Kipróbálni valamit, amit eddig nem mertem, pedig szerettem volna, én ezt nevezem bátorságpróbának. Mostanában két olyan dolog is volt, ami felé néhány bátortalan lépést tettem.

Az egyik az óriásira nőtt francia levendulánk metszése. Évek óta tervezem, de eddig mindig, amikor csattant volna a metszőolló  a kezemben, meggondoltam magam és mégsem tettem meg. Nem bíztam magamban, nem hittem, hogy ügyesen és  károkozás nélkül el tudnám végezni a metszést. Ezt itthon a világért sem vallottam volna be, hiszen kettőnk közül én vagyok az, akinek mondjuk úgy, szívügye a kert, vagy majdnem az, ráadásul én értek is hozzá valamennyire. Gyártottam inkább ideológiát: nem hiszem, hogy egy szépséges, óriási levendulabokrot vissza kellene vágni csak azért, mert már nem férünk el tőle, illetve nem is mi nem férünk, hanem a többi növényünk, amelyek szintén óriásira nőttek, mégsem metszük őket, pedig azokat is lehetne ám. Pont a levendulával kezdjük?

Nem azzal kezdtük, hanem a többivel. Tavaly szinte mindent visszavágtunk, megmetszettünk, kivéve ezt a szépséget. Nem voltam hozzá elég bátor.

Az idén már tényleg nem lehetett tovább halasztani, mert olvastam, hogy csúnyán képes elfásodni, felkopaszodni és végül akár el is pusztulhat. A metszőollót átadtam a férjemnek, csattogjon az ő kezében, én nem merek hozzálátni, csinálja ő, én oda se nézek, és mert egyikünk se tudja, hogyan kell, hát metssze meg csak úgy, belátása szerint, érzésre. Én is úgy tenném, ha bátrabb lennék és be merném vállalni.

Persze mégis néztem közben. Nem szóltam bele, úgy láttam, jó felé mennek a dolgok, de amikor kész lett és az eredeti méretének kb. a harmadára lett megkurtítva, a szívemhez kaptam.

Te jó ég, ebből nemigen lesz jövőre virágzás, gondoltam, de sem okom, sem jogom nem volt hangosan szemrehányást tenni, hiszen a gyilkos szerszámot tulajdonképpen én adtam ki a kezemből a döntés jogával együtt.

Ahogy a gyilkos visszamegy a tett helyszínére, úgy jártam én is ki a levendulámhoz minden áldott nap. Bűntudatom és bűnbánatom volt és lemondóan figyelgettem, vajon magához tér-e még. Minden nap megnéztem és olyan két-három hétig vigasztalhatatlan voltam.

Hogy mi a helyzet most? 

Hát, képzeljétek, a levendula köszöni szépen, az átmeneti gyengélkedés után nagyszerűen van és külön köszöni a bátor metszést, ami miatt nem csak feltámadt, hanem tele van friss hajtásokkal, él és virul. Legközelebb én fogok tehát metszeni, ezt a sikerforrást ugyanis nem fogom kiadni a kezemből. Nagy levegő, bátorság és határozottan, a metszésben tudatlanok elszántságával és biztos kezével olyan bátran fogom csattogtatni azt a metszőollót, hogy csak na. A képen az "ilyen volt" állapotot láthatjátok, az "ilyen lett" fotó majd tavasszal jön, merthogy előre ugye a medve bőrére sem...

A másik bátorságpróbát a kényszer szülte. Nem tudok az erdei futópályára korán kimenni, már gyakran alkonyodik, mire kiérek és ez nem csak bátorsági, hanem biztonsági kérdés is. Nem mondom, hogy vakmerően kockáztatok, mert dehogy, viszont ha van rajtam kívül egy-két ember kint, akkor bátor vagyok és nekivágok a távomnak. A múltkor mondtam is az egyiküknek, hogy szóljon, ha az utolsó körénél tart, mert csak addig maradok, amíg ő is kint van. Szólt is, vele együtt én is kijöttem az erdőből, bár még nem volt sötét, de azért na. Bátor voltam, amíg nem voltam egyedül. 

Egy kisebb társasággal részt venni egy éjszakai túrán az erdőben, ezt szeretném, bár ehhez nem kell bátorság. Mostanában gyakran hallgatom Csernus doktort, szinte minden beszélgetőtársát a félelemmel, a halállal, a halálfélelemmel és a be nem vállalással nyúzza. Már hallom is, ahogy mondaná:

Kedves asszonyom, mitől fél? Ha annyira akar, hát menjen! Igen, jól hallotta. Menjen ki alkonyat után az erdőbe. Ne egyedül menjen, isten ments, ha ennyire fél. Hívjon magával pár embert, de időnként távolodjon el tőlük és maradjon hallótávolságban, egyedül. Érti? Egyedül.

Nem, nem ezt mondaná, inkább ezt:

Kedves asszonyom, mire vár? Döntse el végre, bevállalja? Igen vagy nem?

Tulajdonképpen nemigen, felelném bátortalanul.

Megismétlem a kérdést asszonyom, mert úgy látom, nem érti: igen vagy nem?

Nem.

Azt, hogy egy sétapálcának megfelelő kis valamivel bejárható a mátrafüredi Kalló-völgy, csak egy magamfajta alföldi síksághoz szokott szemű, lábú és gondolkodású ember hihette komolyan. Úgy emlékeztem ugyanis, hogy a Máriácska felé vezető út széles, jól járható és gyakorlatilag szintemelkedés nélküli, vagyis elég csak fogni egy sétapálcát és vidáman végigsétálni az alig másfél kilométeres úton. 

Mindegyik pontban tévedtem, plussz ugye a sétapálca, mert abban is.

Kezdjük ott, hogy ezt a kirándulást csak én akartam, én viszont nagyon. Október első vasárnapján a Jászság északi részén volt dolgunk. Alig hagytuk el a Tisza-tavat, megláttam a Mátrát a távolban és rögtön elkezdtem pókasszony módjára hálót szőni. Megszőttem az első szálat és rossz, de eredményes  szokásomhoz híven igen messziről indítottam a témát.

- Mire végzünk a munkával, még biztos jó idő lesz.

- Igen. - A válasz rövid volt és azonnal meghallottam benne az ismerős hangsúlyt, azt a furcsa, gyanakvó hangsúlyt, hogy sződd csak, sződd azt a hálót, tudom én, hogy mit akarsz...

(...) Pár perc múlva kész lettem a második szállal:

- Olyan jó, hogy idelátszik a Mátra! Szerintem 40 km-nél nincs is messzebb innen.

- Van az hetven is. 

(...) Eltelt újabb pár perc, addig megszőttem a harmadik szálat.

- Az autópályán is mehetnénk hazafelé, ugye?

- Hát, ha meg akarod kerülni a fél országot, akkor igen. Hogy lehet ilyet kérdezni? 

- Csak arra gondoltam, hogy ha már erre járunk...

- Tudom, mire gondoltál.

Csend. Darabidő múltán újra én:

- Csak Mátrafüredig, jó? Elsétálnánk a Máriácskáig, az út széles, jól járható és gyakorlatilag nincs is szintemelkedés. El tudod képzelni, milyen gyönyörű lehet most, október elején, ilyen szép napsütésben? Színes falevelek, a Bene-patak csörgedezése...

- Mennyit kell mászni?

- Ó, semennyit. Az egész csak egy kis laza, könnyű séta. Másfél kilométer. 

A Jászságtól Mátrafüredig tartó utat ezek után végig lelkendeztem. Hogy milyen jó lesz, milyen szép lesz, sőt, már itt ez az út is Gyöngyösig, ez is mennyire szép, ezek a fák, ez a szántóföld, ott meg két őzike, hát nem gyönyörű minden? Már látom a Kékest, ez meg itt a kisvasút, egyszer ezt is kipróbálhatnánk, az meg ott a Kozmáry-kilátó teteje, emlékszel, milyen szép volt a kilátás onnan is?

Ésatöbbi.

Mátrafüreden alig találtunk parkolóhelyet, úgy tűnt, mintha a fél ország a Mátrába jött volna ezen a szép októberi vasárnapon. A Kalló-völgyben - úgy emlékeztem -, a kék háromszög jelzésen kell elindulni. Nem jártam még sosem a Máriácskánál, de a kék háromszög jelzésben valahogy biztos voltam. Az aranyásók bizonyosságával mentem előre. Tényleg szép, mit szép, gyönyörű volt a völgy, színes volt az avar, csörgedezett a Bene-patak, a fák az égig értek, a  levegő tiszta volt, a nap sütött és minden, majdnem minden olyan volt, amilyennek elképzeltem.

Csak az út nem.

Egy darabig kellemes volt az is. Fogjuk rá, hogy szintemelkedés nélküli, de azért semmi esetre sem sétapálcás és hamar rájöttem, hogy elkelt volna a túrabot. Lassan, ráérősen bandukoltunk, fotózgattunk. Én lelkendeztem, mert imádom a Mátrát, túratársam csendben volt, mert ő meg nem.

Néhány száz méter után a jelzés egy meredeken felfutó keskeny, köves ösvény felé mutatott. Egy túrabotos idősebb pártól megkérdeztem, hogy erre kell sétálni a Máriácskához? Úgy néztek rám, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Gondolom, a Máriácska és a sétálni szavakat együtt, ebben a kontextusban nem tudták értelmezni. Lehet, hogy erre, mondta végül egyikük bizonytalanul, majd elgondolkodva hozzátette, hogy nem biztos, mert elég régen jártak ott, hát, nem is tudják, inkább talán mégsem erre...

Arra viszont jól emlékeztek, hogy messze van és nem sétaút. 

Nem?

Túratársam rögtön megállt. 

Én természetesen folytatni akartam az utat. Ő egy métert sem megy tovább, mondta határozottan, én pedig, mint  kétségbeesésemben annyiszor, tizenkilencre lapot húztam. Akkor fogom a sétapálcámat és megyek tovább egyedül. 

El is indultam a köves ösvényen felfelé és lépésenként megálltam, visszanéztem, hogy jön-e mégis utánam. Éreztem ugyanis, hogy minden egyes tőle távolodó lépésemmel egyre fogy az elszántságom és tudtam, hogy  csak addig fogok kitartani, amíg őt látom. Újra visszanéztem, ott állt, ahol volt, már rá is gyújtott és akkor már biztos voltam benne, hogy nem fog utánam jönni.

Egy hegyi ösvény, azon túl, hogy meredek, nem egyenes, hanem kanyargós, tehát az első kanyart elérve azonnal és gondolkodás nélkül visszafordultam. Kőről kőre lépkedve visszamásztam, közöltem, hogy valószínűleg (!) rosszul emlékeztem és nem ezen a jelzésen kellett volna elindulni és tulajdonképpen most már mehetünk is.

Mármint haza.

Happy end nincs?

De van!

Vagyis lehet, hogy lesz. Lesz még októberben szép, napos idő is, hamarosan névnapom is lesz és nekem nagyon nagy kedvem van visszamenni Mátrafüredre.

Itthon jól utána olvastam a túraútnak. Most már tudom, melyik jelzésen kell menni a Máriácskához. Tudom, hogy sétapálcával nem indulunk el, minimum egy túrabot kell, de inkább kettő.

És főleg tudom azt, hogy pókasszony hálója helyett egy rendes túratervet kell szőni és a névnapomra ezt az utat kell kérni ajándékba.

És tudom, hogy meg is kapom.

- 

- 

"Kizökkent az idő; – oh kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt." (Shakespeare, Hamlet)

Nem érek rá írni.

Rengeteg a munkánk, mindkettőnknek nagyon sok. Munkaidő? Az csak egy jelzésértékű keret, amiből minden nap kilépünk. Pedig mostanában minden nap korábban kezdünk és később végzünk, de a munkával töltött idő gumiként nyúlik, nyúlik és csak nyúlik. Este csak abbahagyjuk, sosem  tudjuk befejezni, így aztán minden feltorlódik, mert minden csak gyűlik végeláthatatlanul.

Ha most megállna a forgószél, ami csak forgat bennünket körbe-körbe és nem nagyon tudunk benne egyről a kettőre haladni, szóval, ha most megállna és kb. három hétig semmilyen munkát nem fújna ide, akkor utól tudnánk érni magunkat.

Persze a napba bele kell férjen az anyukám, a futópálya és a torna, egy kis fagyizás vagy az, hogy elmegyünk megvacsorázni egy jó kis étterembe, ezekről nem mondunk le, nem, nem. 

Így 50 és 60 plusszosan ugyanis már jól tudjuk, hogy a munka és a magánélet egyensúlya nem valami lehetetlen küldetés.  Megvalósítható az, és törekedni is kell rá, de van, amikor "kizökkent az idő" - de az nem "kárhozat" és tudom, hogy  "én születtem helyre tolni azt" -, a feltorlódott munkát nem fogja elfújni a forgószél és a munkán kívül együtt tölthető időt kincsként kell őrízni. 

Nekem például most úgy lenne kedvem őrízni, hogy hétvégén elmennénk a Tiszához, kiülnénk a partra, hátunkat egymásnak vetnénk, egyikük jobbra, másikunk balra nézné a folyót, és csak ülnénk ott a csendben, aztán egymás felé fordulnánk és olyasmit mondanánk egymásnak, amitől melegedne a szív, melegedne a lélek és ünnepként őrződne az együtt töltött idő.

A kisújszállási Vàrosnapok zenei kínálata "a zene mindenkié" gondolatot támogatta, volt rock, rockabilly és reggae.

A képen látható futómez nem az enyém, de néhány hónapja én hordom. Nem én teljesítettem a félmaratoni távot, de aki ismer engem, az nem is feltételezi ezt rólam. A mezt nekem adta valaki, aki teljesítette 2010-ben és azóta már többször is, sőt, még a Maratont is lefutotta. 

Teljesítményben, alkatban, életkorban és főleg izomzatban (aki ismer engem, tudja, hogy ez a szó velem kapcsolatban különösen értelmezhetetlen) mi ketten nem hasonlítunk, pedig a kapcsolat köztünk igen közeli, hiszen anyáról és fiáról van szó. Belső tulajdonságainkban viszont nagyon is hasonlítunk és mert sok mindenben példakép nekem ő - mint ahogy tudom, én is az vagyok neki -, a mezt elfogadtam és büszkén viselem. Hol máshol, mint a futópályán, ahol, ha felöltöm ezt a futópólót, felhúzom a szuper futócipőmet és elindítom a teljesítménymérő applikációt a telefonomon, zavarba ejtően egy valódi futó benyomását keltem. Persze a futótársakat nem tévesztem meg, ők pontosan tudják, hogy nem a félmaratoni póló teszi a futót futóvá, de mások is járnak arra, ők biztos mondják, hogy nahát, a hölgy (netán néni) korában ilyen teljesítményt lefutni, ez igen, látod szívem, neked is így kellene...

Én meg egy kicsit ilyenkor el is hiszem magamról, hogy képes lennék félmaratont futni. Ez a hit viszi előre a lábam napról napra, hétről hétre, évről évre, már nyolc éve. Az applikáció szerint ebben az évben eddig 99 órát töltöttem aktívan a futópályán és összesen 642 km-t tettem meg.

Azért ezt nem csak a ruha teszi, nem igaz?

Az idei nyáron a gasztronómiai élményekkel megrakott tányérunk mellé nem csak kirándulások, könnyűzenei  koncertek és szabadtéri színházi előadások kerültek, hanem valami más is. Valami számomra különleges kincs, két olyan színpadi produkció, két olyan kulturális esemény, ami majdnem "házhoz jött" és ahol  mindkétszer sokkal többet kaptam, mint amennyit reméltem.

Az egyikért egészen a szomszéd város kis közösségi házának apró hátsó kertjéig kellett menni. A pici kertben egy pici színpadot állítottak fel, elé néhány széket helyeztek és hát hányan is lehettünk, harmincan? Igen, kb. harmincan vártuk, hogy a két, általam nem ismert előadóművész elhozza oda, a kisvárosi  hátsó udvarba Cseh Tamás dalait.

Cseh Tamás és Bereményi Géza dalait Hegyi Norbert és Joós Tamás hozta el kiváló előadásban augusztus 18-án Kisújszállásra, ahol egy estét tölthettem Antoine-nal, Désirével, Irénnel, Horváth Annával és a Fehér babákkal, ott, a kisvárosi hátsó udvarban. Harminc, hozzám hasonló korú ember várta, hogy dúdolja, énekelje egyre párásabb szemmel,  hogy "tíz év múlva ne ez a dal legyen". Mert emlékeztünk, hogy ott, a mosókonyhában sok évvel ezelőtt mi is jól kitaláltuk azt, hogy majd mi lesz és hogy mi majd máshogy és másképp, mindegy, hogy hogyan, csak ne úgy és hogy a dal ne ez legyen. 

"Magamat láttam tíz év múlva itt,
Hallottam ezt, a mostani dal hangjait.
És attól féltem, nehogy majd ez legyen,
Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen."

Azóta mindannyiunk életében eltelt néhányszor tíz év és már tudjuk, hogy a dal mégis majdnem ugyanaz lett és tulajdonképpen így van ez jól.

Amikor pedig Hegyi Norbert és Joós Tamás gitárjából és énekhangjával megszólalt a Fehér babák, a hangok is elcsuklottak. A Fehér babákat sok évvel ezelőtt szintén Kisújszálláson hallottam először egy Republic koncerten, ahol Cipő énekelte és akkor már Cseh Tamás nem élt. Szívembe talált akkor az a dal és én megbabonázva hallgattam, nagyon megérintett, még sírtam is, aztán a koncert végén megkérdeztem a férjemtől, hogy mi volt az a dal, az a babás, az a valamilyen babákról szóló. Cseh Tamás dala, a Fehér babák, mondta és azóta nekem az lett az egyik legszentebb, legmegbecsültebb dalom, amit szinte himnuszként tisztelek.

Tudtam, hogy egy Cseh Tamás dalaiból összeállított est nem múlhat el anélkül, hogy ezt elénekeljék, hogy ezt együtt elénekeljük, vártam is nagyon, de én ezt a dalt most nem tudtam énekelni, még dúdolni sem.  Két méterre az előadóktól az első sorban csak ültem megrendülten és a szememből folytak a könnyek.

"Valami történt,
valami, lányok;
rajtatok látom,
rajtam látjátok;
elveszett végképp,
vagy ti bújtatjátok.
Ti, fehér babáim,
fehér babáim,
fehér babák."

Igen, valami történt, mindenkivel történt valami, mindenki elvesztett valakit és mindenki bújtat valamit, amitől néhányszor tíz év után a dal mégiscsak ugyanaz lett. De tudod mit? Azt kívánom, hogy tíz év múlva csak ez a dal legyen. 

Tíz év múlva csak ezek a dalok legyenek.

Mert ezek a dalok elegek egy életre. 

A másik kincsért a szomszéd faluba kellett átmenni, ott valamivel nagyobb volt a színpad, mi, nézők is többen voltunk, lehettünk vagy százötvenen és Berecz Andrást vártuk, akiről én annyit tudtam csak, hogy mesemondó. 

És ezért mélységesen szégyellhetem magam. Leéltem eddig 58 évet, számtalanszor találkozhattam volna vele, többször fellépett a környékünkön is, de sosem néztem utána, hogy ki ő és hogy mit képvisel.

Engem Berecz András ezen a kis falusi színpadon egyszerűen elvarázsolt. Egy pillanat alatt elrepített Székelyföldre, ahol együtt döcöghettem Öcsi bácsival a szekéren "a kaszálóról bé a faluba" valahol Csíkban és hallgathattam Hazug Pista bácsit Gyergyóban, megtudhattam, milyen a székely pofon és hogy a medve nem játék. Minden szó, ami Berecz András száján kigurult, így mondta ő, "kigurult", egy-egy csillogó székelyföldi gyöngy volt. Ezekért a gyöngyökért ment el Moldvába, Székelyföldre, Kárpátaljára és kereste fel az őrzőket, azokat, akik még értik, beszélik és őrzik az ősi szót. Őrzik a gyöngyöt. A gyöngyöt, ami nekünk gyöngy, nekik meg az életük. Berecz András leült közéjük, meghallgatta őket és elhozta nekünk, megtoldotta, ahol kellett, elvett belőle, ahol kellett és  láncot fűzött belőle.

Az előadás óta hordom ezt a láncot. Az ő meséire főzök, az ő meséin pihenek és azóta minden este őt hallgatom, miközben tornázom. Elolvastam az életét, vele készült interjúkat hallgatok és közben figyelem, hol lép majd fel újra. Mert ott a helyem.

Volt még a napokban egy kincs, ez volt a nyári kincsek ráadása. Egy 91 éves lelkész bácsi, egy teológus doktor könyvbemutatóján jártam. Jövő héten lép be a kilencvenkettedik évébe. Tiszta a beszéde, világosak a gondolatai és gyönyörűek a versei. Megvettem a könyvét és az édesanyámnak dedikáltattam, aki még "csak" 87 esztendős, de ő is verseket ír és az ő verseit is egy könyv őrzi. 

"...Katalin népköltőnek ajánlom szeretettel" - így dedikálta saját könyvét Dr. Ötvös László az én édesanyámnak és jó egészséget, hosszú életet és még sok-sok verset kívánt neki.

Nagy emberek, tudós, bölcs, okos és jó szándékú, tiszta emberek között lenni jó, nagyon jó. Az ember az ő közelükben nem a saját kicsiségét éli meg, nem  a "lehettem volna" elszalasztott lehetőségein kesereg, hanem örül, hogy kaphat az ő tudásukból egy-egy morzsát, egy-egy gyöngyöt, amit hazavihet és ha legalább annyit megtesz, hogy megőrzi, esetleg még tovább is adja, akkor, azt hiszem, megtett mindent, amit csak tehetett. 

(A képen látható virágcsokrot versíró drága kezével az anyukám szedte nekem.)

Egyszer egy vendégünk, aki Németországból, Észak-Rajna-Vesztfáliából érkezett és akinek az édesapja német, az édesanyja pedig Sri Lankáról származik, nagyon elcsodálkozott, amikor nálunk, az utcáinkon gyümölcsfákat látott. 

Ő már Németországban született és a német (európai) kultúrában szocializálódott, de nem találta a helyét benne. Többször járt Sri Lankán és az édesanyja hazájára tudott szülőföldjeként tekinteni. Ennek a fiúnak folyton szomorú volt a tekintete. Kedves volt, németesen egyenes, tiszta és becsületes, udvarias mosollyal reagált mindenre, nyitott és elfogadó volt, de igazán nevetni nem láttam sosem.

Egyszer azt mondta, hogy Sri Lanka maga a Paradicsom. 

A Sri Lanka-i emberek elégedettek és boldogok a földi Paradicsomban, és ha politika nem lenne, még boldogabbak lehetnének. Nagy szeretettel beszélt az anyai felmenőkről, a Sri Lankán élő családról, az unokatestvéreiről és a nagymamájáról. Mesélt az ottani életkörülményekről, a házakról, az iskolákról, az egyszerűségről, a szegénységről. Mesélt a terveiről, arról, hogy hamarosan összegyűjti a pénzt és hazamegy. Így mondta, haza. 

Hazamegy és hazaviszi az édesanyját is. Meggyőzi az apját, hogy így lesz jó.

Képzeld el, mondta nekem, ott csak sétálsz az utcán és a gyümölcsök szinte az öledbe hullnak. Szelíden mosolygott és azzal folytatta, hogy ott minden gyümölcs finom, ízes és édes, össze sem lehet hasonlítani a náluk, a Ruhr-vidék egyik legnagyobb iparvárosának szupermarketeiben kaphatókkal. 

Egy alkalommal elhívtam magammal sétálni ezt a szomorú szemű, folyton hazavágyó fiút. Az egyik utcában huszonegy szilvafát számoltunk meg. Egyikről-másikról lekaptam pár szemet és csak úgy, a tenyeremből felé nyújtottam. Kóstold csak meg, kínáltam, aztán mondd, ezek is vannak-e olyan finomak, ízesek és édesek, mint abban a földi Paradicsomban, amiről beszélsz.

Folyton szomorú, mélybarna szeme megcsillant és ez a fiú úgy ette azokat a szilvákat, mintha a mennyei mannát enné. Nagyon finom, mondta, igazi, édes, majdnem olyan jó, mint Sri Lankán, tette hozzá és mosolygott. Abban a néhány pillanatban az a fiú boldog volt.

Régen nem hallottam felőle.  Vajon sikerült-e hazamennie és megtalálta-e azt a Paradicsomot, amire emlékezett? Hol van most, merre járhat, nem tudom. De ilyenkor, augusztus végén mindig, amikor végig sétálok a mi Csokonai utcánkon, ahol mind a huszonegy fán egyszerre érik a szilva és lekapok itt-ott egy szemet, akkor eszembe jut, hogy néhány pillanatra milyen boldognak láttam azt a szomorú szemű és folyton hazavágyó fiút, amikor szilvát evett ott.

"Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele."

(Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó)

Augusztus 20-án megszeljük az új kenyeret és aztán én is  másképp nézek fel az égre, mint nyár elején. Akkor is, most is a Göncölszekeret nézem, de júniusban azzal a vággyal, hogy bárcsak dobbanthatnék egyet és ugorhatna a Göncöl az augusztus végi helyére, mert - és ezt már sokszor leírtam -, nekem nem kedvencem a nyár, azon szeretek gyorsan túl lenni és azt szeretném, hogy jöjjön az ősz a lehető leghamarabb. Augusztusban pedig azzal a reménnyel nézem, hogy ott van-e már a kocsibeálló felett, attól kicsit rézsút jobbra, fényesen és büszkén, ahogy kell.

Tegnap felnéztem az égre és megnyugodtam: a Göncöl az augusztus végi helyén van, pont ott, ahol ilyenkor lennie kell.

A nyár vége nekem mindig  finom, édes és érett, olyan...olyan beérett.

A június olyan, mint a kislányok, akik a tanév végén ledobják a sarokba az iskolatáskájukat és ujjongva, visongva belerohannak a nyárba. A június is így rohan bele a nyárba, benne van az ígéret, a  tervek és a világmegváltás lendülete.  Júniusban indul a nyár, hajrá, lendüljünk bele mi is, hiszen tervek vannak, méghozzá milyenek!  Szétfeszítjük a határainkat, ezt is megtesszük, meg azt is, ide is elmegyünk, meg oda is,  amoda meg pláne, és úgy egyáltalán: élünk bele a világba. Mert a világ a miénk.

A július a fiatalasszonyoké, a lángoló szerelem mellett már kopogtat a lecsillapodottság és a mérlegelés is. Egy kicsit már kopik a lendület, de még tart a nyár, húzzunk hát bele, mert el fog múlni egy pillanat alatt. Ha mindent már nem is, de legalább azt tegyük bele, de azt mindenképp, ami nélkül nem múlhat el a nyár.

Aztán augusztus végére valahogy beérünk. Megérünk. Már tudjuk, hogy ez a nyár is elment úgy, hogy ezt se tettük bele, meg azt sem, és hogy oda sem sikerült elmennünk, amoda meg pláne nem, de valahogy mégsem vagyunk csalódottak, és tudod miért? Mert hálásak tudunk lenni annyiért, amennyi belefért. 

Nagyon hálásak.

És most majd, augusztus vége felé közeledve, a nyárutón, lecsillapodva, az érett asszonyok tapasztalatával, kicsit megszusszanva, kicsit elfáradva, mégis a nyártól ragyogva, napfénnyel feltöltve fordítjuk az egyre bágyadtabb fény felé az arcunkat. Már nem kánikulát akarunk, nem perzselő forróságot, hanem gyümölcsérlelő langyos meleget. Már nem lebarnulni akarunk, hanem csak minél tovább megőrízni a nyári színünket. 

Meg akarjuk őrízni a nyár édes ízét.

Az összes fagyi ízét, amit megettünk. A levendulák illatát a frissen kaszált nyári rét bódító illatával együtt. A forró, kánikulai napot követő, enyhet nem adó nyári éjszakákban az álmatlan, de mégis megelégedetten mosolygó forgolódást. Megőrízni az állunkon lecsurgó dinnye és őszibarack ragacsát, a főtt kukorica aranyló sárgáját és a strand legfinomabb lángosának fokhagymás-sós ízét. Megőrízni a csillagos nyári égboltot, az országút mellett álló őzike riadt tekintetét és az autópályán suhanó autók felvillanó reflektorait egy hosszú éjszakai utazás emlékével együtt. 

Még kimegyünk a strandra és eszünk lángost. Még csorog az állunkon a dinnyelé. Még aranysárgán ragyog a főtt kukorica.

De a Göncölszekér a helyén van és ez pont jól van így.

Augusztus 17-én végül mégis elmentünk a Republic együttes koncertjére.

Bódi László Cipő halála óta háromszor láttuk őket. Az első alkalommal az első néhány dal után egyszerűen eljöttünk, nem akartuk tovább nézni a színpadon a Cipő nélküli formációt. A második alkalom egy székelyföldi koncert volt, Szentegyházán léptek fel. Arra a koncertre akkor is azt mondtam és most, több év után is azt mondom, hogy tisztes iparosmunka volt, ami azért ismerjük el, nem dícséret, hanem benne van a "lehetett volna jobb is, több is, pláne Székelyföldön" szemrehányása is. Mindenesetre azt a koncertet legalább nem hagytuk ott. 

Harmadszor egy nem túl közeli falunapon láttuk őket, ahová Horváth Charlie miatt mentünk el. A Republic Charlie koncertje után állt színpadra, mégpedig életem egyik legjobb Charlie-koncertje után, tehát szegények dupla hátrányból indultak: Cipő nélkül és Charlie után. Meglepetésemre egy tisztességesen levezényelt koncertet produkáltak, szépen megemlékeztek Cipőről és nagyon értékeltem, hogy nem játszották a Cipőtől elválaszthatatlan nagy lírai dalokat. A pörgős, "bulis" dalokra építettek, ennek a Cipő nélküli formációnak ez ott akkor még jól is állt. Volt konfetti, szalagdobálás és mini tűzijáték, akkor azt gondoltam, hogy egy falunapon megbocsátható a közönség (esetleg) ilyen igényének a kiszolgálása egy éjfélhez közeli órán. Én mindenesetre megbocsátottam, sőt, egész jónak ismertem el a produkciót. A teljesítményre nem véletlenül írtam a produkció szót.

A mostani koncertjükkel kapcsolatban semmilyen előzetes elvárásom nem volt már, az utolsó pillanatig az sem volt biztos, hogy egyáltalán elmegyünk-e,  el akarunk-e menni a szomszéd városba, ami kocsival mindössze tíz percre van tőlünk. A tavalyi kényszerű koncertkihagyások után nem mondhatom, hogy mindegy már, ki lép fel, csak menjünk - alapon döntünk, mert nagyon is meggondoljuk, sőt, egyre jobban meggondoljuk és megválogatjuk, kiért megyünk, melyik fellépőért utazunk gyakran nem is keveset és netán még éjszakázunk is.

Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk, a Republic itt lép fel a közelben, legfeljebb ha nem tetszik, eljövünk. Így indultunk el és ez nagyon szomorú.

Nagyon szomorú, hogy mi, akik tényleg komoly rajongói voltunk a régi Republic-nak és szinte koncertről koncertre jártunk velük, ennyi idő után sem tudjuk elfogadni, hogy Cipő nincs és hogy a Republic mégis megy tovább.

A koncerttel nem volt gond, nem volt se jobb, se feltűnően gyengébb, mint a korábbiak.  Értem én, hogy nem akarnak Cipő-emlékzenekarrá válni, de mégiscsak azok lettek, hiszen azokat a dalokat játszák, amelyektől a Republic nagy lett. Mert nagyok lettek, ezt ne tagadjuk.  Az újabb, a Cipő és Tóth Zoltán utáni dalok is jellegzetesen Republic-osak, tehát nem váltottak hangot sem, a nevet is viszik tovább, úgyhogy nem is tudom, mit szeretnék.

De, de mégis tudom.

Ha engem kérdeznének, azt mondanám, hogy tegyék ki a színpadra Cipő mikrofonállványát a szokott helyére és ne álljon oda senki. Aki énekel, az ne álljon az ő  helyére. Mert akár kimondjuk, akár nem, az ott az ő helye és amíg Republic néven állnak színpadra és Republic dalokat játszanak, addig az ő helye is marad. 

A koncert végéig maradtunk.

Elszállt a kismadár Cipővel együtt, mondtam a hazaúton és ki tudja, hányadjára, újra elsirattam  Bódi László Cipőt.