Tegnap este harmadszor láttam a Hothel Menthol című musicalt, mindháromszor Szarvason. Tökéletes darab, tökéletes előadás. Az első kettőről itt írtam (sajnos azt a blogomat már csak olvasni lehet, már nem másolható, nem szerkeszthető, így csak linkelni tudok): 

https://choix.cafeblog.hu/2018/02/24/hotel-menthol/

és itt:

https://choix.cafeblog.hu/2020/07/25/hotel-menthol-az-edes-selyemcukor/

Minden leírt szavam érvényes a tegnapi előadásra is.

Szívból gratulálok a Cervinus Társulatnak harmadszor is és remélem, negyedszer, ötödször és még többször is fogok majd, mert amíg ez a darab műsoron lesz, addig minden évben ott  a helyem!

...fejre áll az egész világ.

Tegnap Egerben, az Agria Nyári Játékok keretében  a Líceum udvarán bemutatott,  Neoton dalokból összeállított Szép nyári nap című musical előadása alatt nem állt fejre az egész világ. Ahhoz egy picit több kellett volna. Többet próbálni, jobban hangosítani, valahogy jobban összerántani, jobban "gatyába rázni" a társulattal ezt az egyébként kitűnő darabot.

Mert a darab kitünő és a siker receptje is egyszerűnek tűnik.

Végy egy építőtábort a 70-es évekből, legyen mondjuk a kitalált helyszín Bácsszentmária. Valahol a jugoszláv határ közelében vagyunk, ide érkeznek  a frissen érettségizett fiatalok paradicsomot válogatni és főleg  persze élvezni az életet, mielőtt elkezdenék az egyetemet vagy kilépnének a szocialista munka terepére. Az építőtábor, amely első pillanatban  katonásnak tűnik, de nagyon is áthágható, kicselezhető, éppen alkalmas is erre. A fiatalok elsősorban bulizni jöttek, énekelni és táncolni szeretnének egészen holnap hajnalig és a paradicsomválogatás mellett szenvedélyesen keresik a szerelmet. 

Végy tehát egy történetet, ahol a fiúk is és a lányok is szerelmet akarnak és hagyd, hogy szövődjenek azok a szerelmek. Csavarj a történeten itt-ott, hiszen a fiúk egy kicsit még esetlenek, ügyetlenek, de legalább szenvedélyesen próbálkoznak, a lányok pedig csábítóak és látszólag ellenállnak, közben pedig nagyon is...

Szórd meg egy kis politikai áthallással, megfigyeléssel, disszidálási szándékkal, pártemberekkel, de ne sokkal, inkább csak úgy lazán, a könnyebb átélhetőség kedvéért.

 A vége így is, úgy is happy end és izgulni semmin nem kell. A szálak ugyan előbb összekuszálódnak, de csak azért, hogy a végén kisimulhassanak és tényleg lehessen holnap hajnalig kétszázhúsz felett tombolni. A történetet helyezd egy építőtáborba, amihez a nézők többsége, a Neoton dalokat ismerő 40-esek, 50-esek és 60-asok a saját élményeikkel kapcsolódni tudnak. A kevés próza közé illessz be annyi Neoton slágert, amennyit csak bele tudsz passzírozni, tekerd fel a hangerőt és dőlj hátra.

A néző is ezt teszi. Leül a nézőtérre, hátradől és visszaröppen az időben úgy 30-40 évet. Az első pillanatban kapcsolódni tud a meséhez, hiszen ő is volt fiatal, ő is volt építőtáborban, ő is várta a felvételi értesítést és ő is látott maga körül furcsa politika-szagú dolgokat, de főleg, ő is csak a szerelmet kereste és ha szerencséje volt, meg is találta. Lehet, hogy nem az építőtáborban, de attól még valahol a szíve táján pontosan érti és érzi a Szép nyári nap - Neoton musical történetét.

Nézi és átéli, miközben olyan dalok robbantják fel a Líceum udvarát a címadó dal mellett, mint pl. a Ha szombat este táncol, Santa Maria, Pago Pago, Tini-dal, Kétszázhúsz felett, Holnap hajnalig, I Love You, Nyár van, Latin szerenád, Don Quijote, Monte Carlo és persze a Kell, hogy várj, hogy csak kiemeljek néhányat a 27 dalból.

Lehet a Neotont szeretni vagy nem szeretni (én például nem szeretem), de a slágereik ma is élnek és ez a musical ettől jó.

Nagyon jó.

Az előadás viszont egy picit lehetett volna jobb. Hogy pontosabb legyek, jobban megmunkált, jobban megdolgozott. 

De így se rossz, sőt.

Sosem voltam Balaton-rajongó, én a hegyek lánya vagyok, már amennyire az lehetek innen az Alföld közepéről. Mátra, Bükk, ez az én világom. Ha mégis Balaton, akkor már inkább a Balaton-felvidék, de maga a vízpart nem vonz és nem is vonzott ott sosem.  Én a Balaton partján idegen vagyok. 

Évek telnek el, hogy rászánjuk magunkat a Balatonra, akkor is inkább csak úgy, hogy útba ejtjük, megmártózunk, megállapítjuk, hogy szép a víz színe, kicsit üldögélünk a parton és megyünk is tovább. Fiatal koromban többször voltam ott, akár egy-két hetet is eltöltöttem a vízparton és amíg a gyerekek kicsik voltak, velük is többször elmentünk oda nyaralni. Jó is volt az, szívesen emlékszem azokra az időkre vissza, de mióta ők elköltöztek, egyszer voltunk úgy, hogy pár óránál többet töltöttünk ott, akkor sem a vízparton, hanem néhány nap alatt a Balaton-felvidéket barangoltuk be. 

A Balatonhoz szerintem születni kell. Én ott csak szegény rokonnak érzem magam és felismerem a hozzám hasonló többi szegény rokont is. Sokan vagyunk. Odautazunk, fürdünk, áthajózunk egyik partról a másikra, esetleg egy étterem teraszán eszünk is valamit, sétálunk a parton a naplementében...és hazautazunk. Aztán egy darabig elvagyunk a  Balaton nélkül.

Az idén megint útba esett a Balaton és az alatt a pár óra alatt, amit ott töltöttünk, nekünk is sikerült csúcsra járatnunk a "magyar tenger" élményt. Fürödtünk, átkompoltunk a túlpartra, sétáltunk a kikötőben, hajóztunk a kétszáz éves Kisfaludy hajóval, integettünk a  kalózhajónak, ebédeltünk egy étterem teraszán és persze fagyiztunk a mólón. Tettük mindezt egy édes nyolcéves kedvéért és bizony nemcsak ő, hanem mi is remekül szórakoztunk.

Azóta sem beszélünk a Balatonról.

"Tél fut az éjen át, nyílik a jégvirág,
Új bölcsőben sírdogál egy élet.
Apja emeli föl, ebből a gyerekből
Fegyverkovács lesz, ha addig élek.

Az őskohász tábor a felnőttek terepe. Itt négy napig nehéz, kemény fizikai munkát végeznek. Fát hasogatnak a faszénégető boksához, gyepvasércet gyűjtenek, pörkölnek és rostálnak, kohókat építenek. A munka éjjel-nappal folyik, hiszen a szénégető boksát őrízetlenül hagyni nem lehet és a kohók tüzét is folyamatosan táplálni kell. Cipelik a gyepvasércet, a 40-50 kilós üllőket, a nagy kalapácsokat, a nehéz zsákokat. 

Mindenki dolgozik. Az ősi tudást akarják birtokolni, szenvedélyesen tudni akarják, hogyan állították elő  honfoglalás kori elődeink a vasat. Ki akarják próbálni, hogyan lehet a talajszinten fellelhető vastartalmú "valamiből", a gyepvasércből vasbucát, vagyis kovácsolható vasat előállítani. Maguk is teremteni akarnak.

Íme, az ember.

Erősek, bátrak és kíváncsiak,  hajtja őket a tudásvágy és ezért képesek éjjel-nappal keményen dolgozni annak reményében, hogy a munkafolyamat végén, a negyedik nap estéjén kiemelhessék a maguk építette őskohókból a bucavasat, azt gyorsan tömörítsék és végül, ha képletesen is, de büszkén az ég felé emelhessék. Ha mindenki beleteszi a maga verejtékes munkáját, ha a gyepvasérc jó minőségű és ha a kohóban a hőmérséklet tökéletesen be van állítva,  akkor a végeredmény is valószínűleg jó lesz.

De nem biztos. Minden egyes munkaponton történhet valami. Lehet, hogy nem jó minőségű a lelőhelyen talált gyepvasérc, vagy pörkölés közben túl apróra esik szét, vagy túl poros a faszén és nem táplálja jól a kohót, vagy éppen a fújtató fúvókája nem illeszkedik pontosan a kohótorokhoz. Ezer probléma adódhat, de ha négy napon keresztül a munkafolyamat minden egyes lépése sikerül, akkor végül az ég felé emelhető a vas.

Az idei Őskohász táborban ismét sikerült négy napig tartó verejtékes munkával eljutni a gyepvasérctől a vasig! A négy kohóban kb. 8 kilónyi vasat sikerült  előállítani.

Az idei tábor bátor kísérlete az volt, hogy vajon a négy kohóból kikerült bucavasat a végén sikerül-e  egy tömbbé összekovácsolni. A munka tehát műszaki és régészeti tudományos kutatás is volt egyben (a régészek Horvátországból érkeztek), a munkafolyamat minden lépése tervezett és dokumentált volt, mindent leírtak, mértek és fotóztak.  És igen, a kísérlet sikerült, a négy vasbucát a négy kovácsfújtatóval táplált egyetlen tűzön összeolvasztották, majd az értő kezek egyetlen hengeres tömbbé összekovácsolták.

A munkafolyamat minden egyes lépése rendkívül látványos. A faszénégető boksából felszálló fojtó füst négy napon át csípi a szemünket, fojtja a torkunkat, de minden naplementekor, ahogy a szürke, elterülő füst átszűrődik a  fák koronáján, akármilyen rengeteg is a munka, mégis előkerülnek a telefonok és a fényképezőgépek, mert az ember, az alkotó ember meg akarja örökíteni a folyamatot.

Hogy örökké emlékezzen rá.

Hogy örökké emlékezzen az éjszakában világító kohó fényére.

A kovácstűzből kipattanó szikrákra.

Az izzó parazsakra.

Hogy örökké a fülében csengjen a fújtatók szuszogása és a  kalapácsok csattanása az üllőn.

Somogyfajszon, az erdő mélyén nappal a szűrt napsütésben és éjjel a csillagos ég alatt az idén is megelevenedett az ősi tudás, és a kitartó munka jutalomra lelt, a gyepvasércből az ég felé felmutatható vas lett.

Ott voltam, mint vendég. Az, hogy a személyi higiénét négy napra csaknem teljesen zárójelbe tettem, hogy négy napig szinte csak mezítláb jártam a fűben-homokban és ettől megfájdult a lábfejem, mert a cipőbe kényszerített lábam elszokott már a a természetestől, hogy bizonytalan eredetű elvakart csípések és sebek tarkítják a bőrömet, hogy naponta csak pár órát aludtam és hogy két kullancsot kellett kiszedni belőlem?

Számít?

Szerintem nem. Egy cseppet sem.

De láttam szürkemarhákat és kis borjakat tőlem pár méterre elballagni, voltam madárlesen és láttam a gyurgyalagokat, láttam a Búsvári Gyilkos-tavat és éjszaka a fényszennyezés mentes égbolton láttam a tejutat is. És főleg láttam, hogyan lesz a gyepvasérből vas. Láttam, mire képes az ember. Láttam, hogyan alkot az ember. Láttam, ahogy a mester idén is elvégezte a feladatát. 

Ecce homo, büszkeséggel.

 Az odaút

Most az egyszer úgy tűnik, sikerült  okosan csomagolni. Őskohász táborba megyünk, tavaly már voltunk, akkor láttuk a nomád körülményeket, tudjuk, mire számíthatunk. Nem kell semmi felesleges. Még a napi mosakodás és a ruhaváltás is esetleges, úgyhogy minimál-módon pakolunk. Kell még a kamera a nagy állvánnyal, matracok, plédek, a kispárnám, az összecsukható székem, némi ennivaló, ez-az. A csomagtartó és a hátsó ülések tele vannak, elől a lábamnak éppen marad egy talpalatnyi hely. 

Mégsem sikerült okosan csomagolni.

Elindulunk. Fél 12-kor randevúnk van Solton, egy étteremben. Kecskemétig élvezem az utat és előre örülök, hogy onnantól a Duna-Tisza közén, a Kiskunság kellős közepén, a Kiskunsági Nemzeti Park területén megyünk majd tovább. Ott, ahol:

"Délibábos ég alatt kolompol

Kis-Kunságnak száz kövér gulyája,

Deleléskor hosszú gémű kútnál

Széles vályu kettős ága várja." (Petőfi: Az Alföld)

Ilyen idilli képre számítok, szemem mindenhol a száz kövér gulyát meg a gémeskutat keresi. Nagyon régen jártam erre, akkor meg is álltunk egy helyen és barangolhattam egyet a  homokos-füves pusztában. Most is ezt szeretném. A képzeletemben az a hely úgy él, mint ahol a madár sem jár, vagy legfeljebb csak a madarak és képzeletben már látni is vélem azt a helyet Kecskemét után, az 52-es út bal oldalán és váltig állítom, hogy meg fogom majd ismerni és ott feltétlenül álljunk majd meg.

Itt.

Nem, inkább ott.

Vagy nem, inkább menjünk még.

Na, ez lesz az, itt kellene megállnunk. 

Vagy nem is tudom.

Ésígytovább.

A Kecskeméttől Soltig vezető 52-es út kelet-nyugati irányban  nyílegyenesen szeli keresztül a  Kiskunságot és akkora személyautós-kamionos forgalmat visz a hátán, amilyet ritkán látok, pedig szerintem eleget jövök-megyek az országban. Megállásról szó sem lehet, ezt hamar belátom, a forgalom visz és sodor magával. A kiskunsági homokon való mezítlábas sétám  most tehát elmarad. 

Solton állunk meg az előre megbeszélt helyen. Jó  "sajtója" van az étteremnek, ezért is választottam, de vagy rossz napja van a pincérnek, vagy én vagyok a hosszú út után a szokottnál is érzékenyebb, de ezt a helyet még egyszer biztos nem választanám. Az étel mennyisége és a minősége nem rossz, az ár-érték arány és a gyors kiszolgálás is tulajdonképpen rendben van, de ennek egy forgalmas útmenti csárdában (is) alapnak kell lenni. Egy csipet kellene még, egy kis plussz, egy kevésbé kelletlen pincér és akkor azt mondanám, hogy a sok útmenti vendéglátóhely közül legközelebb is biztosan ide térünk majd be, így viszont azt mondom, hogy ide biztos nem.

A randevú jól sikerül, az édes kis majdnem nyolcévesünk elmondja, meddig tervezi a táborban az éjszakai fennmaradást és úgy egyáltalán, mit és hogyan szeretne, én pedig csak bólogatok: úgy lesz kincsem, minden pontosan úgy lesz, ahogy te szeretnéd.

(És úgy is lett. Mert nekünk, nagyszülőknek csak az a dolgunk, hogy imádjuk, kényeztessük és a szeretetünkben naponta milliószor megfürdessük a kis kincsünket. Mi más lenne ennél fontosabb?)

Soltot elhagyva előveszem a térképet, mert a GPS szerint éppen félúton vagyunk és én ezt egyszerűen nem hiszem el. Lehetetlen, hogy még ugyanannyi rengeteg út legyen előttünk, mint amennyit már magunk mögött hagytunk, hiszen jószerint lassan lemegyünk már a térképről is, de hiába nézem, hiába böngészem a rövidebb utat keresve, a GPS nem téved.

Ekkor már nagyon fáradt vagyok, pedig nem is én vezetek, én csak a szórakoztató útitárs vagyok (vagy inkább kellene lennem), de ehelyett nyűgös vagyok, melegem és elegem van. Lehúzom az ablakot, de csak a forró levegő csap be, így visszahúzom és inkább a légkondit piszkálom, állítok a ventilátoron, igazgatom a lamellákat, szóval csak kínlódok, ami nem lenne akkora probléma, ha nem kommentálnám minden mozdulatomat olyanokkal, mint pl. nem bírom már, tényleg nem bírom és hogy mikor érünk már oda.

Soká. Ez biztos. És attól nem fogunk hamarabb, ha tíz kilométerenként megkérdezem. Ez is biztos.

Újabb szórakozást keresek. Hamarosan elhagyjuk Bács-Kiskun megyét és elérjük Tolnát. Honnan ered a "Tolnától Baranyáig" kifejezés? Mivel nem tudom, tippelgetek és ezzel elvagyok megint egy darabig. Azóta már tudom:  a mondás szerint aki Tolnát, Baranyát bejárta, az világlátott embernek mondhatja magát. Pláne, ha innen a Hortobágy széléről nézzük. 

Az út a dunaföldvári hídon vezet tovább, a Duna itt már nagyon széles. Csak fent, a Dunakanyarban szeretem a Dunát, itt már félek tőle. Nekem itt már teljesen idegen, túlságosan "zavaros, bölcs és nagy".  Dunaföldváron a dombtetőn a város neve hatalmas betűkkel van kiírva, pont, mint a Hollywood, ezt most is megmosolygom.

Haladunk a tolnai dombok között és a távolban feltűnik a Mecsek. Először a Balaton-felvidék hegyeinek gondolom, de aztán betájolom a fejemben az iránytűt és rájövök, az pont nem lehet, mert nem is arra megyünk, nem észak felé, hanem délnek tartunk. Újra széthajtogatom a lepedőnyi térképet és igen, előttünk a távolban tényleg a Mecsek van.

Egyre gyakrabban látom az útjelző táblán, hogy Kaposvár még ennyi meg ennyi kilométer. Még mindig túl sok és Kaposvártól még kb. 20 km vár ránk bent a somogyi dombok között, de az már legalább ismerős lesz.

És tényleg. Amint letérünk a "mi utunkra", már minden ismerős és már tudom, hogy mindjárt megérkezünk. Az a 20 km, az már semmi. Még megállunk egy boltban, veszünk ezt-azt, mert tudjuk, hogy a táborban, az erdő mélyén semmi ilyesmire nem lesz lehetőségünk.

Amikor meglátom a táblán, hogy Somogyfajsz már csak 8 km, úgy érzem, akár gyalog is tudnék tovább menni. Itt én már itthon vagyok.

A somogyfajszi Kund kastélyban lesz a szállásunk, de a név ne tévesszen meg senkit, inkább egy nagyobb, valaha jobb napokat látott vadászkastély ez - amire bőven ráférne egy alapos felújítás -, mintsem egy fényűző főúri kastély, de most ez nem számít. A fogadtatás szívélyes és barátságos, a nyolcévesünk lelkesen szobát választ és elhelyezkedünk. Éppen szusszannék egyet és a magam részéről a mai napot egy gyengéd kis zuhanyozással le is zárnám, amikor energikusan elém toppan a nyolcévesünk, hogy most azonnal menjünk megnézni a lovakat és a csacsit és utána azonnal menjünk ki az erdei táborhelyre, amihez, tavalyról emlékszem, két kilométernyi meglehetősen kátyús földút vagyis inkább homokút vezet. 

Kimentünk, persze, hogy ki, és ott kint, az erdő közepén, a gyönyörű somogyi rengeteg erdő közepén, a naplementében, a szürkemarhák karámjától száz méterre lerúgtam a cipőmet, és ahogy a mezítlábas talpam megérintette az anyaföldet, éreztem, hogy most már tényleg megérkeztem.

Somogyország, itt vagyok!

A tavalyi Őskohász tábor hangulata, értelme  és élményei után nem túlzás, hogy bizonyos tekintetben más ember lettem. A kovácstűz mellett, a fényszennyezéstől mentes nyáréjszakai égbolt alatt átéltem és megértettem dolgokat a világról, a természetről,  az emberi kapcsolatokról és egy kicsit még magamról is. 

A tavalyi tábor elkötelezetté tett a honfoglalás kori vaskultúra mellett. Egy olyan kultúra mellett, ami egyszerűen nem mehet feledésbe. Nem tudhatom, mit hoz a jövő, nem tudhatom, milyen lesz az a világ, amiben az unokáim felnőnek majd, de azt tudom, hogy az ősi tudásnak fent kell maradni. Nem történhet  másként. És ha van valaki, aki értelemmel,  szenvedéllyel, hittel és végtelen elkötelezettséggel felkutatja az ősi tudást és rengeteg tanulással, munkával, kudarccal megtanulja, majd másoknak lelkesen továbbadja és ha ennek a szenvedélyes mérnők-doktornak, kutatónak és kovácsnak ráadásul én vagyok az anyukája, hát mi mást is tehetnék?

Sok évi ellenállás után végre, meghatottan és tisztelettel fejet hajtva az ősi erő, a fékezhetetlen tűz, a tudás és a szenvedély előtt, végtelen büszkeséggel elköteleződtem.

Az idei táborba már elkötelezettként érkeztem és  ismerősként üdvözölhettem a régóta elkötelezetteket, az újaknak pedig büszkén mutatkoztam be:  a táborvezető édesanyja vagyok. 

Ötszáz nap telt el a Kárpátia zenekar utolsó színpadra lépése óta és mi is majdnem ötszáz napja nem voltunk koncerten, semmilyenen. Hogy ki várta jobban a koncert-karantén feloldását?

Nekem úgy tűnik, hogy mi. 

Mi ugyanis egy, a hazaszeretetet jól "felpiszkáló"  és az elcsatolt területekért árpádsávos zászlókat vérző szívvel lengetve "fegyverbe szólító" nagyon jó hangulatú koncertet vártunk és hát...hiányérzetünk maradt.

Pedig minden olyan jól kezdődött. A koncert helyszíne felé tartva felidéztük a nagy Kárpátia dalokat, a régi katonadalokat és beszélgettünk a korábbi koncertélményeinkről. Az alföldi mezőkről, szántóföldekről, az útra két oldalról behajló, összeérő lombú fákról lépten-nyomon a "Szép, vagy, gyönyörű vagy Magyarország"  jutott eszünkbe és én például odáig ragadtattam magam, hogy a látóhatár szélén látni véltem már a Bihari hegyeket is. Tervezgettük a székelyföldi utazásunkat, beszélgettünk a Hargitán tett kirándulásainkról, felidéztük, milyen volt ott lenni, "ott, ahol zúg az a négy folyó" és milyen volt, amikor "ködbe burkolózott a felvidéki táj"- szóval, felhangoltuk magunkat a Kárpátiára rendesen.

Egy órával a koncert kezdete előtt megérkeztünk, közel találtunk parkolóhelyet is, ami nem mindig van így. A beléptetést a védettségi igazolványok ellenőrzése sem lassította. Jól kezdődik, mondtuk összekacsintva. Még kevesen voltak, elhelyezkedhettünk volna a legelső sorokban vagy akár közvetlenül a színpad előtt is, de több Kárpátia koncerten voltunk már és tapasztaltuk, milyen az, amikor mindenki "lengeti a szabad zászlót és hirdeti a szabadságot", mert Trianonnak vesznie kell, ezért inkább a keverőpult mellett vertünk tanyát. Lehet, ez volt  baj. Túl távol voltunk a lelkes keménymagtól. 

A koncert a Kárpátiától megszokott módon, tűpontosan kezdődött. Nem tudom, mi a titkuk, de ők tényleg sosem csúsznak, nem várakoztatják a közönséget sem feleslegesen, sem sehogy. Ha egy koncert 21 órára van meghirdetve, biztosak lehetük abban, hogy 21:00-kor a húrok közé csapnak és felhangzik a dübörgő, harcba hívó, zászlólengető kérdés:

"Magyarország katonái! Tudtok-e még harcba szállni?

Tudtok-e még a hazáért fél világgal szembe szállni?

Kitartani mindhalálig, eljutni a szent határig?"

Most is így volt és ötszáz nappal az utolsó színpadra lépés után a Kárpátia ezzel a kérdéssel rögtön megszólította, felrázta és szíven találta a közönséget.

És jöttek a nagy dalok. 

A koncert első negyedórája a húrok közé csapva telt, úgy, ahogy kell és az első három-négy dal is úgy zúgott, ahogy kell, aztán viszont mintha megtört volna a lendület. A zenekar nem sodorta elég lelkesen a közönséget vagy a közönség nem inspirálta elég lelkesen a zenekart, nem tudom, de a keverőpult "magasságából" úgy éreztem,  a zenekar részéről a másfél évnyi kényszerszünet és a közönség részéről a másfél évnyi koncertre vágyakozás utáni első találkozás elsöprőbb erejű lehetett volna. 

Tartottam attól, hogy az ötszáz napnyi kényszerpihenő alatt született új dalokat fogják promotálni, de szerencsére nem ez történt, a koncertprogramot a Kárpátiára kiéhezett közönségre hangolták, a dalok bő kétharmada a régi, nagy dalok közül került ki és ezeket a közönség jól ismeri és énekli is.

Énekelhette volna.

Sokan voltunk a koncerten, de nem elegen. Sokan énekeltünk, de nem elegen, Sokan mondtuk, hogy "Lesz! Lesz! Lesz!", de nem elegen.  Persze zúgott a "Vesszen, vesszen Trianon!" - de zúghatott volna jobban is és ez biztos nem kettőnkön múlt.

A Kárpátia tud hegyeket mozgatni! Hajrá!

Kevés olyan nap van az évben, amikor nem megyek ki az erdei futópályára. Ha elutazunk, ha szakad az eső, ha mínusz 3-4 fok alatti hideg vagy ha 30 fok feletti meleg van, akkor nem megyek, de a többi napon általában igen. Az év kétharmad részében tehát biztos kimegyek. 

A júniusi forróság miatt ki kellett hagynom 11 egymást követő napot és tegnap, amikor végre lehűlt a levegő, alig vártam, hogy mehessek. Hadházy László stand up estjére volt jegyünk, előtte kimentem leróni a köreimet.

Az első meglepetés az volt, hogy nem rohantak le a szúnyogok. Még a tiszai inváziót nem hevertem ki, a véresre vakart csípésnyomok még mindig őrzik a tiszavirágzás eufóriáját, most viszont  szúnyogriasztót sem vittem magammal, egyszerűen elfelejtettem. Amikor kiszálltam a kocsiból és fújtam volna be magam, akkor kaptam észbe, de Hadházy miatt nagyon ki volt számolva az időm, nem mehettem haza a riasztóért. Lesz, ami lesz...és nem lett semmi. Egyetlen árva szúnyog csípett csak meg, szóval csoda történt, vagy a városszéli kis erdőnkben szúnyogirtás volt.

A másik meglepetés, hogy a teljesítményemen alig lehetett észrevenni a 11 nap kihagyást. Persze rosszabb időt mentem, mint szoktam, de még rosszabbra számítottam.

Meglepődtem viszont azon, hogy az éjszakai eső ellenére az erdő nem heverte ki a 11 napos hőséget és úgy néz most ki, mint augusztus végén szokott, amikor már búcsúzik a nyár. Talajszinten legalábbis búcsúzni kezd a nyár, szárad az aljnövényzet és a fű foltokban ki van égve. Talajszinten ez van, de ha felnézek ez ég felé, egészen mást látok, ártéri erdők bujaságát idéző kicsattanóan zöld dzsungelt, lombokkal, liánokkal.

Nézz az ég felé, énekli Charlie és én nézek is, és érdekes meglepetés az is, hogy éppen ezekben a percekben lép színpadra egy 50 perces kis koncert erejéig tőlünk 80 km-re és mi nem vagyunk ott. Nagyon szeretjük Charlie-t, de most úgy döntöttünk, saját magunkat is igen-igen meglepve, hogy 50 percért nem megyünk. Más fellépőkkel, zenekarokkal szemben már hoztunk ilyen döntést, de Charlie-val kapcsolatban még soha. Változatlanul imádjuk őt, de most a döntésünkkel átléptünk egy lélektani határt. 

Volt még egy meglepetés tegnap. Kétszer láttam eddig színpadon Hadházy Lászlót és mindkét fellépése után az volt a véleményem, hogy egy akkora Fábry-Badár rajongó, mint én, tudjon határt húzni és tartson ki rajongása tárgyainál, ne mászkáljon más előadásokra. Mert az induló attitűd eleve csak az lehet, hogy de kár, hogy nem Badár vagy Fábry áll a színpadon. Tegnap más volt. Hadházynak sikerült  másfél órára berántani engem egy olyan humoralagútba, amiben az első perctől kezdve felhőtlenül tudtam szórakozni. Jó volt, nagyon jó volt, de mégsem lépte át nálam a sziklaszilárd Fábry-Badár határt.

És tulajdonképpen tegnap csak ezen nem lepődtem meg.

Amikor június 30-án éjféltájt úgy hajtod álomra a fejed, hogy másnap már nem kell korán kelned, hiszen végre neked is elkezdődik a vakáció, az örömtől nem jön álom a szemedre és e kései órán nagyívű terveket kezdesz szövögetni a szabadságod első napjáról.

Például reggel sokáig fogsz aludni, egészen addig, amíg a hasadra süt a nap. Lustán, ráérősen ébredsz majd és az egész napodat átszövi valami édes, ráérős lazaság. Nem tervezel semmit, ami kicsit is hasonlít a munkára. Reggeli van, ebéd van, vacsora majd lesz valahogy, a két kosárnyi szennyes ruha majd kimossa magát, ahogy a hálószoba is kitakarítja magát ésatöbbi.

Ebéd után, úgy tervezed, hogy  alszol egyet, utána pedig, ha kedved lesz, megkeresed a francia tankönyved, amit, ha jól emlékszel, március vége felé a francia nyelvtan teljes rendszerét "rendkívül profán szövegkörnyezetben emlegetve" (Fábry) vágtál a földhöz, azzal a meggyőződéssel, hogy soha, de soha ebben az életben nem fogsz rendesen franciául megtanulni. Most, június 30-án éjjel a terveid szövögetése közben úgy érzed, mintha máris kezdene kedved lenni megkeresni a könyvet és folytatni a lehetetlent. Egészen odáig ragadtatod magad, hogy terveid szerint augusztus végére úgy beszélsz majd franciául, mintha valahol Provance-iban  vagy a Marseilles-i kikötőben ragadt volna rád.

Szinte látod magad, ahogy a párizsi piacon beszélgetsz a virágárussal és magadban elnézően mosolyogsz, mert nem használja helyesen a passe compose-t és az imperfait-t.

Így alszol el.

Július elsején úgy pattan ki a szemed a szokott időben, reggel 6-kor, mintha rendesen munkába mennél és nem, nem tudsz visszaaludni. Egy ideig még próbálkozol vele, hiszen szabadságod első napja van, aludhatnál akár délig is, de nem megy. Fél 7-kor megadod magad, felkelsz, elindítod a mosógépet, nagyjából rendbe teszed a konyhát és a hálószobát, majd megkeresed a francia könyvet. Gyorsan felteszel magadnak néhány kérdést és megpróbálsz emlékezetből elmondani, majd leírni egy szöveget és rájössz, hogy nem is olyan reménytelen szintre hozni magad. Ettől szárnyakat kapsz. 

Már a kertben vagy, teregeted a ruhákat, ég a kezed alatt a munka, igen, a munka és te lelkes vagy,  félhangosan a francia szöveget memorizálod, amiért a macska a szokottnál is furcsábban néz rád, de te most rá is elnézően mosolyogsz..

Ebéd után a sikeres tanulástól mámorosan elhelyezkedsz a sziesztához és akkor megcsörren a telefonod. A hamarosan nyolc éves kincsed hív, sorolja  a nyári programját, aminek te is részese lehetsz, ha elég lelkes és bátor vagy, és te már tudod, ebből itt most nem lesz szieszta. Itt most, kérem szépen, meg kell tervezni a nyarat.

És megtervezitek.

Már a vacsoraidő közeledik és te igent mondasz egy étteremre, hiszen ünnep van, ma van a szabadságod első napja. Mediterrán környezetben, hatalmas leanderek kötött vacsoráztok, olyan mennyiséget és minőséget, ami után kigurultok az étteremből, majd elgurultok a fagyizóhoz is és ha már ott jártok, a sült csülköt fagyival le is hűtitek és te már tudod, éjtélig ma sem lesz alvás.

Legalább lesz időd megtervezni a július másodikát. Az biztos, hogy a francia könyvet nem vágod földhöz, amíg a passe compose és az imperfait közti különbséget meg nem érted. Augusztus végére pedig arra a hitetlenkedő kérdésre, hogy "Vous parlez francais, Madame?", büszkén válaszolod majd, hogy "Bien sur, oui."

Az idén háromszor futottunk neki a tiszavirágzásnak. Először egy héttel ezelőtt a tiszaörvényi kikötőnél, ahol két óra alatt néhány tucatnyi repülő kérészt számoltam, ez nagyon kevés, tehát túl korán mentünk. Tegnapelőtt  újra odamentünk, akkor már biztos volt, hogy a Tisza középső szakaszán is elindul a rajzás, de megint csak nem voltunk jókor jó helyen. Tegnap aztán elmentünk harmadszor is, de ezúttal visszatértünk a régi szerelmünkhöz, Tiszaroffhoz, egészen pontosan a roffi kompkikötőhöz.

Még nem volt napszállta, szúnyog viszont millió, millió. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, megrohantak bennünket és hiába a kétféle szúnyogriasztó, csak azt értük el, hogy ragadtunk tőle, mintha mézzel kentük volna be magunkat, a szúnyogok pedig jót mulathattak rajtunk, miközben persze tisztességgel jól be is lakmároztak belőlünk.

Előző nap Tiszaörvénynél barangoltam egyet az ártéri erdőben és amíg mozogtam, addig valamennyire féken tudtam tartani a vérszívókat, de mihelyt megálltam, rögtön könnyű célponttá váltam. Nagyon szeretem az ártéri erdőket, és bár szenvedek a szúnyogoktól és egy ilyen kirándulás után két napig borogatom a fájdalmasra dagadt-vakart csípéseket magamon, ez sem tarthat vissza attól, hogy ahányszor csak lehetőségem adódik, nekivágjak a felfedezésüknek. 

Most is erre készültem, mert a révész szerint korán érkeztünk, ha lesz is rajzás, - ami ugye sosem biztos, csak remélni lehet -, később lesz, mert még nagyon fent van a Nap.

Fent bizony és legalább 35 fok meleg volt, vedd hozzá a millió szúnyogot, akik árnyékban még jobban támadnak, úgyhogy én csak fújtam és kentem a bőrömet, már ami egyáltalán kilátszott a két nagy kendő alól, amivel betekertem magam, hogy ne érjen sok napfény és ne csípjen sok szúnyog. Tiszaörvénynél a nagy kikötő egyúttal kemping is és biztos volt valami szúnyogirtási akció, mert ott azért nem volt akkora invázió még az ártéri erdőben sem, mint Tiszaroffon.

Tiszaroff vízparti része maga a vadromantika, a szinte érintetlen ősvadon, és mi pont ezért szeretjük, de tudomásul kell venni, hogy ott a szúnyogok boldogan élnek, amíg  meg nem halnak és tapasztalatból mondom, hogy a szúnyogirtóktól ritkán halnak.  

Szóval korán érkeztünk, meleg volt és millió szúnyog, elérkezettnek láttam hát az időt egy ártéri erdei sétára. Az ötletemmel egyedül maradtam és ahogy megindultam az erdő felé, meg is értettem, miért. Rajban repültek mögöttem a szúnyogok és csak idő kérdése volt, mikor száll rám az összes. Akkor felmegyek inkább a gátra, gondoltam, igaz, ott meg a 35 fokot 45-nek fogom érezni, de még mindig jobb, mint leülni a vízpartra és felkínálni magam a millió szúnyognak.

De a gátra sem értem fel, mert hirtelen megláttam az első néhány tucatnyi repülő kérészt, majd néhány perc múlva már nem csak elszórtan néhányan, hanem tömegesen, milliós nagyságrendben kezdtek el rajzani a  folyásirányban. A révész bevitt bennünket a folyó közepére és akár hiszed, akár nem, onnantól kezdve nem volt szúnyog, pontosabban ott, a kompon ülve nem érzékeltem őket. Én ugyanis az első kérészraj felbukkanása után eufóriába kerültem és közel két órán át permanensen benne is maradtam. Körülöttem megszűnt a való világ, csak a kérészek világa volt az egyetlen valóság.

Millió, millió kérész röpült, annyian voltak, hogy szinte függönyt alkottak a víz fölött. A násztánc csupa életöröm volt, pörögtek, forogtak, repültek legalább egy órán keresztül párjukat keresve a fiúk és a lányok, majd a tánc lelassult és egyre több hím tetemet sodort a víz lefelé. A nőstények pedig elkezdték a kompenzáló repülésüket: felfelé, a folyásiránnyal ellentétesen kezdtek repülni,  hogy petéiket, az egyedenkénti több százat, a "szülőföldjük" közelében, az ismerős "őshazába" visszarepülve tehessék le a vízre.

A millió, millió nősténynek csak ez az egyetlen célja és a végkimerülésig repülnek, hogy "hazataláljanak", hogy aztán, amikor lerakják a petéiket, végül ők is a vízbe hulljanak. 

Két órán át néztük a kérészek táncát. Én még ekkora rajzást, de még csak közelítően ekkorát sem láttam soha életemben. Úgy néztem a tegnapi tiszavirágzást, mint aki egy életre be akarja vésni, amit lát.

Igen, egy életre. A kérészek élete, az a röpke néhány óra maga az Élet, amiről tudjuk, hogy él és élni akar.

Meseszép naplementével búcsúztunk el a Tiszától és csak hazafelé, a kocsiba beülve vettem észre, hogy telis-tele vagyok elvakart szúnyogcsípésekkel. Amíg minden idegszálammal a tiszavirágzást figyeltem, közben, úgy látszik,  elemi életösztönnel a szúnyogok ellen is automatikusan harcoltam és bár a hazaúton gyakorlatilag véresre vakartam magam, csak arról tudtam beszélni, hogy ha csak néhány tucat vagy néhány száz kérészt látok, annak is nagyon örültem volna, de így, hogy milliószorosan többet láttam, már tényleg semmi más nem számít. 

Nem számít. Semmi nem számít.

Most borogatom a feldagadt csípéseimet,  egyik-másik fáj is, de tényleg nem számít. Olyan tiszavirágzást láttam tegnap este Tiszaroffnál, ami még egyszer ennyi csípést is megért volna.