benne volt, hogy elmegyünk meglátogatni a gyerekeket, unokákat. Természetesen ilyenkor mindkét gyerekben és mind a négy unokában gondolkodunk, mert volt már olyan, hogy az idő rövidsége ellenére sikerült egy napba, vagy akár egy villámlátogatás idejére egy fél napba besűríteni az egymástól száz kilométerre fekvő két várost.

Csütörtökön este már készen voltam a feladataimmal és az itthoni teendőimmel, részemről péntek reggel már indulhattunk volna, de nem sikerült, szombaton sem úgy alakult, a vasárnapban meg már nem is reménykedtem. Aztán vasárnap délelőtt tíz óra körül hazajött értem a férjem, hogy indulás van, de most, azonnal, mert már késésben vagyunk. Az ilyen elindulás azt jelenti, amit szó szerint  jelent: húzd a cipőd, vedd a kabátod, a két napja előrelátóan összekészített úticsomagot dobd be a kocsiba egy kis ásványvízzel, vegyél magadhoz egy kis pénz meg egy telefontöltőt és már itt sem vagyunk. 

Jászberénybe kellett menni  és nekem már az elindulás pillanatában elszabadult a fantáziám. Mindkét unokás városhoz nagyjából egyforma távolságra leszünk, de kora délután lesz, mire végzünk, így aztán csak az egyik fog beleférni és fájó szívvel le kell mondanunk a másikról. Melyik ujjam harapjam? Esetleg mindkét ujjamat és legyen inkább egy rövid Mátrafüred, csak úgy, mi, kettesben? Ezt szóba sem mertem hozni, pedig, ahogy mondani szokták, lett volna rá igényem, a Mátrára ugyanis mindig van. Tőlünk kb. húsz kilométerre van egy olyan település, ahonnan tiszta időben és nagyon nagy ráérzéssel látszik a Mátra, most viszont hiába volt meg a ráérzés és a koncentráció, akárhogyan néztem, nem láttam, még a körvonalait sem. Nem is baj, így könnyebb volt szóba sem hozni.

Akkor telefonáljunk. Előbb a távolabbi városba, hogy ha időben végzünk és ők otthon lennének, elmennénk. Persze, menjünk, várnak, hangzott a várt válasz, mire úgy gondoltam, a másik városba is telefonálok, ott vajon mi a helyzet. Jól is tettem, mert kiderült, hogy ők csak este hét óra körül lesznek otthon, de menjünk, ha rövid időre is, ők is várnak. Ez van, amikor tizenkilencre lapot húz az ember. Majd meglátjuk, hogyan alakul, mikor végzünk, mennyi időnk marad és akkor majd döntünk, de valószínű, hogy a távolabbi városba megyünk és a másikba legfeljebb csak beugrunk egy fél órára, hazafelé kis kitérővel útba is esik majd.

Mire a kiskörei hídon átkeltünk a Tiszán, már nagyjából össze is állt, hogy várhatóan mi fér bele az időbe és mi nem.

A férjem munkájának idejére Jászberényben kellett valami elfoglaltságot találnom magamnak és az állatkertet választottam. Kis állatkert, nagy élmény, így szól a jelmondatuk és ha megelégszel egy nagyobb állatkert kicsinyített, de mégsem miniatűr változatával és cserébe elfogadod a zsúfoltságtól mentes, családias hangulatot, akkor tényleg így van. Nagy élmény. Karácsonyi pingvinséta idején jártam már ott, de akkor annyira hideg volt, hogy nem tudtam kint maradni, meleg helyet kerestem és a pingvinekkel való találkozásom, majd a majomház meglátogatása után lemondtam az állatkert többi lakójáról és beültem a jó meleg pihenőbe. Azóta is tervezgettem, hogy visszamegyek egyszer alaposabban szétnézni.

Nos hát, itt volt az alkalom.

Nos hát, most is hideg volt.

Most is nagyon hideg volt, de most nem adtam fel és mindent, de tényleg mindent megnéztem. Egy órát járkáltam a helyes kis kertben, ami nem is olyan kicsi, mint elsőre hittem és miután lefagyott a kezem, lábam és a végére úgy nagyjából mindenem, ültem csak be a melegedőbe.

Amit nem láttam, az a barna medve és az oroszlán. Láttam viszont, többek között, párducot, foltos hiénákat, tevéket, kengurukat, pingvineket, tarajos sünöket, szürkenyakú koronás darvakat és gyönyörű, színes tollú madarakat. Minden állatnak hatalmas élettere van, kényelmesen elférnek, persze tudom, mihez képest? Például a párduc a fél szavannához képest? Nem mondom, hogy az állatkert megfelelő egy vadállat számára, mert nem az, de ha arra gondolok - márpedig naivan arra tudok csak gondolni -, hogy ezek az állatok egy cirkuszi ketrec helyett kaptak állatkerti kifutót, akkor örülök. Szóval, a jászberényi állatkert olyan kis szomszédnénis, olyan kis kedves, barátságos, jó hangulatú, nyugodtan a magunkénak érezhetjük. Nem akar előkelőnek látszani, nem akar feltűnő lenni. Kicsi és mentes minden nagyzási hóborttól. Jó volt ott lenni.

Jászberényt elhagyva Pest felé vettük az irányt, száz kilométer állt még előttünk és már elmúlt délután három óra is. A Mátrának csak messziről integettem. A Gödöllői-dombság egyik kis településének határában, Szada szélén van egy kilátó, amit már egy ideje szeretnék megnézni, de erre sincs idő sosem. Most még tankolni sem álltunk meg, hogy minél előbb odaérjünk, ahol vártak már bennünket. Két órát tudtunk együtt tölteni, millió öleléssel, puszival, mesével és játékkal. Induláskor már láttuk, hogy a másik csapathoz most nem tudunk még beugrani sem,  pár perc lenne csak, amit velük tölthetnénk, mert ott is éppen vacsora lenne, majd fürdés és készülődés a hétfői óvodához, iskolához, munkához. Hallottuk a csalódást a telefonban, de megígértük, hogy legközelebb ők következnek.

Hogy az mikor lesz? Szerintem pénteken.

Három-négy blogot olvasok rendszeresen, közülük most kiemelek egyet, mert tartalmát és minőségét tekintve egyébként is toronymagasan kiemelkedik a blogvilág rengetegéből. A szerző angol nyelv szakos középiskolai tanár, művelt, érzékeny és végtelenül humánus ember. Nagyon fontos és okos gondolatai vannak. Tisztán, világosan gondolkodik, éppen ezért tisztán és világosan is ír, és teszi ezt úgy, hogy közben megengedő marad azokkal, akik valamiről valamit másként gondolnak. Szeretettel ajánlom, olvassátok! Itt találjátok:

https://revisitationes.blogspot.com

Kedvcsinálónak most az Ünnep című írásából idézek: 

"A másik dolog, ami egy ideje a fejemben jár az az, hogy nincs mindennek megoldása. Azt hiszem, megengedve a tévedés szabadságát természetesen, hogy a ma gondolkodó embere kényszeresen megoldáscentrikus. Valamiért eszembe jutott néhány napja, milyen nehezen barátkoztam meg gimnazistaként a ténnyel, hogy nem minden matematikai problémának van megoldása. Kisgyerekként az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy bár a világ kaotikus, a matematika egyszerű, problémamentes leképezése a világnak, ahol mindent ki lehet számolni. 

Aztán később az ember megérti az értelmezési tartományok fontosságát, és belátja, hogy van, amikor azt kell leírnia, hogy egy adott problémának nincs megoldása. Ezt a matematikai belátást nyilván nem könnyű áthelyezni a mindennapokba, de ha sikerül, nagy segítségünkre lehet a mindennapokban."

(...)

„Csak az nem téved el az életben, aki valamihez oda van láncolva.

Aki nem tudja, hogyan és merre tovább, akár meg is állhat megünnepelni, hogy szabad.”

Ménes Ildikó

De legalább megállhatunk most egy pillanatra, és megünnepelhetjük, hogy szabadok vagyunk. A szabadságban pedig, akárcsak a matematikában, talán az a legjobb, hogy benne van a tévedés lehetősége. Az életben valószínűleg mindig jobb tévedni, mint odaláncolni magunkat valamihez."

https://revisitationes.blogspot.com/2023/02/unnep.html

Nem szeretem, nem várom, de figyelem és észreveszem. 

A kisebb fűszernövényes (nevezhetjük kicsit nagyképűen ágyásnak, bár mindössze egy négyzetméteres) szépnek induló karrierje kettétört, miután hagytuk benőni fölé az egyszer már kivágott, de újra kihajtott és mára jó nagyra nőtt tűztövis bokrot és a a kecskerágót. A fűszernövényeknek viszont fény kell, sok-sok fény. Bokor alatti árnyékban nem sok minden várható tőlük, még jó, hogy egyáltalán megmaradtak.

Mi legyen? Vágjuk le a belógó ágakat vagy számoljuk fel az ágyást?

Hatalmas dilemma ez nekem, de soha nagyobb problémám ne legyen. 

Most, ebben a pillanatban arra hajlok, hogy az ágak maradjanak és az ágyás menjen, de lehet, hogy három  pillanat múlva pont fordítva vélem majd helyesnek. Két nappal ezelőtt hirtelen felindulásból lemetszettem néhány gallyat a két bokorról, de már akkor is tudtam, hogy ezzel messze nem oldottam meg a problémát, csak éppen tettem valami jelképeset az álprobléma álmegoldására. A férjem tegnap szintén hirtelen felindulásból  fűrésszel folytatta, így aztán néhány nagyobb és erősebb ágtól is búcsút vettünk, de még mindig kérdés a kérdés: menjen vagy maradjon az ágyás? Még mindig túl nagy a két bokor, amiről most, a metszés és fűrészelés után látszik csak igazán, hogy gyakorlatilag sziámi ikrek módján összenőttek és a szétválasztásuk erősen meggondolandó.

Jajaj, mi legyen? 

Tulajdonképpen még mindig az ágyás felszámolását tartom jobb ötletnek. A gyakorlatilag most csak sínylődő növényeket átköltöztetem a másik ágyásba, ami méretét tekintve éppen duplája a kicsinek, a benne élő növények számát tekintve pedig azt mondhatom, hogy nincs már benne egy talpalattnyi üres hely sem, úgyhogy kihívás lesz helyet szorítani nekik, és még az is előfordulhat, hogy lehetetlen. Három metélőhagyma is visszatart a művelettől, pedig életemben nem ettem ilyet és nem is akarok, mégis sajnálom őket kiásni és átültetni. Érzem, hogy nem hajtanának ki újra.  

Ha a fűszerágyás menne, a kerti padunk is kiszabadulhatna az eddig megközelíthetetlen helyéről, a dzsungel mélyéről és akár még használni is tudnánk, például arra, amire való. Mondjuk ücsörgésre. Ehhez viszont ki kell ásni az ülőpallót tartó két jó nagy farönköt, amit elég mélyre ástunk le pár éve, mert akkor megtalálni véltük kis padunk legoptimálisabb, ezért természetesen véglegesnek gondolt helyét.

Hát, nem tudom. Fűszernövényeket azért ültettem, mert igénytelenek, jól bírják a forróságot és egy őszi visszavágáson kívül semmilyen gondozást nem igényelnek. Főzésnél nem használom őket, néha a sült hús mellé teszek egy pici rozmaringot és kakukkfüvet, de tényleg csak ennyi. Gyakorlati hasznukhoz képest aránytalanul sok időt töltök most a jó megoldás megtalálásával. 

Az egész kérdés egyébként azért vetődött fel és nőtte ki magát mára problémává, mert a jövő héten jön a mesterünk kerítést építeni, és egyszerűen nem fog tudni közlekedni a kertben. Mi sem tudunk már évek óta, csak mi ezt már megszoktuk, sőt, nagyon szeretjük ezt a dzsungelt, ami kerül vesz és lassan meg is fojt bennünket. A mester viszont betonozni fog, nagyméretű kerítéselemeket hoz-visz ésatöbbi. Ahová eddig a fűnyíró sem fért be, oda most neki kell beférni a szerszámaival és az építőanyagokkal úgy, hogy lehetőleg ne legyen a káosz nagyobb, mint amilyen most.

(...)

Nos.

Döntöttünk. Marad a helyén a kis ágyás minden fűszernövénnyel, a bokrokon viszont metszünk és fűrészelünk még egy kicsit. A kerti pad is a helyén marad a dzsungel mélyén, úgyse érünk rá üldögélni. Majd üldögél rajta a macska. Ha levonul a mester, majd meglátjuk, mit kell helyrehozni, de előre nem dolgozunk ennél  többet. Vagyis, most is, mint mindig, a véleményünk:  "Jóvanazúgy." 

Tegnap Szolnok alatt a Tiszát is sikerült látnom, ami most zavaros, bölcs és nagy volt, éppen olyan, mint amilyen a Duna szokott lenni. 

A templomkertek szépsége és nyugalma szerintem semmivel nem összehasonlítható. Csodakertek. Bárhol járok, ha alkalmam van, mindig teszek ilyen helyeken egy sétát és mindig ugyanarra jutok: ha az élet értelmén vagy éppen értelmetlenségén szeretnék (vagy kell) töprengenem, az ilyen kerteknél erre a célra jobbat nem is találhatnék. 

A templomkertek gyakran gyógynövénykertek is egyben, mert biztosan felismerték, hogy az orvostudomány ugyan szétválasztotta, de a test és a lélek bizony összetartozik és azoknak együtt kell gyógyulni.  Életem leggyönyörűbb kolostorkertjét a görögországi Meteoráknál láttam, de hasonlóan csodaszép volt egy nagy park egy pici templom körül Wales-ben. Tisztelem a walesiek identitását, ezért nem nevezem angolkertnek, pedig annak kellene.

Németországban, Ulmban a drága Friederike, aki egyébként kertészmérnök volt, kerteket tervezett és épített és aki, nem mellesleg, családunk örökös tagja, saját kis csodakertje mellett kialakított egy ökokertet is, ami elhelyezkedése és geometriája miatt szakrális hely lett, pedig nincs is templom a közelében. Amikor ott jártam, még nem értettem, mi ebben a szép, ma már nagyon is értem. Naturgartennek nevezte és úgy is alakította ki,  hogy az egész természetes hatást keltsen, mintha emberi kéz beavatkozása nélkül, csak úgy, magától teremtődött volna oda, a város központjába egy mesterséges dombra, tele gyógynövényekkel és egyéb hasznos, ehető növényekkel, de tudjuk, hogy ezt azért előbb jól meg kellett tervezni. A kis ökokert hamarosan önfenntartóvá vált. Vajon megvan-e még?

Svájcban Stein am Rhein-ben láttam egy varázslatos, pici, elmélkedésre hívogató templomkertet, és bár nem templomkert, de nem hagyhatom ki a párizsi Rodin Múzeum kertjét sem. Székelyföldön is tudok egy tündérkertet, bár ott az egész terület az. A Sóvidéken, Szentábrahámon van egy hatalmas gyógynövénykert, amit még nem sikerült megnéznünk, oda be kell jelentkezni. A tulajdonost felhívtam, amikor arra jártunk, de mondta, hogy éppen akkor fejezték be a betakarítást, nemigen látnánk most szépnek,  inkább majd nyár közepén menjünk. Terveink között van, hogy idén nyáron megnézzük. Magyarországon is van persze több csodakert, én Zánkán, Tihanyban és Egerben láttam hasonlókat. 

És most már Rákóczifalván is láthatunk ilyet, a Katolikus templom mellett, a plébánia udvarán alakították ki 2018-ban. A 2720 négyzetméteres gyógy-és rekreációs kerttben 24 féle gyógynövényt és 24 féle fűszernövényt termesztenek. Telepítettek​ 1860 tő levendulát és tulajdonképpen ez a rész lett a legnagyobb látványosság. Az egészet akár levendulakertnek is nevezhetnénk, de sokkal több annál.  

A növények gondosan vissza vannak metszve és most a téli álmukat alusszák, így jól látszik a kert szerkezete. Egy nagy, pontosan megtervezett és szabályos, geometriai formában beültetett teret képzelj el, rengeteg levendulával, néhány tő zsályával, mentával és más gyógynövényekkel. Gyümölcsfákat is telepítettek, ötven körül lehet a számuk és van egy picike rózsakert is. A három pihenőpadot úgy helyezték el, hogy az egyik a gyógykertre néz, kettő pedig a templomra. Itt tényleg egyszerre gyógyulhat a test és a lélek.  A teret nemcsak körbe lehet járni, hanem úgy alakították ki a kis ösvényeket, hogy be is lehet menni a növények közé, meg lehet érinteni, simogatni, szagolgatni őket, ami már maga a fél gyógyulás.

Ha nagyon elrugaszkodnék a valóságtól, és például kerttervezőnek képzelném magam, akit a világ minden tájáról idesereglett riporterek arról faggatnának, hogy a saját icipici, de világhírű csodakertünk tervezésekor ugyan mi inspirált, azt nyilatkoznám,  hogy a természetesség, a gyógynövények, a pihenés, a test és lélek gyógyulása, vagyis (némi nagyképűséggel), éppen az ilyen kertek, de ez nem lenne teljesen igaz, hiszen ezek nagyon gondosan megtervezett kertek, a mienk pedig nem. 

(A kép a Szent Flórián Tűzoltóság Múltjáért Alapítvány facebook oldaláról származik.)

Még alig látszik, még icipici, még életlenül sikerült csak lefotózni, de azért ez már rügyfakadás, kérem szépen. Madárcsicsergés kíséri a lépteimet az erdőben, tegnap például ötfélét is hallottam. Itthon a madáretetőben rengeteg kismadár fürdik a bőséges eleségben és nagy élet van a bokrainkon, fáinkon is. Őfelsége I. Corka kandúrunk is el-eltűnik napokra, a szerelem hívja, űzi, hajtja. Csak nem a tavasz közeledik? 

A legkisebb leandert kitettük ma a teraszra sütkérezni. Ez a legkönnyebben mozdítható cserép, ha hideg lenne, gyorsan be tudjuk hozni a házba. Ma szépen kibontottam a jácintjaink körül a földet, még a gyomokat is kihúzogattam, hogy több fény érhesse őket. Holnap a tulipánokat is kiszabadítom, olyan szépen előbújtak már azok is.

Két héten belül elkezdi a mesterünk a kerítést építeni, utána elvégezzük a kertrendezést,  még a teraszt is felébresztjük a téli álmából, majd kilomtalanítjuk a méltatlanul elhanyagolt kamránkat és elkezdjük tervezni a nyarat. Reméljük, lesz néhány koncert, szabadtéri színházi előadás, sok-sok kirándulás, túrázás és egy-két hosszabb utazás, aztán már itt is az ősz. A szeptember is gyorsan elrohan majd, viszont októberben elkezdhetünk lelassulni, és mire kettőt pislantunk, már meg is érkezik az első szürke, ködös, álmos  novemberi nap, és az én szívem újra hevesebben fog dobogni, hiszen hamarosan újra találkozom a szerelmemmel, a téllel.

Most viszont búcsúzni kényszerülök tőle, hiába írtam reménykedve valamelyik nap, hogy talán nem ette meg a kutya, de be kell látnom, hogy megette az, bizony megette, szőröstől, bőröstől. Pattannak a rügyek, csicseregnek a madarak, fényben fürdenek a jácintok és napozik a leander. Hát akkor mit lehet most tenni?

"Az arcomat a fénybe fordítom és a perceket én újra számolom."

Pontosan. 

Éppen végeztem a futópályán, amikor megérkezett a hölgy. Egyedül voltam, ő is egyedül jött. Arcról ismerős volt, köszöntünk is egymásnak, tegeződve persze,  hasonló korú lehetett, mint én.  A kocsihoz tartottam már, amikor betolta a biciklijét az erdőbe, letámasztotta, majd a pihenőpadok körül elkezdett valamit keresgélni. Messze voltam tőle, de az biztos volt, hogy valamit nagyon nézett a földön úgy, hogy közben ide-oda sétált. 

Visszaindultam,  hogy megkérdezzem, segíthetek-e, de nem jutottam oda, mert megelőzött a megszólítással és szerényen, de örömmel hívott, menjek vele, mutat valamit. Léptünk párat és közben elmondta, hogy otthon nem tudott mit kezdeni a rengeteg tulipánhagymával, kihozta az erdőbe és elültette őket ide is, oda is, az úttól beljebb, a fák közé.

Az az igazság, hogy nem is nagyon értettem akkor, hogy miről van szó tulajdonképpen, mert halkan is beszélt,  tulipán sem volt itt sosem, nem is tudtam még gondolatban sem összehozni az erdőt, az otthont és a tulipánhagymákat. De amikor megmutatta az első kis tulipánszigetet az avarban, az én szívem egyből megtelt melegséggel. Mondtam is, hogy milyen szép és nemes gesztus tőle, hogy létrehozott valamit itt, a mindenki erdejében, ami nagyon sokáig meg fog maradni és biztos nagyon sokan fognak neki örülni, amikor az a rengeteg tulipán virágba borul majd. A több, mint száz tulipánhagyma ugyanis átvészelte a telet és egyre bújnak ki az avar alól a jácinthagymákkal együtt, merthogy azokat is ültetett, ő pedig azért jár ki ide, hogy figyelje és vigyázza a növekedésüket. Kezeivel gondosan elsöpörte az avart a tövükről, hogy több fény érje a kis kibújó hajtásokat és láttam, hogy szinte simogatta, szeretgette az erdőnek ajándékozott kincseit. 

Nem kell nagy dolgokra gondolni, ha azt mondjuk, óvd és szeresd a természetet. Ez a hölgy viszont szerintem nagy dolgot tett. Komolyan mondom, még a könny is kiesett a szememből, amikor mentünk egyik helyről a másikra és mutatta nekem azt a sok kis tulipánt, amit az erdőnek ajándékozott és ami az erdőjáróknak szánt ajándék is lett egyben. 

Az erdőjáró társaim nevében is hálásan köszönöm neked, Erzsike! 

Vannak dolgok, amelyek előtt, alatt és után különösen jól érzem magam. Úgy is mondhatnám, hogy magas szinten rezgek. Például, amikor kint vagyok az erdőben.

Pont most hallgattam egy ismerőst, aki arról beszélt, hogyan emeljük a rezgésszintünket (ő rezgésszámot mondott). Legyünk jókedvűek, nevessük, táncoljunk, mozogjunk, örüljünk az életnek, ha pedig problémánk van - és kinek nincs -, kérjünk segítséget. Persze ennél sokkal többről van szó, de a lényeg ez.

Én nem tudom, mi az a rezgésszint vagy rezgésszám, de ha olyasmi, amit akkor érzek, amikor a futócipőt felhúzom, vagy amíg rovom a köreimet és utána, amikor kipirulva lihegek, az emelésére a természetben való mozgást receptre írnám fel.

Nem, nincs még vége a télnek. Még február közepe van, a medve is meglátta az árnyékát és mondják, nem eszi meg a kutya a telet. Lehet még hóesés, akár hóvihar is és jöhetnek még mínuszok. Én legalábbis nagyon-nagyon szeretném. Nehezemre esik arra gondolni, hogy talán az idén tényleg elmarad az igazi tél. Nem, nem is gondolok erre. Én még kitartóan várok.

Nade.

Két napja harkályt hallok az erdőben, hétágra süt a nap és valamennyi melege is van már, úgyhogy kitettem a napra a két napozószéket és gondolatban metszem a bokrokat. Nyilván valamennyire hat rám az általános tavaszváró közhangulat.

Pedig igyekszem ellenállni. Én telet szeretnék, vissza akarom kapni a hideg, fagyos, imádott évszakomat és igen, álljon meg az idő.

Vagyis ne, ne álljon meg. Inkább ugorjon vissza november közepére és kezdjük előlről. Esővel, köddel, korai sötétedéssel, adventtel, ünnepekkel, hideg januárral, szürke februárral. Aztán mehetünk vissza megint a novemberhez.

Így bizony, pontosan így. Így szeretném.