Székelyföldön járva ma már egyáltalán nem ritka, hogy vadon élő medvét lehet látni. Nem csak az élőhelyén, a természetes környezetében, az erdőben, az erdők szélén, a bokrok mögött és a tisztásokon, hanem az emberlakta helyeken is.  Bejár a falvakba is, ez ugyan nem természetes, de gyakori. Számítani kell hát mindenfelé a jelenlétükre. 

Kétszer voltam medvelesen, az egyik egy vadles volt, a szó szoros értelmében vad (értsd: szívességből kivitt valaki valahová a hegyre), a másik pedig egy jól szervezett kirándulás volt egy jól kiépített medveles-helyre. Az ötpontos biztonságúnak hirdetett (és tényleg az is volt!) jól megszervezett medvelest éppen ötszörös áron kínálták, mint a szervezetlen, nem biztonságos "borravalósat", de ha egyszer rászánjátok magatokat egy medvelesre, akkor ne ezen spóroljatok. A biztonságnak ára van.

Mindkét medvelesről írtam már, mindkettő hatalmas élmény volt és így utólag a vad-medvelesre is azt mondom, hogy óriási és életre szóló élmény (akkor nem ezt mondtam, hanem azt, hogy soha, de soha többé az életben nem fogok ilyen helyre elmenni és hogy hová tettem a józan eszem, de ha kell, ezerszer is leírom: csak az un. ötpontos biztonságú medvelest vállaljátok be, vagyis csak olyan helyre menjetek, ahol a legfontosabb biztonsági pontot, azt, hogy egészen a leshelyig elvisznek benneteket kocsival, garantálják a szervezők. 

Gyalog felmenni a leshelyig tilos! Gyalog csak a kocsitól a leshelyig vezető pár lépés vállalható be és ezt nem én mondom, hanem Székelyföldön mindenki, aki komolyan veszi, hogy a medve nem játék. Márpedig ott ezt tényleg komolyan veszik. 

Az idén nem akartunk medvelesre menni, de nem is zártuk ki a lehetőséget. Úgy voltunk vele, hogy ha a szállásunkon megszervezik azt a bizonyos ötpontos biztonságot, akkor miért ne, de a lehetőséget mi magunk nem fogjuk keresni. A szállásunkon aztán szóba se került sem a kínálat felől, sem a kereslet felől a téma és ez jó is volt így.

Hogy mégis láttunk medvét, az tulajdonképpen nem volt a véletlen műve. Olyan helyen jártunk-keltünk ugyanis, ahol ők is. A székelyföldi Sóvidék hírhedten medvejárta hely, mindig és mindenhol számítani kell a felbukkanásukra, tudtuk ezt jól mi is.

Farkaslakáról Énlakára tartottunk, tökéletes minőségű főúton, nem túl nagy forgalom mellett, de azért jöttek-mentek autók rajtunk kívül is. Gagy falut elhagytuk, amikor szóltam, hogy egy rövid egészségügyi szünetre a legközelebbi alkalmas helyen álljunk meg. Ilyenkor mindig nagyon körültekintőnek kell lenni. Erdő szélén nem állunk meg, bokros-bozótos részen szintén nem, vagyis csak olyan helyen érdemes megállni, ahonnan jól szét lehet látni.

Egy hegyen átvezető főút mentén ilyen hely nem nagyon van, kijelölt parkolót sem láttam sehol, pedig saját érdekemben figyeltem az utat erősen. Már jócskán elhagytuk Kismedére települést is, amikor azt mondtam, hogy szerintem túljöttünk egy elágazáson és vissza kellene fordulnunk. Meg is fordultunk és elindultunk vissza az elágazásig. Kismedére előtt már igen-igen sürgős volt az egészségügyi szünet és ezért engednem kellett a biztonsági szabályaimból.

Jó lesz itt, mondtam, úgyse megyek le az útról, alig van forgalom, csak  egyet ellépek a kocsitól, nincs fa, nincs bokor, ez itt egy kis tisztás, ahonnan a domboldalra fellátok, egy perc az egész, álljunk meg most már tényleg.

Megálltunk, elléptem egyet a kocsitól, és éppen a szünetemet kezdtem tölteni, amikor kb. 5 másodperc múlva megláttam a medvét tőlem úgy 30 méterre. Ott egy medve, suttogtam és a következő másodpercben már a kocsiban ültem (eü. szünet ide vagy oda, higyjétek el, ez volt akkor a legkisebb gondom). A szélvédőn át néztük, hogy igen, az ott egy medve. 

Egy közepes nagyságú barna medve volt a tisztás szélén a bokrok között, de nem a bokrok mögött, hanem jól látható helyen a fűben. Kicsit mocorgott, picit arrébb cammogott, aztán vissza. Fél percnyi időt sem ültünk a kocsiban a medvét nézve, én remegtem, nem vettem le a szemem róla és csak azt hajtogattam, hogy az ott egy medve és hogy menjünk már.

Gagyon útba igazított bennünket egy székely legény és mert elmondtam neki, hogy medvét láttam, mesélt róluk sokat. Ahogy mesélt az öreg bácsi Énlakán is a kisbolt előtt, meg Vera néni is, mert attól kezdve mindenkinek elmondtam, akivel csak szóba elegyedtem Székelyföldön és senki nem nevetett ki, senki nem mondta, hogy "jaj kedveském és legalább helyes volt a Micimackó?"

"Örvendjenek, hogy csak látták" - ezt mondták.

A fotó 2019-ben az ötpontos biztonságú gyergyószentmiklósi medvelesen készült. Most olyan helyzetben voltunk, ahol nem lett volna tanácsos telefonért nyúlni. A gyergyói medve neve Rozsdás, súlya 250 kg. A Kismedére mellett látott medve valamivel kisebb lehetett és azóta sem adtunk nevet neki.

Nekünk ő "A Medve". 

A koncert óta eltelt már 3 nap és én még mindig nem tudom, hogy szeretem-e ezt a Piramist, vagy nem. 

Rajongójuk sosem voltam, már abban az értelemben nem, ahogy például az Eddáért rajongtam régen éjjel-nappal. A régi Piramist, a Som-Révész-Závodi-Gallai-Köves féle ún. Nagy Piramist persze ismertem, a nagy dalokat szerettem is, de ez nem elég ahhoz, hogy elfogult legyek velük.

A régiek közül Závodi János és Köves Miklós állt színpadra, az énekesükkel, Nyemcsók János Csokival és a fiatal zenészekkel. A dalokat szépen hozták sorban, a régi nagy dalok voltak mind, egytől egyig: Égni kell, Becsület, Szállj fel magasra, Szabadnak születtem, Kóbor angyal, Ajándék, Gyere közelebb, Elment a kedved, Őszintén akarok élni...nekem nem is hiányzott más, minden dal megvolt, amit szerettem tőlük.

De egy koncert nem egyenlő a lejátszott dalok összességével.

Egy jó koncert mindig több, mint a lejátszott dalok összessége. 

Egy jó koncerthez lángolni kell a színpadon. Magas hőfokon kezdeni, beindítani a közönséget, a pörgést megpróbálni fenntartani vagy még akár tovább is emelni, a végén pedig rátenni még egy lapáttal, hogy a néző azt érezze, a koncertnek egyszerűen nem lehet még vége és még, még, még és vissza, vissza, vissza.

Láttunk már ilyet, tehát lehetséges. 

De ahhoz égni kell, mert égni kell annak aki gyújtani akar.

Azt, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatában megsebesült, nem vitatják. Azt viszont, hogy ott halt-e meg a csatamezőn, vagy orosz hadifogságba került, vagy sebesültként elvitték valahová, ezen ma is vitatkoznak. Azt mondják, amíg a halála körül tisztázatlan pontok vannak, addig a nyughelyében sem lehet biztos senki.

A csatába indulása előtti székelykeresztúri este történéseiben minden esetre elég nagy a konszenzus.

Petőfi 1849. július 20-án Tordára érkezett, ahol a református lelkész családjára bízta „szentségeit”, kisfiát és feleségét. Tordáról Marosvásárhelyre ment, onnan Gagy felől érkezett Székelykeresztúrra, Bem apó és serege után, tehát nem velük, hanem őket követve. 

Székelykeresztúr térparancsnoka az otthonában berendezett főhadiszálláson várta Bem Józsefet és a tiszti­kart. Petőfi megérkezésének hírére rögtön intézkedett, hogy őt is hívják meg ebédre.

A főhadiszálláson elköltött késői ebéd után Petőfi és Zeyk Domokos huszártisztel a Gyár­fás-kúria bérlőjéhez, Varga Zsigmondhoz ment, aki Petőfi közbenjárását kérte Bem­nél, hogy a honvédségnek eladott lovak árához juthasson. Esti fél hét tájban látták újból Petőfit Székelykeresztúron, ahol sétálgattak Bem apóval, majd vacsorára visszatért a Gyárfás-kúriába.

A jú­lius 30-i este igaz történetét ifj. Varga Zsigmond (ő a kúria bérlőjének a fia és negyvennyolcas honvéd volt) leveléből ismerjük. Az ötoldalas levelet a kutatók hitelesnek ismerik el.

„(...) 1849. jú­lius 30-án (...) édesapám rögtön felsietett a piac­ra (...), másokkal együtt beszélgetve megtalálta Petőfit, kit meg­hívott vacsorára, bivalytejes puliszkára. Ő a meghívást szívesen és örömmel fo­gadta el. Nyolc órakor már javában folyt a vacsora. Vacsora után, mely igen jó hangulatban folyt le, kimentek a kertbe s ott letelepedve a padokra igen vidám társalgás közt csakhamar énekre gyúj­tottak. Ilyen hangulatban maradt a ked­ves társaság 12 óráig. 12 órakor mindenki távozott szállására."

A Gyárfás-kúria kertjében ma is áll a körtefa - az eredeti oltványa -, amely alatt a szép, csillagos nyá­ri estén Petőfi-dalokat énekelt az asztaltársa­ság.

Az emléktáblán Kányádi Sándor sorait lehet olvasni:

„Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája.

Azt beszélik ő látta volt / Verset írni utoljára.”

Petőfi, miután éjféltájban búcsút vett vendéglátóitól, elindult a piactér felé, a muzsika­szó irányába felkeresni bajtársait, akikkel aztán cigányzene mellett együtt poharaztak. A szemtanúk mind úgy emlékeztek, hogy nagyon korán - még sötétben - vá­ratlanul dobokkal és kürtökkel riadót vertek. Petőfi a szállására, a Gyárfás-házba futott, ahol gyors reg­geli után társaival Székelykeresztúr nyugati végéhez szekereztek, a Segesvár felé vezető országút torkolatánál levő ugarföldhöz, ahol Bem felállíttatta csapatait és elindultak Segesvár felé... 

Ezeket mind tényként fogadja el az irodalom- és a történettudomány, de ami ezután történt, arról csak feltételezések vannak.

Székelyföldről hazaérkezve, én is lázas Petőfi-kutatásba fogtam. Az az igazság, hogy rendkívül tudománytalan módon csak azokat az információkat olvastam el, amelyek szerint Petőfit Székelykeresztúron temették el. Exhumálás, csontvizsgálat, fogászati vizsgálat, antropológusok, orvosok szakvéleménye...ezeket mind zárójelbe tettem. Tudománytalan kutatásom nem volt hiábavaló, én a magam igazságát az alábbiakkal alátámasztva bizonyítottnak  veszem: 

"A fehéregyházi ütközet után vak szolgája jelentette Lázár Márton székelykeresztúri vendéglősnek: két huszár és egy honvédtiszt érkezett az istállóba. A honvédtiszt, kiben Lázár Petőfit vélte felismerni, reggelre meghalt. Lázár szolgájával eltemette Petőfit az istálló mögé. A következő tavaszra azonban a forgalom megkívánta egy szekerek befogadására alkalmas szín építését, ennek következtében egy fenséges őszi napon – déli harangszó mellett – Róza lányával és többi gyermekével kiásta a csontokat, kis faládába helyezte, s a kert végében eltemette. „Ősi hun szokás szerint borostyánfák ágas-bogos töveivel tűzdelte körül a hantot.” Lázár arra kérte Gömöryt, hogy amíg él (ti. Lázár), senkinek el ne mondja Petőfi elhalálozásának „igaz” történetét."

Ezt maga Gömöry Ferenc postamester 1902. július 27-én közzétett elbeszélésében hozta nyilvánosságra,  Lázár Márton halála után.

Hogyan is lehetne tehát bizonyossággal kijelenteni, hogy Székelykeresztúron, a Timafalvi temetőben nem Petőfi Sándor nyugszik? Mert az antropológusok az exhumálás után azt mondták, hogy ott biztosan nem? 

Én meg azt mondom, hogy amikor felmásztam a temető legrégebbi részéhez, annak is a legtávolabbi és  legmagasabban fekvő  pontjára, oda, ahová már a madár se nagyon jár és megláttam a bozót között a régi sírkövet, rajta a felirattal, nekem nem volt arról egy szemernyi kétségem sem, hogy az Petőfi sírja. 

Az antropológusok azt állítják, hogy abban a sírban egy idős ember nyugszik.

Mások meg azt állítják, hogy látták Petőfit tündérkirályfivá változni, megint mások meg még mindig látják, ahogy  időnként röpköd Székelykeresztúr felett.

Én láttam Petőfi sírját. Aki nem hiszi, járjon utána.

Én nem, nem járok utána.

Én láttam.

 (Források: https://muvelodes.net/m/a-szekelykereszturi-petofi-kultusz

https://muvelodes.net/enciklopedia/a-petofi-kortefa-es-hasonlo-kincsek-mentese)

Farkaslakától Székelykeresztúrra a Fehér-Nyikó folyását itt-ott keresztezve vezet az út, érintve olyan kicsi, de a főút mentén hosszan elnyúló falvakat, mint Nyikómalomfalva, Siménfalva és Kobátfalva. Éppen Siménfalva és Kobátfalva között fekszik Kadács, ami két részből áll. A Farkaslaka felőli Kiskadács, a Székelykeresztúr felőli Nagykadács. 

Amikor készültünk a székelyföldi utazásunkra, azt találtam, hogy Kadácsban van egy fedeles fahíd. Isten ments, hogy idehozzam Hollywoodot, de nekem rögtön A szív hídjai című film ugrott be. Sosem láttam még igazi fedeles fahidat, így olyannak tudtam elképzelni, mint amilyennek a filmben láttam. Persze nemcsak a pontos helyét kerestem meg a kadácsi fahídnak, hanem képeket is nézegettem róla és bizony már akkor tudtam, hogy az én szívemnek is hídja lesz ez a kis fedeles fahíd.  

És így is lett.

Nagykadácsban, ha Farkaslaka felől jövünk, a főútról az első utcánál le kell jobbra térni és a durva kövekkel felszórt úton alig száz méter múlva már ott is állunk a híd előtt. A Nyikó folyó most csak egy kis lassan csordogáló patak, egyetlen keskeny kis ösvény vezet le a partjára, de a híd, az a szépséges fahíd úgy áll ott, olyan büszkén, mintha egy valóságos nagy folyó robogna alatta. 

A nagykadácsi fedeles fahíd 1868-ban épült és tisztességgel megépíthették, mert az első nagyobb javítást csak 90 év múlva kellett rajta elvégezni, "miután egy nagy áradáskor a víz annyira kimosta körülötte a patak medrét, hogy csak a „cüvekök” (cövekek) maradtak, nem volt már járható, és alá kellett betonozni. A tetőt eredetileg zsindellyel fedték, amit később égetett agyagcseréppel helyettesítettek" (forrás: https://muvelodes.net/vadrozsak/jatek-a-hidon).

Aztán a hidat tíz év múlva újra javítani kellett. Minden javítást a falu lakói egymással összefogva, kalákában végeztek el.

Amikor a hídon átsétáltam, még nem értettem, miért fedték le. Vajon mi szükség volt rá?

Magára a hídra természetesen szükség volt, hiszen a falu néhány háza egy szűk utcácskában a híd túloldalán van, néhány család lakik ott és arra van a temető is.

Nagy csend volt a híd túloldalán, csak kutyaugatást hallottunk, de láttunk autót is két kis házacska előtt. A híd falu felőli oldalán pedig egy táblán közigazgatási információt lehet olvasni: hirdetik a lakóknak, hogy a szemétszállítási napokon legyenek szívesek a szemétgyűjtőket áthozni erre az oldalra, mert a kukás autó nem tud a hídon átmenni. Összeér a múlt a jelennel, a kis híd lám-lám, ezt is összeköti.

Bár most úgy tűnik, hogy ebben az aszályos, eső nélküli időben, amilyet az idén nyáron élünk, a Nyikón száraz lábbal is át lehetne kelni, egyszerűen egy nagyot kell lépni és már ott is vagyunk a túloldalon, de egy-egy nagyobb eső után úgy meg tud áradni, hogy mindent visz, ami az útjába kerül. Ezt egy bácsi mesélte nekünk, mutatta is az egyik házon, hogy annak majdnem az ereszéig állt a víz itt 2005-ben. Alig akartam elhinni, hogy a csepp kis Fehér-Nyikó mekkora pusztítást tudott végezni.

2005-ben akkora volt az ár, hogy elsodorta a nagykadácsiak szeretett és kincsként tisztelt fafedeles hídját is. Szerencsére néhány elemét sikerült a vízből kimenteni, azokat megőrízték és a híd újjáépítésénél fel is használták. 

A bácsi szomorúan beszélt a nagy árvízről, dolgos kezével mutatta is a víz útját és elmondta, hogy bizony a Nyikó-mente falvai azóta se nagyon tudták kiheverni a pusztítást.  Nem kérdeztem meg tőle, miért fedeles a híd, mert nem tartottam illendőnek, hazaérve azonban olvastam róla és hát tulajdonképpen ki is találhattam volna, hogy miért.

Mert - mai szóval élve - közösségi tér volt az a híd. 

"Játszottunk, futtunk bé az eső elől, jöttek a szekerek félreállni, jöttek Kereszt­úrról, a lapiasba elkapta az eső, ide béjöttek a fedeles hídra. Ott mindönféle vót, mondtam, meg kéne söpörni, szörre söpörjük meg, akik leánkák vótunk, egy se akarta söprögetni, örökké én söpröttem, hogy lögyön tiszta a híd." (forrás: https://muvelodes.net/vadrozsak/jatek-a-hidon)

Az öregek kiültek oda pipázni, megbeszélni az élet dolgait és ha kártyázni támadt kedvük, még az asztalt is odavitték. Akár esett, akár fújt, esténként összegyűltek rajta a fiúk és a lányok, táncoltak és énekeltek. A mulatság nem tarthatott sokáig, mert másnap korán kellett kelni, munka volt, dolog volt. 

Biztos, hogy szerelmek is szövődtek közben ott, a szív hídján. Ha egyszer újra kimondanám a boldogító igent, szívesen választanám ezt a helyet hozzá.

Ha arra jártok, sétáljatok át rajta ti is és érezzetek meg ebből valamit. 

Székelyföld fejlődik és a fejlődés látható nyomot hagy rajta. Ez a dolgok rendje. Mi viszont Székelyföldön mindig a régit keressük, azt, amit a látható fejlődés még nem ért el. Azokat a helyeket, ahol a hagyományokat nem csak őrzik, hanem élik is.

Ahol reggelente a falu poros kis utcáin kiballagnak a tehenek a legelőre és estefelé visszaballagnak.

Ahol a gazda nyitott kapuval várja, hogy hazaérkezzen a tehénkéje.

Ahol fejkendős nénik ülnek a ház előtt a kispadon és kalapos bácsik beszélgetnek a szakállszárítóban.

Ahol tiszta szóval köszönnek az anyaországból érkezőknek és nemcsak megengedik, hanem hívják is, hogy ugyan ülne-e le közéjük egy kicsit megpihenni. Mert minek sietni? Siet a világ, elég baj az, hogy erősen siet, mondják fejcsóválva, de vajon hova ez a nagy sietség?

Ezt a nem sietős Székelyföldet keressük mi mindig,  amikor arra járunk, de egyre nehezebben találjuk meg. És amikor a parajdi élményfürdő mellett vagy a korondi bevásárló utcán haladunk át, az is megfordul a fejünkben, hogy talán ilyen hely nem is létezik már. Pedig létezik és ha eleget keresi az ember, akkor meg is találja.

Sokat kell menni érte.

Le kell térni a főútról és magunk mögött kell hagyni a fejlődés látható jeleit és mindent, amit mi itthon csak turistacsalogatónak nevezünk.  Ezekről el kell fordítani a fejünket, helyettük tekintetünkkel és szívünkkel a kapuk mögé kell kukkantani. A  régi székelykapuk mögé.

Mert Székelyföldön a kapuk még mindig kinyílnak.  Ha a sokat szenvedett székely embereknek, a tiszta lelkű, szép szavú és becsületes székely hősöknek kijáró tisztesség hangján szól az ember, akkor  kinyílnak azok a  kapuk.  

És kinyílnak a szívek is.

A Sóvidék és az Udvarhelyi-medence találkozásánál, Farkaslakán szálltunk meg, Tamási Áron szülőfalujában. Ha Ábelre gondolunk, már látjuk is magunk előtt a Hargita fenyveseit, a "pöttyös" domboldalakat, a zúgó erdőket, a legelő teheneket és a juhokat, az "árvízhozó" Nyikó-patak völgyét,  a vadvirágos mezőket, a kaszálókat ...  és talán még a széna illatát is érezzük. Ha pedig a Sóvidék felé nézünk, a hegyekre és a dombok aljába szórt falvak fehérre meszelt templomai, mint az iránytűk, mutatják nekünk az utat.

Mi elindultunk azon az úton, befelé a Sóvidék hegyei és dombjai közé, a világtól szinte elzárt pici településekre, a Sóvidék apró falvaiba.

Elmesélem, hogyan nyíltak ki azok kapuk és azok a szívek előttünk.

Az első megnyílt szívvel Gagyon találkoztunk, de előbb még áthaladtunk Csekefalván, ahol a két templomtorony köszön egymásnak. Mindkét torony ferde és mert egymással csaknem szemközt állnak, tényleg olyan, mintha biccentenének nemcsak egymásnak, hanem az arra haladóknak is. 

"Csekefalva mindkét tornya/ Kicsit igen ferde,

Tántorogván cselekedett,/ Aki kitervelte.

Szászrégeni szemmértékkel/ Kalapálta földbe,

Hanem elébb jobbik eszét/ Kulacsába ölte.

Csekefalva, mert egy csiccsent/ Bolondban megbíza,

Székölyhonban hírösöbb, mint/ Bologna meg Pisa!"
(Kovács András Ferenc)

Megmosolyogtuk a rigmust, mi is biccentettünk a tornyoknak és intettünk a  szénagyűjtóknek, a lovasszekeres bácsinak és a tejeskannás néninek. 

A mi nyitott szívű emberünk Gagyon egy fiatal székely legény volt, aki a betonkeverő mellett dolgozott éppen és talán pont a jövőjét építette. Megszólítottam, útbaigazítást kértem. Lekapcsolta a gépet és a hirtelen támadt csendben nem is az útbaigazítás volt a fontos, hanem hogy "az imént medvét láttunk a falu határában" ijedelmemre mit fog  válaszolni. Merthogy valóban medvét láttunk tőlünk alig 30 méternyire és mikor megszólítottam a fiút, még mindig remegtem. 

"Tessenek örvendeni, hogy csak látták és nem támadta meg magukat. Akkor most nemigen beszélgetnénk" -  mondta, és elmesélte, mekkora gond a medvék jelenléte nemcsak a falu határában, hanem "bé is járnak ezek a faluba, estefelé meg hajnalban nem is igen jár más az utcákon rajtuk kívül. Bézárkózunk, mert a medve ugye nem játék. Tudok olyat, akit úgy megmocskolt egy medve, csoda, hogy megmaradt"...és csak mondta, mondta, mire kell vigyázni, én pedig ittam a szavait. Hosszan elbeszélgettünk ott a kapuban, majd útba is igazított, többször meg is ismételte, hogy hol, merre kell "térülni", hogy biztosan odataláljunk, ahova tartunk. 

Ügyeljenek a medvére - szólt még egyszer utánunk -, nagyon ügyeljenek és Isten áldja magukat!

Nyílt, tiszta tekintetét, ízes beszédét és persze a történeteket, amiket elbeszélt nekünk, nem felejtem. Most is látom az arcát magam előtt, hallom a hangját a fülemben és emlékezni szeretnék rá, amíg csak élek.

Mint ahogy emlékezni szeretnék az öreg bácsira, akivel Énlakán találkoztunk. A falu icipici vegyesboltja előtt ült és megkérdeztem, leülhetek-e én is a lócára. Persze, hogy le, felelte. Neki is elmondtam, hogy medvét láttam az út mellett és ő sem nevetett. Kérdezte, merrefelé volt, mondtam, hogy rögtön Kismedére után és hogy nagyon megijedtem.

Hát biz'a, nem is játék az, mondta a kis öreg. Ő valamikor erdész volt a Madarasi Hargitán, ott is látott medvét éppen eleget, de mióta visszaköltözött a sóvidéki kis falujába, hát mintha a medvék is lejöttek volna vele. "Ott arra, ahol maguk is béjöttek a faluba, ott a méhész háza, oda béjárnak, de bé ám, meg amarra is, ott a karmuk nyoma a kerítésen, látják-é? Béjönnek és elviszik a báránykát meg a malackát. Emitt lakik az öreg szomszéd, azt úgy megpocsékolta az egyik, hogy nem is tudom, hogy élte túl. Pálfalán is volt egy eset nemrég, az még kórházban van, nemigen lesz abból se ember többet, ha egyáltalán megmarad". 

És én kérdeztem tovább, ő pedig csak mesélt. Kérdeztem a rókákról, a vaddisznókról, a rókagombáról és a Hargitáról. "Nem járok már ki az erdőre, mer' sok a medve mindenfelé, nem szedek én már gombát se, pedig erőst szeretem most is".

Aztán kérdeztem az életről. "Az kedves, nehéz. Nehéz volt az mindig, az es maradt. Igen sok időt megéltem, de sose volt az könnyű."

És erre bizony nincs mit mondani. Erre csak hallgatni lehet. Hallgatni együtt, hosszan, valahová a messzeség felé nézve. 

A harmadik szív Vera nénié. Énlakán él ő is. Szociális gondozóként dolgozott és törődött az öreg nénikkel és bácsikkal, akik bizalmukba fogadták és rendre elmesélték neki keserves életüket. Azt, hogy magukra maradtak, a fiaik, lányaik a megélhetés reményében beköltöztek a városokba, vagy elmentek az "idegenségbe" és haza se nagyon járnak már. Mi marad meg itt a faluból, mi lesz itt egy élet munkájával? - sírdogáltak. Mi lesz az öreg házacskával, a  szőttesekkel, a gyönyörű varrottasokkal, mi lesz a hímzett magyar viselettel, a varrott csizmával és a többi kétszáz évesnél is öregebb tárggyal, bútorral? Mi lesz itt az Élettel? 

Mi lesz, ha ők, az öregek meghalnak.

Vera néni összegyűjtötte hát  az "Életet" és amíg ő él, nemcsak meg fogja őrízni, hanem meg is mutatja mindenkinek, aki arra jár és érdeklődik nála a régi dolgokról. Ha pedig ő is elmegy majd egyszer abba a másik világba, a fia őríz mindent tovább. Mert az ő fia itthon maradt. Vera néni nyugodtan hal majd meg, mert van, aki az "Életet" őrzi majd tovább. 

Vera néninél nyugodtan lehet sírni is. Sokat látott, sokat szenvedett, ő megérti a könnyeket. Elmesélte, hogy ismert egy nénit itt a faluban, akit olyan veszteség ért, hogy halála órájáig többet a szeme alól a könny fel nem száradt, de jobb arról nem is beszélni. Inkább beszéljünk a kertjéről, nézzük csak, mi minden megterem ebben a köves földben is, egy kis pityóka, egy kis paradicsom, törökbúza, tök, meg még egy kis uborka is.

Itt meg, mutat a kertje egyik szegletére, itt meg kirakja majd kövekből Nagy Magyaroszágot - és ahogy Vera nénit hallgatom és nézem, ahogy mutatja a terveit, hogy itt mi lesz, meg ott mi lesz és hogyan lesz majd, már az én szemem alól se igen szárad fel a könny.

Estefelé Nyikómalomfalván vártuk a tehéncsordát. Vártuk, hogy a legelőről hazaballagjanak a faluba és a nyitott kapukon hazataláljanak.

Nem jöttek. Megkérdeztem egy nyitott szívet, hogy mikor jön a csorda.

Nincs már itt olyan, kedves, elmúlt az a világ, mondta a bácsi és sóhajtott egyet mellé.

És sóhajtottam én is, mert igen, Székelyföld fejlődésével lassan elmúlik az a világ, amit, ha nagyon keresünk, még itt-ott megtalálhatunk. Ott van megbújva a hegyek között és a dombok aljában, ott van például a Sóvidéken, Csekefalván, Gagyon, Kismedéren és Énlakán. De ahhoz túl kell haladni a korondi bevásárlósoron vagy a parajdi élményfürdőn. 

Le kell térni a főútról, ott, látják-é? Térüljenek jobbra, aztán megint jobbra, ott a Firtos hegye mögött majd megtalálják, amit keresnek, mondta a székely legény és igaza volt. Megtaláltuk.

Még megtaláltuk.

Nehezen szántam el magam, hogy megírjam a mátrai történetünk befejező részét, mert egyrészt a Sas-kő mégiscsak "megmászatlan" maradt és ez a kő még mindig nyomja a vállam rendesen, az, hogy miért nem sikerült, másrészt meg már most azon töröm a fejem, mikor és hogyan lehetne újra csúcstámadásra menni,.de egyenlőre nem látom egyikre sem a biztos választ.

Ami biztos, hogy egyszerűen ennyit bírtunk és kész.

Az Ilona-völgyben pedig már ennyit sem bírtunk, így a vízeséshez való eljutásunk (!)  történetét két mondatban le is lehet írni:

1. Kisbuszunkkal egészen a völgy "bejáratáig" mentünk.

2. Leültünk egy padra és nem mentünk tovább.

Na de mi történt velünk a Sas-kő és az Ilona-völgy között?

Először is megálltunk Mátraházán. Van ott egy szépen kialakított pihenőhely vagy inkább meditációs park, ez a Naphimnusz Park, ahol  meg is csendesedtünk egy kicsit. Ebben a parkban Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát jelenítette meg kerámiába álmodva Várkonyi Maréza mátrafüredi kerámikus. A himnusz egy-egy sorát a hozzá tartozó kerámia domborművekkel együtt tíz táblán lehet megnézni. A szép kis sétaút a táblák előtt vezet el és mindegyik tábla elé egy kis fapadot helyeztek el, ahol meg lehet pihenni és közben lehet gondolkodni hiten, életen és reménységen. 

Ez a park bent van az erdőben, csak száz méternyire a nagy nyüzsgő parkolótól, de ide már nem ér fel a zaj. Itt már  csend van, béke és nyugalom. Igazi meditációs hely ez, kis társaságunkat meg is érintette a hely szelleme.  Halkan beszélgettünk arról, hogy ennek a himnusz-útnak a végig járása kinek-kinek a saját El Camino-ja lehetne, de erre nem elég az a fél óra, amit ott tudtunk tölteni, és nem is csoportban kellene, hanem a magunk befogadásának tempójában vagy inkább időtlenségében, magunkat odaszánva, szépen, nyugodtan, sehová nem sietve.

Azt nem mondom, hogy siettünk a következő úticélunkhoz, az Ilona-völgyhöz, mert a Sas-kő megmért bennünket rendesen és már tudtuk, hogy szinte kizárt, hogy mi az Ilona-völgyben túrázzuk, az pedig pláne, hogy a  vízeséshez felgyalogoljunk. Megkönnyebbülve láttuk, hogy a patakban egyetlen cseppnyi víz sem folyik és komoly földrajzi ismereteink birtokában arra is gyorsan rájöttünk, hogy ha lent a patakban nincs víz, akkor fent sincs, tehát a vízesés, mint olyan, itt és most értelmezhetetlen. 

Dehogy megyünk fel! Elmegyünk az első padig, az olyan ötven méter lehet, leülünk, élvezzük a hűvöset és a jó levegőt, közben meghallgatjuk a híres mátrai betyár, Vidróczki Márton történetét és jól van az úgy. 

És tényleg jól is lett az úgy.

A Mátrától itt terminátorosan el is köszöntünk azzal, hogy visszajövünk még. Ha a Sas-kőre talán nem is, de a vízeséshez egyszer, valamikor majd úgyis fel fogunk menni és ez biztos. Ezzel az elhatározással ültünk be a buszba és most már hazafelé, az alföldi 37 fokos hőség felé vettük az irányt.

De előbb még megálltunk az egerszalóki sódombnál.

Ott elég hamar felmerült bennünk az igény a sétaút rövidítésére, először megpróbáltuk hát a a kisbusszal a dombot  felülről megközelíteni, mert akkor csak pár métert kellett volna a tűző napon, a 37 fokos hőségben gyalogolni, de nem láttunk belőle úgy semmit. Megpróbáltunk a parkolóból is felnézni, hátha elég lenne úgy is, de nem. Be kellett látnunk, hogy ha látni akarjuk, hogyan buzog fel a hegyoldalból a sós "lé" és a kénes gáz, esetleg valamit a sólepárlásból is meg szeretnénk érteni, akkor közelebb kell mennünk hozzá. Egészen közel, szinte karnyújtásnyira és akár 37 fok van, akár nem.

Megtettük, közel mentünk, láttuk, éreztük, szagoltuk, értelmeztük és nem bántuk meg.

A poroszlói fagyizóban és a kis kikötőben, a szokott helyen pedig, amikor lezártuk a kirándulásunkat, már semmit sem bántunk meg és csak a szépre emlékeztünk. Hogy nem mentünk el  a Sas-kőig? Nem mentünk fel a vízesésig?

Hát nem.

De mindkettőnek a közelében voltunk.

78 lépcsőt megmászva felmentünk Mátrafüreden a Kozmáry-kilátóhoz. Sástón körül sétáltuk a tavat, a bátrak llibegőztek a magasban, és voltak, akik az 53 méteres kilátótoronyba is felgyalogoltak. Ültünk az ország legmagasabb pontján, sőt, az 1014 métert még meg is toldottuk 45-tel, mert a Tv-toronyba is felmentünk. Túráztunk a Kékes sűrű erdőjében és megsejtettünk valamit a mátraházi Naphimnusz Parkban az életünk értelméről. Az Ilona-völgyben jókat nevettünk a kényelmességünkön (és valami máson is, amit fedjen csak fátyol örökre), és néhányan talán egy kicsit bele is szerettünk Vidróczki Mártonba. Láttuk és megérintettük Rákóczi több, mint háromszáz éves fáját, amihez hajdan  a lovát kötötte. Láttuk az egerszalóki sódombot, a Tisza-tónál fagyiztunk egyet és a kis poroszlói kikötőben még Rejtő Jenőről is megemlékeztünk. 

Számít bármit is, hogy nem jutottunk el  a Sas-kőig és a vízesésig?

Számít? Dehogy számít.

"Jó dolog elérni a csúcsot, az a pont az i-re. De valóban fontosabb, hogy hogyan teljesítettük az utat, amely oda vezetett" - és ezt nem én mondom, hanem Erőss Zsolt, aki első magyarként mászott fel a Föld legmagasabb hegycsúcsára, a Mount Everestre.

És ez az, ami számít.

Lassan járj, tovább érsz, tartja a közmondás, ami biztos azért lett közmondás, mert általában igaz, nem is vitatkoznék ezzel, de Kékestetőn, a mi egyre fáradó csapatunk esetében ennek talán pont a fordítottja lett volna igaz: ha gyorsabban jártunk volna, talán tovább értünk volna, ha nem is egészen a célig, a Sas-kőig, de legalább közelebb hozzá. 

Vagy ki tudja.

Ahogy megtaláltuk az Országos Kéktúra jelzését és ráléptünk az erdei ösvényre, hirtelen eltűnt a forróság (igen, ha süt a nap, akkor az a Kékesen is forrón süt) és hirtelen csend is lett körülöttünk. Nem voltak ugyan rengetegen a Kékesen, de a TV-toronyban, a magasságot jelző nemzeti színűre festett kő és a sípályák körül azért voltak elegen. 

Az erdőben kevesen voltak. Árnyék, kellemes hűvös és nagyon kellemes szellő fogadott bennünket, mi pedig határozott lépésekkel, mint akik tudják, mit akarnak, neki is vágtunk a Sas-csúcs meghódításának, bár tudtuk, éreztük, hogy az erőnket illetően már (régóta) nem vagyunk csúcsra járatva.

A félórásnak jelzett könnyű sétánk első tíz perce tényleg az volt, könnyű és problémamentes. Élveztük a hatalmas erdőt, az égig érő fákat, a tiszta levegőt és élveztük, hogy végre nincs melegünk.

Úgy terveztük, hogy a harminc percnyi utat háromszor tíz perces szakaszokban fogjuk megtenni és közben igény szerinti hosszúságú pihenőket tartunk majd. Az első pihenőnket egy kidőlt farönkön üldögélve töltöttük el és bár az is a tervünk része volt, hogy majd csak a Sas-kőnél, a parádés kilátást élvezve költjük el tarisznyás ebédünket, az első pihenő alatt mégis csak felmerült az ebéd ötlete és az ötletet rögtön tett követte. Kényelmesen, ráérősen  megebédeltünk, tényleg ráérősen.

Az út egyharmadán már túl vagyunk, hát nem igaz? Már csak húsz percnyi séta vár ránk, minek sietni.

Ebéd közben jókat mosolyogtunk a visszafelé gyaloglókon, ugyan honnan jönnek, kérdezgettük egymástól, hát biztos nem a Sas-kőről, hanem sokkal, de sokkal messzebbről, mert láthatóan nagyon ki vannak tikkadva. Ó, szegények! De jó, hogy mi csak a Sas-kőig megyünk! 

A lehető legteljesebb nyugalomban folytattuk az utunkat, kicsit megnehezedve ugyan az ebédtől, de abban a biztos tudatban, hogy hamarosan odaérünk, bár az út mintha kicsit kezdett volna nehezedni.  Aztán az első lefelé tartó rövid, de határozottan észrevehető lejtmenet után megálltunk és visszanéztünk.

Hoppá! Visszafelé itt majd mászni kell!

A következő lejtmenetnél már egyértelmű volt, hogy visszafelé nehezebb lesz az út. Közben jöttek velünk szembe azok, akik ugyan nyilván a Sas-kőtől jóval messzebbről jönnek, mert eléggé fáradtak, izzadtak és nyúzottak voltak, mi pedig egyre kevesebb lelkesedéssel kérdeztük tőlük, hogy messze van-e még a kő és hogy meddig lesz még ilyen meredeken lefelé tartó az út.

Messze van, meredek lesz és még sokáig tart, és nagyjából úgy néztek ránk közben, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Ők szinte valamennyien erősen a gyakorlott túrázó benyomását keltették, mi viszont szerintem nem . De nem mondták, hogy forduljunk vissza, amíg lehet, mert ennél csak nehezebb lesz. 

Nem mondták, de valahogy éreztük, hogy így lesz. Éreztük, hogy sok lesz ez nekünk. A köztes pontnak megadott Erzsébet-keresztet se láttuk még, az idő meg elég jól eltelt, már biztos, hogy eltelt a félóra is és mi még a "sehol sem vagyunk és a talán valahol félúton vagyunk" közé pozicionáltuk egyre fogyó reménnyel magunkat. Gyanakodni kezdtünk. Valahol eltévesztettük volna az utat?

Egy újabb hosszú, meredeken lejtő szakasz előtt megálltunk és leültünk. Lefelé is nagyon óvatosan kell haladnunk, laza a talaj, csúszik is, a bokánk és térdünk is már köszönte szépen az eddigieket. Mi legyen?

Tudnánk ugyan szépen, lassan tovább ereszkedni lefelé, de meddig? És ki tudja, hogyan folytatódik az út tovább? Azt ugyanis már láttuk, hogy ez nem idős, nyugdíjasoknak való laza séta. De még mennyire, hogy nem.  Ameddig elláttunk, az mind meredek lejtmenet és amennyit lemászunk, ugyanannyit kell majd felfelé keményen, lépésről lépésre vissza is kapaszkodnunk.  A legjobban azt szerettük volna tudni, hogy ha netán mégis feltápászkodnánk, erőt vennénk magunkon  és leküzdenénk az előttünk álló lejtmenetet, akkor tovább már sima utunk lenne?  Ha nem is kényelmes, de legalább nagyobb kihívások nélküli? Menjünk tovább az ismeretlenbe? 

Két bátor csapattagunk felajánlotta, hogy előre mennek és felderítik a terepet. Meghódítani jöttünk a Kékest és bár most úgy néz ki, hogy vesztésre állunk, de ne adjuk fel még a reményt. Lesznek ők az előörs, majd ők megnézik, meddig kell lefelé menni és mi várna ránk a lejtmenet alján, milyen út vezet tovább és egyáltalán, hol a csudában van az a Sas-kő.

Mi, többiek, örömmel elfogadtuk ezt a nagylelkű felajánlást és ültünk tovább, ők pedig pillanatok alatt leértek és egyszerűen elnyelte őket az erdő. Közben mi az esélyeinket latolgattuk. Ha visszajönnek és azt mondják, hogy csak ennyi a lejtmenet, amennyit magunk előtt látunk, akkor azt talán még bevállaljuk.

Talán, nagyon talán.

De ha tovább is nehéz és hosszú út várna ránk, akkor visszavonjuk a Kékesnek küldött hadüzenetet és megadjuk magunkat. Visszavonulunk.

Darabidő múltán úgy véltük, hogy felderítőink igazán jöhetnének már, és akkor hirtelen ki is bukkantak a lejtő alján az erdőből, de ahhoz még távol voltak, hogy halljuk egymást. Még jó, hogy valahol a kékesi adótorony közelében voltunk és kitűnő volt a térerő, így aztán gyorsan felhívtam őket. Lihegve és szuszogva elmondták, hogy nemcsak annyi a nehézség, amit magunk előtt látunk. Sokkal több nehézség van. Lefelé is, felfelé is, távolságban is, meredekségben is, csupa-csupa olyan nehézség, ami miatt lehetetlen, hogy ezt az utat mi végig tudjuk járni és még vissza is tudjunk jönni. 

Lehetetlen.

Hát akkor visszafordulunk és ezt mi már tulajdonképpen nem is igen bántuk. Azt nem mondom, hogy megkönnyebbültünk, de azt sem, hogy olyan nagyon sajnáltuk volna a parádés kilátás elszalasztott (?) lehetőségét.

A visszaúton jól elfáradtunk, leizzadtunk, kipirosodtunk, mínt azok, akik a Sas-kőnél, vagy talán még messzebb voltak. Mi nem tudtuk végigjárni az utat, mi nem nem voltunk a Sas-kőnél. Mi  csak közelebb jutottunk hozzá, pláne ha itthonról, az Alföld közepéről nézzük.

Nem hívtam fel a turisztikai iroda munkatársát, pedig először akartam, de aztán mégsem tettem. Mit is mondhattam volna? Hogy tévedett, amikor ezt az utat ajánlotta a csoportunknak? Nem ismert, nem látott, legfeljebb a megadott paraméterek alapján elképzelt bennünket. "Idős nyugdíjasok, minimális erőnléttel." Lehet, hogy meg kellett volna ugranunk az ajánlott szintet. Lehet, hogy ő a hegyen nőtt fel és neki megszokott látvány, hogy idős nénik és bácsik mennek le a meredek úton a boltba vagy fel a templomba és ők bírják, mert hozzá vannak szokva. Mi az Alföldről jöttünk, ahol néhány lépcsőtől már megszuszogósodunk, pedig se idősek, se nyugdíjasok nem vagyunk. Ez van.

Megkönnyebbülten ültünk 1014 méter magasan az ország tetején a nemzeti színűre festett kövön és nem engedtük meg magunknak, hogy kudarcot érezzünk, inkább elismerően bólogattunk, mert meg tudtuk hozni az egyetlen helyes döntést és időben visszafordultunk. 

De térjünk vissza a közmondáshoz, a "lassan járj, tovább érsz" igazságához. Mi lassan jártunk, de nem értünk  messzire.

Vagyis dehogynem! Ha innen, az Alföld közepéről nézzük, nagyon is messze értünk. És még nem volt vége a napnak, még várt ránk az Ilona-völgyi vízesés.

Hát várhatott.

És még mindig várhat, ha azóta ki nem száradt.

(folyt.köv.)

Kékestetőn először a TV-toronyba mentünk fel, a második szintre, a zárt kilátóteraszra a lifttel, majd gyalog egy szinttel még feljebb a nyitott teraszra. Sajnos, nem láttunk el a Magas-Tátráig, bár én vagy kétszer körbejártam a zárt teraszt, mert nem tudtam jól tájékozódni és minden irányban a Tátrát kerestem, de aztán beláttam, hogy vagy párás volt a levegő, vagy a sivatagi homok takarta el előlünk, de északi irányban csak a Felvidék hozzánk legközelebb eső hegyeit lehetett látni. A nyitott teraszon elég nagy  szél fújt és ott már a tériszonyom is megakadályozta, hogy tovább kutakodjak, így a toronyból úgy jöttem le, hogy ide szeretnék visszajönni jövőre a mostaninál tisztább időben. 

Majd'  elfelejtettem: mire a Sástótól a kisbusszal felértünk a Kékestetőre, szinte új erőre kaptunk. A TV torony után tehát rögtön  elkezdtük keresni a jelzést, amin elindulhatunk a napunk nagy attrakciójához. Nézzük hát, merre induljunk, hol az a Sas-kő, aztán gyerünk, hódítsuk meg azt is. 

És most, mielőtt tovább olvasnátok, nézzétek meg jól a fotót. Ilyen könnyű, sima túraútra, ilyen szintemelkedés nélküli laza sétaútra gondoltam és ilyen is volt kb. az első 200 méteren. A fotót az első lépéseink után készítettük, még a jelzéseket is jól lehet látni a jobb oldali fa törzsén. Nekünk az Országos Kéktúra jelzését egy sárga jelzéssel együtt kell figyelnünk és a könnyed, laza 30 perces út után a Sas-kőről majd parádés panorámában gyönyörködhetünk.

Hát nem.

Amikor a kirándulásunk programját összeállítottam, felhívtam az egyik mátrai turisztikai információs irodát, ahol segítséget kértem. Röviden bemutattam a csoportunkat, de egy kicsit csavartam az igazságon és az átlag életkorunkat (előrelátóan) kb. húsz évvel többre, az erőnlétünket pedig az "öregségünknek" megfelelően egy kicsit gyengébbre húztam.

Utólag minkét blöffölt adatot tulajdonképpen majdnem igazoltuk is, úgyhogy nagyon nem álltam messze a valóságtól, amikor azt mondtam, hogy idős, nyugdíjas csapat vagyunk gyenge erőnléttel és a béka egyik testrészét jelöltem meg viszonyítási pontnak, ha értitek, mire gondolok. Elmondtam a hölgynek, hogy én milyen gyalogtúrára gondoltam: Kékestetőről a déli sípálya mellett lesétálunk a Veronika-rétre, de nem tudom, onnan mennyi lenne még az út Mátraházáig és kérem, ebben segítsen.

A hölgy vélhetően nem csak értette, amit a csoportunkról mondtam, hanem el is képzelt bennünket, mert a sípályán való gyaloglásról azonnal és határozottan lebeszélt. Én azért elmondtam, hogy simán le tudtam ott jönni nem is egyszer, sőt, felfelé is megtettem azt az utat, de persze nem feledkezhetek meg arról, hogy akkoriban 25 évvel fiatalabb és mintegy 25 kilóval kevesebb voltam és nem emlékszem, hogy akkor útközben egyetlen percig is az ízületeimre gondoltam volna. 

De ma már gondolok.

Nagyon megköszöntem a hölgynek, hogy felhívta a figyelmem a lankás sípályán való monoton lefelé gyaloglás és a térdízületek közti összefüggésre és kértem, hogy akkor javasoljon valami könnyebbet, valami életkorunknak és jelzett erőnlétünknek megfelelőbbet, egyszóval valami nekünk valót.

Sas-kő.

Sétáljunk el a Sas-kőhöz, javasolta, az egy rövid, nagyon szép és nagyon kellemes erdei sétaút, menjünk nyugodtan. Különben meg, aki a Sas-kőhöz nem megy el, az nem is látta a Kékest igazán. Ennek rögtön utána is olvastam és tényleg, több helyen is leírják, hogy ez egy parádés kilátópont és enélkül a Kékes nem is Kékes.

A TV-torony után tehát elindultunk a kihagyhatatlan Sas-kőhöz, bár a jelzés szerint 1,8 km túraút vár ránk, ezt mi nemigen hittünk és azzal a biztos tudattal léptünk be a sípálya tisztása felől a sűrű erdőbe, ezzel együtt a tűző napról az árnyékba, hogy a mindössze félórás laza séta után csodás panoráma vár ránk. Gyanút kelthetett volna bennünk a már visszafelé jövő fáradt, kimerült, kipirult és izzadt túrázók sora, de mi akkor még nem gyanakodtunk. 

Gyanakodni kb. az út egyharmadánál kezdtünk.

(folyt. köv.)

.

... ez  lett volna a címe ennek a bejegyzésnek, ha tényleg meghódítottuk volna. 

De nem hódítottuk meg és mivel ez nem teljesen rajtunk múlt, a cím maradhat. A Mátra viszont meghódított bennünket és a hódítás tipikusan a  "kettőn áll a vásár" esete volt. A Mátra hívott bennünket, mi pedig akartuk ezt az utat. A Mátra nekünk adta a szépségét, az árnyas erdeit és a jó levegőjét, mi pedig neki adtuk a vágyainkat és az erőnket. A Mátra szép volt, mi pedig jókedvűek és tettre készek voltunk. Akut és krónikus problémáinkat az alföldi hőséggel együtt az Alföldön hagytuk, csak a jókedvünket vittük magunkkal.

Nagyívű tervekkel indultunk el az Alföldről július 28-án reggel: két ikonikus kilátóból is megcsodáljuk majd a panorámát, lesz egy kis libegőzés a Sástónál, meghódítjuk a Sas-kő magasságánál a Kékest, felsétálunk egy nevezetes kertbe Mátraházán és végül hegyet mászunk az Ilona-völgyi forrástól a vízesésig, majd fagyizunk hazafelé Poroszlón és a szokott helyen, a kis kikötőben lezárjuk a napot.

Nem pont így lett, de a cím marad, mert megérdemeljük. Ugyan nem hódítottuk meg a Sas-kőnél a Kékest, az Ilona-völgy "bejáratától" kb. 20 lépésnyire pedig leültünk és úgy döntöttünk, hogy innen mi már egyetlen túralépést sem teszünk, de erre a napra, vagy akár egy fél életre is nézve nemhogy kisportoltuk, hanem inkább túlsportoltuk magunkat, ha a hegyen való túrázást egyáltalán sportnak vesszük.

És miért ne vennénk?

Sport volt bizony a javából, de kezdjük az elején.

Reggel fél 7-kor indultunk. Nyolcunk közül hárman valamennyit aludtak  az éjszaka, ketten a valamennyinél is kevesebbet és voltak, akik semennyit sem.  Innen szép nyerni, ahogy mondani szokták. De megvolt a terv és megvolt az akarat, hogy azt valóra is váltsuk, és tudjuk, hogy az akarat hegyeket képes megmozgatni, de ma már azt is tudjuk, hogy ez se pont így van.

Mátrafüreden állunk meg először és itt még úgy tűnik, erőnk teljében vagyunk és nem csak meghódítjuk, hanem mint egy várat, csatáról csatára be is fogjuk venni a Mátrát.  A Kozmáry-kilátóhoz sétálunk fel. A séta talán túlzás, mert 78 lépcsőt kell megmászni hozzá, plusz a kilátó kőlépcsóit, de ez még kihíváshoz közeli szintnek sem mondható. Könnyedén felmentünk, könnyedén lejöttünk. A Mátra legrégebbi kilátójából szép a panoráma, lelátni Gyöngyösre, néhány mátraaljai falura, a hőerőmű kéményeire és fel a kékesi adótoronyra. Ott fent, a Kékestetőn vívjuk majd meg a döntő ütközetet, ott lesz az igazi megmérettetés, mert sejtjük, hogy a Sas-kő nem fogja könnyen adni magát, de  az első csatát már megnyertük, jöhet a második, bírjuk mi ezt a túrázást, jobban, mint gondoltuk. Gyerünk tovább, egyébként meg  "ide nekünk az oroszlánt is"!

Sástónál a bátrak felülnek a libegőre és tesznek egy kört a lombok felett. Akiknek tériszonyuk van, azok lent maradnak, pl. e sorok írója is és lentről őszinte elborzadással nézzük, ahogy induláskor kileng az ülőke, majd minden oszlopon zökken egyet és egyetlen pillanatig sem bánjuk, hogy lent maradtunk. Ez a mélység-magasság játék nem a mi világunk.

A tavat már együtt járja körül a csapat és egészen a fúrótoronyból lett kilátó aljáig együtt is maradunk. Az 53 méter magas kilátó csigalépcsőire ketten vállalkoztak és sikeresen teljesítették is. Remegő lábakkal jöttek le, de csak azért, mert sietni kellett felfelé is, lefelé is, viszont a panoráma miatt megérte, nagyon megérte és a fent készült fotókat nézve én ismét csodálattal vegyes elborzadással néztem, mire képes az, akinek nincs tériszonya.

A kisbuszig visszasétálva már érezzük, hogy közeleg az az idő, amikor elkezdünk majd spórolni a lépéseinkkel. Most még megyünk, gyalogolunk, bírjuk, de mintha egy picit fáradnánk. 

Mintha.

Kisbuszunk elindul fel a Kékestetőre, a buszban pedig már arról beszélünk, hogy hazánk legmagasabb pontjáról milyen szép gyalogtúrát teszünk a Sas-kőhöz és vissza, amikor valaki megkérdezi: és mennyit kell menni?

Hiába, fáradunk.

Mintha.

(folyt. köv.)