"Nem ismered a jövőt,
Nem láncol le a múlt.
Te vagy az út,
Amit az jár végig veled,
Aki adni sose fél, aki nem hibákat keres.
Önzetlenül csak szeret,
Pusztán azért, mert élsz...

Nem látod még a jövőt,
Lehet elvakít az út,
Ha sötét a múlt,
De azt vakon felismered,
Aki úgy ad, ahogy kér, aki nem hibákat keres.
Önzetlenül csak szeret,
Pusztán azért, mert élsz..."

Zene: Kowalsky meg a Vega, Mosquito

Szöveg: Balázs Gyula Kowalsky

Minden elmúlik. Még az ínygyulladással kísért gyötrő fogfájás is, amihez - hogy az élmény teljesebb legyen -, még egy rendes fülfájás is csatlakozott. Mindez három teljes héten át. Négy orvos, két antibiotikum, négyféle fájdalomcsillapító és egy végtelennek tűnő kanosszajárás.

Bocsánat, időpontot szeretnék kérni, mert még mindig fáj.

Igen, megértem, de  addig nem bírom ki.

Elnézést, megint én vagyok, nagyon fáj, mikor mehetek?

Bocsánat, nincs időpontom, de megnézné, mert csillapíthatatlanul fáj?

Igen, tudom, kellett volna kérnem, elnézést kérek, de már nem bírom...

Mindez négy orvossal, három fogorvossal és egy fülésszel, négy asszisztenssel és tengernyi telefonálással. És tudom, hogy tényleg mindegyik segíteni akart. 

Közben teltek a nappalok és az átvirrasztott éjszakák, a nagy nehezen elalvások és a hirtelen felébredések arra, hogy jaj.

Jaj. Három héten át.

Ha kiszámolnám, mennyi volt ebben a három hétben a fájdalommentes óra...

Ha kiszámolnám, hogy mennyibe került az egész az orvosokkal, a gyógyszerekkel és az utazásokkal együtt... 

Nem számolom. Vége. Kihúzták a fogam, megnyugodott az a terület, az ínyem gyulladását is elfújta a szél meg az antibiotikum. 

Már csak a fülem jelzi időnként egy nagy dobhártyalökéssel, hogy ugyan most múlik pontosan, én pedig engedem, hadd menjen és szaladjon kifelé belőlem, de azért nem oda Buda.

Mindenesetre Advent első vasárnapján meggyújtom a Hit gyertyáját, mi mást is tehetnék? 

Arcom jobb oldalába beköltözött a fájdalom. Nem tudom, mi gyulladt be először, a fogam, az ínyem vagy a fülem, mert mielőtt beazonosíthattam volna, hogy pontosan hol és mi fáj, már mindhárom egyenlő intenzitással lüktetett. Két hete úgy töltöm a napjaimat, mintha a vadrózsa legtüskésebb ágai rőzsévé kötve bebújtak volna valahová a jobb fülem alá és onnan elérik és szúrják-nyomják-bökdösik a fülemet, a fogamat és az ínyemet is, de hogy még biztosabban fájjon minden, időnként az egész rőzse fordul egyet, áthelyezi magát egy másik pozícióba, hogy a tüskék a lehető legnagyobb felületet el tudják érni.

Mielőtt orvosért kiáltanál, már voltam, kettőnél is. Az egyik fogorvos gyökérkezelésbe kezdett, ezzel elvileg a fogamra kellett volna lokalizálódni a fájdalomnak, illetve, ad abszurdum, akár el is múlhatott volna, de két kezelés után a helyzet fokozódni látszik. A másik fogorvos türelemre intett, azt mondta, hogy eltarthat még a fájdalom egy ideig, a fülem mellett a torkom is fájhat, de az ínyem ecsetelésével legalább a kezelt terület már nem fog fájni. Ez sem így lett, az ínyem is kiterjedten fáj tovább. 

Fülészeten még nem voltam, gyanítom, hogy felszúrnák. Ilyen műveletben volt már részem kétszer is, olyan érzés, mintha egy nagy csipkebokor összes tövise egyszerre rohamozná a dobhártyát.  Az egész procedúrát plasztikusan a "majdnem kibírhatatlan" jelzővel tudnám illetni.

Gondolom, így már el tudod képzelni.

A fülészeten minden orvosi eszköz hegyes és szúr, igaz, a fogászaton is, de ott legalább kapok egy injekciót és ha jól szúrták be, akkor jöhet utána akár a féltégla is.

Nade, nade. Ha jól szúrják.

Mert vagy jól szúrják, vagy nem. Én már az injekciótól is sírok, tényleg, valódi könnyekkel, nem csak nyafogok. Azonnal duplát kérek és még az sem garancia semmire. A fülszúrásnál nem adnak injekciót, ott az érzéstelenítős vattát a dobhártyához nyomják, ahol egyébként is százezer csipkeág tüskéje tartózkodik életvitelszerűen.

Egy hete túl vagyok az antibiotikumon a tájékoztatóban olvasható mellékhatások bő egyharmadával együtt, és felváltva használok háromféle fájdalomcsillapítót. Ott vagyok, ahol a part szakad.

Akár a fogam az oka a fél arcomra kiterjedő fájdalomnak, akár az ínyem vagy a fülem, tulajdonképpen egyre megy, mert bármelyik orvosi eszközzel is nyúlnak hozzá, mind fém, hideg és tűhegyes. Türelem, mondta a fogorvos, csak türelem, el fog múlni. Csináljam végig a gyökérkezelést, ecseteljem az ínyem és előbb-utóbb a fülem sem fog fájni.

Hát nem tudom. Két hete kínlódok és két gyanúm is van. 

Egy: a jobb fülemmel van a gond.

Kettő: csipkebokor vessző.

Szinte még az utolsó percben is le akartam mondani a jegyeket.

Hideg volt, indulás előtt a köd is leereszkedett, anyukám felhívott, hogy van valami rossz előérzete, ne menjünk sehová. Marasztalt az anyukám, marasztalt a meleg szoba egy bögre teával, jóféle olvasnivalóval és marasztalt még a korai lefekvés ígérete is. Legalább ötször nyúltam a telefonért, hogy lemondom a jó előre lefoglalt jegyeket.

Az utolsó percben aztán fogtuk magunkat, kocsiba ültünk és köd előttünk, köd mögöttünk, mégis elindultunk. Húsz percnyi utat csak megér egy színházi előadás Hegyi Barbarával és Csepregi Évával?

Nem, nem ért meg.

Pedig a darab ígéretesen indult.

Egy szállodai étterem különtermében vagyunk, ahová egy rejtélyes meghívásnak eleget téve előbb három férfi érkezik, majd miután mindhármukról nagyjából megtudtuk, hogy kicsoda, egyesével megérkeznek a nők is.

Ők is hárman vannak, a darab alcíme pedig "avagy vágytól asztalig", tehát sejteni lehet, hogy valamilyen rafinált módon párokká fognak szerveződni, vagy legyünk romantikusabbak, szövődni.  Az ugyanis hamar kiderül, hogy mindannyian maguk mögött tudnak egy-egy nehéz válást és még mindig csalódottak, sértettek és magányosak.

Ugye kitaláljátok?

Hát persze.

A volt férjek a különteremben, a vacsoraasztalnál találkoznak a volt feleségükkel. A darab további részében páronként megismerkedünk a szétválás okával, megtudjuk, hogy ki, kit és hogyan sértett, bántott és gyűlölt meg és hogy a válás bizony egy életre szól, hiszen soha, de soha többé látni sem akarják egymást.

Aztán árnyaltabb lesz a kép. Páronként az egyik fél - a volt feleség vagy éppen a volt férj -, nem is akart akkor igazán elválni. Vagy ha igen, az akkor volt, most viszont talán mégis keresne valami visszaút-félét. Lehet-e? Akarja-e igazán? Akarja-e a másik? Az alcím találó: ezek a párok eljutottak a vágytól előbb a házasságig, majd a válásig, most pedig a kierőszakolt közös vacsoraasztalig, de vajon lesz-e visszatalálás ettől az asztaltól újra a vágyig?

Innentől főszerepet kap a Csepregi Éva alakította feleség, akiről kiderül, hogy ez a különös vacsora az ő ötlete volt. Ő soha nem akart elválni a csélcsap férjétől és imádja őt a sírig és még azon túl is, és vissza akarja kapni. 

Eddig értettem.

A történet szempontjából ami ezután a színpadon történt, az egyszerre volt bohózat és tragédia, én pedig egyszerűen csak vártam, hogy vége legyen. Pedig az elején még érdekelt, hogy vajon lesznek-e újrakezdések, de aztán már az sem. A díszleteket sem tudtam élvezni, pedig szerintem egy jó díszlet kisegíthet egy gyengébb produkciót, egy kicsit köszörülhet a csorbán. Itt mindössze egy  ebédlőasztal volt hat székkel és egy dívány. Három ajtó volt még, azon lehetett folyton kimenni és újra bejönni, ez a járkálás egy kicsit legalább megmozgatta a színpadi képet. Az egyszerű díszlet nem volna baj, sőt, néha pont az kell, hogy ne vonja el a figyelmet a lényegről, ami mégiscsak egy jó történet lenne egy jól megírt szöveggel. 

A történet, ahogy indult, nem volt rossz, de aztán valahol félúton elvékonyodott és szépen, lassan el is fogyott. A befejezés pedig egy cseppet sem bohókás, de nem is tragikus, inkább nagyon is életszerű. Nincs visszatalálás a vágyhoz.  

Hegyi Barbarát sokkal jobb színésznőnek tartom annál, amit most mutatott, Csepregi Éva pedig ugye nem is színész. Két színészt mégis ki tudok emelni a hatból, Tornyi Ildikót és Pusztaszeri Kornélt, ők elvitték a hátukon az előadást, bár sajnos, megmenteni ők sem tudták. Nekik gratulálok.

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszatérhetünk a Mátrába, azt hittem, csak a névnapom körül lesz rá újra alkalmunk. Nem várt öröm dupla öröm, szokták mondani és szerintem is pont így van. Tegnap adódott egy váratlan lehetőség, Gyöngyöstől 20 km-re kellett mennünk és onnan már tényleg adta magát a Mátra. Nem várt lehetőség, nem várt öröm. Nem akkor, hanem hamarabb és nem úgy, hanem simábban, tehát valóban duplán sikerült, ráadásul sokkal egyszerűbben, mint hittem. 

Mert a Mátra tényleg adta magát. Minden pókasszony-féle hálószövés, minden előzetes egyeztetés és főleg minden morgás nélkül valahogy egyértelmű volt, hogy ha már Gyöngyös mellett járunk, akkor megyünk a Mátrába.

Nem beszéltünk róla, de én készültem. Alaposan felkészültem, a múltkori fiaskó miatt most igazán alaposan. Előző este legalább egy órán át kerestem a neten, hogy pontosan hol van a Máriácska zarándokhely és a múltkor vajon hol rontottam el.

Már a kiindulási pontnál. 

A múltkor biztos voltam abban, hogy a  Kalló-völgyből kell elindulni és a kék háromszög turistajelzést kell követni. Igen, lehetett volna így is, ha van megfelelő erőnlét és lelkesedés, de mindkettőt rosszul ítéltem meg. Lelkesedésem ugyan kezdetben az égig ért, de csak az első nehézségig tartott, az erőnlétem viszont nem ért az égig és az is pont addig tartott. A Kalló-völgyből hosszan kellett volna menni meredeken felfelé. A múltkor éppen azon a ponton adtuk meg magunkat és fordultunk vissza, ahol elkezdett a terep erősen emelkedni és a mostani tudásommal azt mondom, hogy jól tettük, mert nehéz út várt volna ránk. 

Most viszont az egy órás útvonalnézegetés és tervezgetés nem volt hiábavaló. Megtaláltam a könnyebbik utat, legalábbis a térképen már pontosan láttam, merre kell menni. 

A Máriácskához nem a Kalló-völgyön keresztül érdemes eljutni, bár onnan is lehet, azonban sokkal egyszerűbb és könnyebb a völgyben vezető úttal párhuzamosan, fent az erdőben menni, az ugyanis egy nagyon jól járható, jól kiépített széles sétaút, amelyen még pihenőpadokat is elhelyeztek, hogy még kellemesebb legyen a kirándulás. Nyilván van valamennyi szintemelkedés is, hiszen a Máriácska Mátrafüred fölött van bent az erdőben, de én ezt az emelkedést nem is vettem észre, pedig igazán érzékeny vagyok rá, különösen a térdeim. 

Tehát a kiindulási pont Mátrafüreden az Akadémia utca, amely stílusosan az ott található Akadémiai üdülőről kapta a nevét. Az üdülő oldalában kényelmesen lehet parkolni és egyértelmű a jelzés is. Innen tovább csak gyalogosan lehet menni, bár egy darabig még akár a kocsi is elférne, olyan széles az út, aztán a Malom fogadónál  elkeskenyedik, de továbbra is nagyon kényelmesen ki van építve. Tulajdonképpen itt kezdődik a séta legélvezetesebb része, hiszen csak az egyik napsütötte pihenőpadtól a másikig kell menni, ott leülni és felfelé a hegyoldalt, lefelé a meseszép Kalló-völgyet lehet csodálni. Ha kigyönyörködtük magunkat, tovább sétálunk a másik napsütötte padhoz, ott üldögélve is találunk éppen elég néznivalót. 

Ezt a völgyet tartják egyébként a legszebbnek az egész Mátrában.

Az út egy kis patak partján vezet egészen a Máriácskáig. Kicsi, keskeny, át is lehet lépni és csak lassan csörgedezik. Ilyenkor, november elején már nem olyan színesek a lombok, mint voltak korábban. Most valahogy egységesebb, rozsdásabb minden. A rengeteg lehullott falevél puha avarszőnyeget terít mindenhová, jut belőle rendesen az útra is és az utat kísérő patakba is. Vastag avarban sétálunk, a bágyadt őszi napsütés nem melegít ugyan, de világít, szinte beragyogja az erdőt, a hegyoldalt, a patakot, beragyogja az egész völgyet és beragyog engem is. Mert biztosan tudom, hogy jó úton vagyunk, jó irányba megyünk és hamarosan odaérünk a Máriácskához.

Igen, így is lett. Alig félórás séta után megláttuk a helyet.

A Helyet.

A Máriácskánál a lélek is elcsendesedik. Én viszont nem tudtam átadni magam a hely szellemének, mert túlságosan örültem, egyszerűen csak annak, hogy gond nélkül odataláltunk. Úgy örültem, hogy közben hálás is voltam a hely szellemének és a hegy szellemének is, hogy végre eljutottam ide.

És persze hálás voltam az (úti)társamnak, aki nem morgott, nem mérgelődött, nem kérdezte meg Gyöngyösnél, hogy ugyan mit akarok már megint a Mátrában, hanem velem örült, hogy megtaláltuk a Máriácskát egyszerűbben, hamarabb és könnyebben, mint gondoltuk.

A novemberi melegség valahol a szív táján kezdődik, a temetőben, a sír mellett állva. Melegség jár át, mert akinek a teste ott pihen, szeretett engem. Lehet, hogy amíg élt, ezt nem eléggé, vagy nem úgy fejeztük ki, ahogy azt ma tennénk már, de szeretet volt és ez kétségbevonhatatlan. Melegít a sárga krizantém, melegít az otthoni bokrokról levágott ágakból kötött csokor, még akkor is, ha nem kötött az, hanem csak úgy összerakott, összedobott. Mert kuszaságában is szép és miután a sírra teszem és gondosan elrendezem, egy gondolatot is mellé küldök: szeretlek, apukám, nagyon szeretlek. 

Munkahely. Jó munka jó emberek között. Jó szó, egy-egy melegséggel teli mosoly, egy kérés nélküli segítség, egy összekacsintás, egy titok, egy jóízű nevetés. Melegít.

Anyukám meleg keze. Elég a telefonba beleszóló, már a karácsonyi ajándékot tervező meleg hangját meghallani,  és máris elindul  az ismerős melegség valahol a szívtájékon.

Corka macska meghízott, alig fér el a kényelmesen kipárnázott székben.A  leanderek és a pálma még kint vannak, a kert szép, rend van kívül és belül. 

November van, ideje a csendnek és a behúzódásnak. Melegedés van és simogatás. Szeretsz és szeretlek. 

Késő délutánig dolgozunk még itthon is, egymás mellett ülve. Csak egy kis lámpa ég a szobában és két-három monitor is világít egyszerre. A kezünk összeér a közös munkaasztalon és ha melegségre vágyom, csak mozdítok egy picit a kezemen. A kimondatlan kérésre azonnal mozdul a másik kéz és melegít. Melegíti nem csak kezet, hanem a lelket is.

Ideje a teának. Jó forró, fahéjas, gyömbéres, citromos csipkebogyó tea. Melegít a bögre, melegít a tea, közelebb húzódunk a radiátorhoz is. Sül a túrós pite, jól felmelegszik a konyha. A forró süteménynek még az illata is melegít.

Kint szemerkél az eső, az az igazi, szürke, szitáló novemberi eső. A nyirkosság bekúszik a bőr alá és igaza van Örkénynek, az ember melegségre vágyik.

Nagyon szeretem az őszt, nagyon szeretem a novembert. Az esőt, a párát, a ködöt, a korai sötétedést és még a pocsolyát is az utcán. Amikor fázósan húzom össze magamon a dzsekit és felveszem a sapkát is, közben mosolygok, igazi melegséggel mosolygok. Ez az én évszakom.

Éjszakára lejjebb vehetjük a fűtést. A napközben összegyűjtött melegség kitart reggelig.  

Pihenni nem könnyű, de szükséges. Hogyan pihenek én? Így is, úgy is, de tulajdonképpen nem könnyen.

Itt van például mindjárt az alvás, amivel nincs problémám. Könnyen elalszom, felébredés nélkül végig tudom aludni az éjszakát, 8-9 órát is akár. Azt gondolhatnánk, hogy ilyen sok és mély alvás után reggel tettre készen ébredek, kiugrom az ágyból, alig várom, hogy induljon a nap és ide nekem az oroszlánt is.

Nagyon nem így ébredek fel. Nem is ébredek, inkább csak lassan és lustán ébredezek és még gondolataim sincsenek. Gyakran fél órát is hagyok magamnak erre az álom és ébrenlét közötti lebegésre, aminek a vége felé megérkezik a kínzó gondolat is: fel kell kelni. Szó nincs tettrekészségről, szó nincs ágyból való kiugrásról.

Feltápászkodásról van szó.

A délutáni szieszta a jó Isten találmánya. Imádom. Nem mindig tehetem meg persze, de amikor igen, akkor megadom a módját. Elindítom a lejátszón az autogén tréninget és teljesen kikapcsolok. Nem gondolok semmire, hallgatom és figyelem az instrukciókat egy darabig, aztán el is alszom. Tizenöt-húsz perc az egész, de órákkal ér fel.

Az autogén tréningbe nem kellene belealudni, nem erről szól, nem erre szolgál. Pihenni tanít, kikapcsolni, megnyugodni és lecsillapodni. Ezt mind pár perc alatt el tudom érni én is, de az éber állapotú pihenést nem. 

Jól lehet pihenni erdőben, parkban, vízparton. Biztos jó lehet, de nekem eddig ez is nehezen sikerült, mert az aktivitást és a pihenést eddig nehezen tudtam szétválasztani. Ha a hegyekben voltunk, ott késztetést éreztem arra, hogy menjünk fel, fel, egyre feljebb. Ha erdőben, akkor meg egyre beljebb. A vízparton? Kerüljük meg a tavat, menjünk fel a gátra, menjünk be az ártéri erdőbe! Most vagyunk itt, most menjünk! Elvesztegetett időnek éreztem, ha csak úgy "ott voltunk, ültünk és néztünk".

Na, most már ez nem éppen így van. Ahogy egyre nehezebben megy az aktivitás, egyre inkább igényeljük a csak "ott legyünk, üljünk és nézzünk"  passzivitását. Az aktív pihenés nekünk nem pihenés. Talán öregszünk, de  mostanában egyre inkább pihenni vágyunk, passzívan, egyre passzívabban. Ülni és nézni a tavat, a folyót, a patakot, a hegyeket és az erdőt. 

Ha most választhatnék egy helyet, ahová elmennék pihenni, az Székelyföldön lenne, valahol Gyergyóban, fent a havasokban, egy erdő közepén, egy biztonságos vadászházban. A ház körül 20-30 méternyi tisztás lenne, azon túl kezdődne a sűrű erdő. A szobánk az emeleten lenne és tartozna hozzá egy pici erkély. Oda kiülnék és egy távcsővel onnan néznék szerteszét.

Úgy másfél hétig.

Reálisabbnak tűnik egy horgásztanya. A nádas rejtekében üldögélnék. A továbbiakban ugyanaz.

A tiszaroffi komp kétszer tizenöt percnyi nyugalma után másnap valamivel többet reméltem, amikor  útitársként újra beültem a kocsiba.

Tószeg Szolnok alatt van, sosem jártam még ott. Nem tudtam, bár gondolhattam volna, hogy a neve és a tavak között összefüggés van. A település központi részén van egy "Kis csónakázó tó" nevű tavacska, ami zavarba ejtően egy holtág benyomását kelti, ahogy Fábry mondaná. A térkép szerint ez a Gerje-lecsapoló és vagy a település határában elterülő hatalmas horgásztó vizét, vagy - mert Tószeg a Tisza jobb partjának ölelésében fekszik -, egyenesen a Tiszát csapolja, nem tudom, de nagyon helyes kis tó.

Vagyis nem kicsi. Mivel egyik végétől nem lehetett ellátni a másikig, nem lehetett egy pillantással felmérni, hogy mekkora, így a tó körbejárása kb. ötször tovább tartott, mint gondoltam.

Milyen egy horgászparadicsom? Milyen egy holtág? Milyen egy kis tó? Milyen a part menti nádas? Milyen ősszel, a még langymeleg napsütésben? Vasárnap délelőtt, a település központjában, a síri csendben?

Pontosan olyan, amilyennek ezt most magad elé képzeled, ha behunyod a szemed. 

Csendes. Szép. Napfényben fürdő. Ragyogó. Csak a "fák lehulló levelének lágy neszét" hallod és azt, hogy néha a halak megcsobbantják a vizet.

Másfél kilométernyi séta a tó körül, az olyan, hogy elfelejted, mi másért is jöttél Tószegre. Mert mi más dolgod is lehetne, mint leülni a vízpartra és belefeledkezni a csendbe? Én megtehettem, hogy leültem, mert nekem tényleg csak ez volt a dolgom, én csak útitárs voltam, rám nem várt a munka. Amíg várakoztam, azt az egy órát ebben a háborítatlan nyugalomban tölthettem a tó partján és képzeld, nem volt egyetlen értelmes gondolatom sem. 

Leragadtam ott, hogy melegem van, nagyon süt a nap, a hátam viszont fázik és hogy kényelmetlenül ülök. 

Igazítottam magamon és néztem a vizet tovább. Jó lenne itt horgásztanyát venni, gondoltam. Ugyan mennyibe kerülhet? Plussz a felújítás. Nem is lenne időnk eljárni ide. Messze van. Meg nem is tudom. 

Néztem a vizet és sehogy nem sikerült hérakleitoszi magasságokba repíteni a képzeletem, pedig szerettem volna. Ő ugyanis azt mondta, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, és akárhogy néztem a vizet, ennél tovább én sem jutottam. 

Aztán arra gondoltam, hogy mennyire akartam a csendet magam körül egy vízparton és most tessék, itt van, minden szép és csendes körülöttem, van egy bő órám itt és én meg tele vagyok földhöz ragadt semmilyen gondolatokkal. Öt gondolatból négy és fél a semmiről szólt.

(...)

És egyszer csak megtörtént a csoda. Elkezdtem azt figyelni, de tényleg, úgy igazán figyelni, hogy melegen süti a nap az arcomat. Behunytam a szemem és élveztem a meleget. Meghallottam, végre meghallottam, ahogy susog a nád. Hol hangosabban, hol csendesebben. 

Melegít a nap és susog a nád. Csak ezt figyeltem. Csak ezt. 

És akkor végre tudtam pihenni. Nem vártam, hogy felemelkedjen az eszem Hérakleitoszhoz, nem vártam, hogy öt gondolatból egy is értelmes legyen. Nem vártam semmit. Melegít a nap és susog a nád. Csak ez van. Itt és most, csak ez.

(...)

Aztán hirtelen felpörgött minden, indultunk tovább Szolnokra, ahol a Tiszavirág híd lábánál randevúnk volt egy édes Egyévessel. Ő még nem kötődik hozzánk, de mi hozzá nagyon is, így repültünk, siettünk, rohantunk. A Tisza partján nem a nyugalom, nem a csendes üldögélés és szemlélődés várt ránk, nem a "melegít a nap és csobban a víz"  mantrája, hanem a hangos életöröm.  Egy egyéves kisbaba felpörgeti ám az életet és a felnőtteket maga körül rendesen, mi pedig élveztük, hogy pörög minden. Gyorsan elrepült az együtt töltött idő. Sétáltunk a parton, átsétáltunk a hídon. Beleszimatoltunk a tiszaligeti őszbe, majd elköszöntünk az édes Egyévestől, integettünk neki és ő visszaintegetett, aztán visszaballagtunk a hídon és újra csend lett.

Csend lett, olyan csend, amiben megéreztem és meghallottam, hogy melegít a nap és csobban a víz. 

Sokáig.

(...)

Néhány nap múlva újra Szolnokon jártam, megint várakoznom kellett és az időt persze a Tisza partján terveztem eltölteni. Jó sok időm volt, több, mint három órám. Gondoltam, újra jól kiüldögélem magam a vízparton, már tudom a pihenés módját, melegít a nap, csobban a víz, és tényleg jó meleg volt és csobbant a víz, de egy fél óra után meguntam. Egyszerűen meguntam. Elsétáltam a Tiszavirág hídhoz, átmentem rajta, gyalogoltam a Tisza gátján, lementem az ártéri erdőhöz és találtam egy ösvényt, amin le tudtam menni a folyóhoz. 

Egyedül voltam, csend volt és nyugalom, melegen sütött a nap és csobbant a víz, de ott meg féltem. Egyszerűen féltem.

Visszamentem a hídon egészen a Rózsakertig, majd újra le a folyóhoz és amikor már úgy éreztem, hogy nem bírok többet gyalogolni, leültem a rakodópart majdnem legalsó kövére és természetesen nem emelkedtem József Attila-i magaslatokba ott a Tiszánál, hanem végre egyszerűen megelégedtem azzal, hogy melegít a nap és csobban a víz. Végre megelégedtem azzal, hogy ahol vagyok, az pont jó. 

És hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba? Hát tényleg nem. 

Ritkán, de azért van az úgy, hogy a dolgok szerencsésen alakulnak. Az ilyet meg kell becsülni és kincsként őrízni.

Egy héttel ezelőtt a Jászságba kellett menni egy munka miatt és útitárs lehettem. Ha arra megyünk, majdnem mindig a tiszaroffi komppal kelünk át a Tiszán, most is ez vonzott, a Tisza meg a komp, meg persze a szép idő, az októberi napsütés, a vénasszonyok (majdnem azt írtam, hogy csókja) ősze. Azt, hogy úticélunk már szinte a Mátra lábánál van és hogy onnan csak egy ugrás lenne például Mátrafüred, most nem is hozhattam szóba, mert már az indulásnál elhangzott: " Azt el se kezdd!" 

Nem baj, így minden figyelmem a Tiszára fordíthatom, gondoltam. 

Mostanában ugyanis arra vágytam, hogy ülhessek a vízparton és csak élvezhessem a csendet és a nyugalmat. Ne kelljen sietni, ne várjon a rengeteg teendő, ne kelljen semmit csinálni, csak üldögélni a Tisza partján és csak úgy lenni, bele a világba. Nézni a vizet és még gondolataim se legyenek, legfeljebb annyi, hogy de szép itt, de jó itt.

A tiszaroffi kompon már ismerősök vagyunk. Amíg lassan átcsorgunk a túlpartra, beszélgetünk a révésszel, fotózgatunk és ezredszer is megcsodálom a hajózási szerkezeteket, a kormánykereket, a vasmacskát, a mentőcsónakot, az evezőket és a mentőövet. Előző életemben kikötői ember lehettem, én az ilyen dolgokkal ugyanis órákig elvagyok és nem, nem bírom megunni.

Most csak tíz-tizenöt percnyi időm volt erre, de az legalább az enyém volt.

A túlparton vár az ártéri erdő, ez a másik, amivel nem tudok betelni. Ha nincs ösvény, nem lehet áthatolni rajta, olyan, mint egy égig érő ősfákkal és liánokkal teli dzsungel, még a madarak is úgy rikoltanak ott, mintha Csita és Tarzan zavarta volna meg őket. Még sosem volt annyi időnk, hogy rendesen bejárhassam a területet és megtalálhassam a folyóhoz levezető ösvényt, pedig biztos több is van. Mi valahogy mindig sietünk és tulajdonképpen az egész úton a vágyott csend és nyugalom csak a kompon van meg. De ott legalább megvan.

Meg akkor, ha megállunk egy pár perces szünetre. Olyankor szoktam belebambulni a tájba, de mire igazán elkezdhetnék belefeledkezni, már menni is kell tovább. 

A Jászság közepén volt most dolgunk, kora délutánra már végeztünk is és mire észbe kaptam, már a kompra vártunk megint. 

Nem volt idő a tájba való belecsendesülésbe, nem volt idő semmire, mégis a kompon megint azt éreztem, hogy de jó itt, de szép itt, még így is, útközben.

Egy óra múlva már otthon voltunk és nem voltam elégedetlen. Útközben annyi szépet láttam, hogy csak az öröm maradt meg bennem. Láttam az őszt. Nem lopakodik már, hanem itt is van és ott is van, mindenütt ott van. Láttam az őszi színeket az erdősávban, az ártéren, a közeli és a távoli erdőkben. Láttam üres gólyafészkeket, vonuló vadlibákat, darvakat. Égig érő szálegyenes fák között átsejlő szűrt napsütést.  Megfürödtem az őszben. Napoztam.  Amikor pedig a hófehérre meszelt tiszasülyi kistemplom mellett mentünk el, az egyenesen  olyan volt, mintha Székelyföldön lennénk.

Annyi mindent láttam. 

Hogy nem tudtam  a folyóparton órákig üldögélni?

Hát nem tudtam. Majd máskor.

És ez a "máskor" már másnap elérkezett.  Vagyis majdnem.

(folyt.köv.)