A június nálunk a kertről, a berobbanó életről, az életörömről, a nyár sokat sejtető és ígérő romantikájáról szól. Reggelente a kertlakó madaraink életörömmel teli hangjára ébredünk, nyílnak a szépséges levendulák és a  ligetszépék, nappal megpihennek rajtuk a pillangók és persze idén sem maradt el Szent Iván éjszakája. A kertünk ilyentájt Paradicsommá válik, körülnő bennünket az élet, minden  zöldbe, rózsaszínbe, sárgába és lilába borul, az illatok bódítóak, a levegő forró és édes. 

Nem kedvencem a nyár, (képzeld el, akkor hogyan írnék róla), de ilyenkor, júniusban én is érzem, hogy augusztus végére ideér a Vándor és elviszi zsákjában a nyarat, a nyár édes ízét és illatát, ideje hát, hogy elkezdjem megtölteni a vakáció zsákját. Megpróbálom telepakolni a nyár minden édes ízével és illatával, mert ha elmegy a Vándor és elviszi az erdők lombjával, a rét tarka színével és a nyár melegével együtt, én is magammal akarom vinni az enyémet oda, ahol az utat fecskék és darvak kísérik és ahol majd mindent eltakar az ősz.

De most még a nyár forró és mozdulatlan, mi pedig várunk bűvös kábulatban, mert nem csak a tarka rét és a  kertünk virágzik, hanem most virágzik a Tisza is.

Minden évben, amikor elérkezik a június, különösen figyelünk a Tiszára.  Egyébként is egész évben annyiszor megyünk imádott folyónkhoz, ahányszor csak tudunk és folyamatosan olvassuk a felőle érkező híreket, követjük,  hogy mikor mi történik, de ilyenkor, a tiszavirágzás idejét várva még inkább figyeljük. 

Figyeljük a beszámolókat (http://tiszaviragzas.hu/hirek), figyeljük a tudósításokat, telefonálunk a tiszai kikötőkbe, felhívjuk a komp révészét is, mégis van, hogy túl korán megyünk és csak az előrajzást látjuk (tulajdonképpen "csak" nélkül, mert az is nagyon szép tud lenni), vagy éppen lekéssük. De amikor pont jókor vagyunk pont jó helyen - és ilyen is volt már sokszor -, akkor csodát szoktunk látni.

Csodát lehet látni és nagy érzelmi amplitúdókat lehet ilyenkor megélni ott, a Tisza partján. A Tiszából való megszületést rögtön a víz feletti násztánc követi, amely a szemünk előtt válik haláltánccá. Néhány óra alatt lezajlik az egész élet és az életet adó Tisza temetővé válik. 

Egy héttel ezelőtt egy enyhe előrajzást láttunk. Ma újra megyünk, a nagy rajzást várjuk.

Mert elkezdődött a tiszavirágzás és mi érteni véljük az intést:

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Az Élet él és élni akar." (Ady)

A bejegyzésben Demjén Ferenc Jöjj vissza vándor című dalszövegére utaltam.

 A tiszavirágzás pontos leírását itt olvashatjátok, a forrás a https://funiq.hu/2513-tiszaviragzas  honlap:

„Tiszavirág életű”, „kérész életű” - sokszor használjuk ezeket a kifejezéseket, amikor egy jelenség rövidségét akarjuk kifejezni, de nem biztos, hogy a mondás eredete is ilyen ismert. Pedig a kérészek néhány órás élete és násztánca a Tisza vize fölött Európa egyedülálló természeti látványossága. 

A kérészek – avagy tiszavirágok – a Föld egyik legősibb rovarnépsége, amelyek - furcsa leírni is -, de legalább háromszáz millió éve repülnek.

Ezek az apró lények ugyanakkor meglepően rövid életet élnek, és ettől is olyan különlegesek: kikelnek a bábból, vedlenek, párosodnak, a nőstények lerakják a petéket, majd mind elpusztulnak. (...)

Az ősi faj egykor egész Európában honos volt, mára viszont a kontinens legnagyobb részéről eltűnt. Hazánkban is tömegesen már csak a Tiszában és mellékfolyóinak alföldi szakaszán fordulnak elő, itt élik le rovaréletük néhány óráját. 

Az agyagos partoldalban élő lárvák felemelkednek a víz felszínére, vagy mondhatnánk úgy is, hogy kilövik magukat a felszínre, hiszen mozgásukat a kültakarójuk alatt felhalmozott gáz segíti. A vízfelszínen aztán előbújik a lárvabőrből a kifejlett rovar. A hímek többször vedlenek, ezért ők hamarabb jelennek meg, a nőstények azonban rögtön párzóképesek, ahogy kibújtak a lárvabőrből.

Mihelyt megkezdik tiszavirág rövidségű életüket, egy céljuk van csupán: párt találni, párzani és így bebiztosítani az utódokat. A tömeges nász a víz felszíne fölött történik, majd a nőstény kicsit távolabbra repülve lerakja a petéit a vízre. Egy nőstény általában 7-8000 db petét rak. A peték lesüllyednek a mederfenékre, majd a kikelő lárvák befúrják magukat a meder iszapos falába, és ezekben a vájatokban élnek a következő három évben, amikor is kikelnek, és minden kezdődik elölről.

Amikor teljesítették rovarlétük egyetlen célját, és gondoskodtak fajuk fennmaradásáról, a kérészek mind elpusztulnak, tetemük úszó takaróként fedi be a Tiszát. Ám haláluk sem felesleges, fontos ökológiai haszna van: számos hal-, madár- és békafajnak szolgálnak táplálékul."

Az Úristen megteremtette az egész világot, s mindennek megmutatta a helyét.

- Itt állnak a hegyek. Itt a rétek. Itt az erdők.

Szép sorjában helyet mutatott a tengereknek, tavaknak, folyóknak, patakoknak is. Hogy, hogy nem, a Tisza maradt legutoljára.
A Tisza szomorúan tekintett fel az Úrra.
- Hát az én helyem hol, merre lesz, Uram?
- Lám, lám, rólad szinte megfeledkeztem – mondá az Úr mosolyogva. Egyszeriben megszólította Gábort, a magyar arkangyalt.
- Gábor, húzass barázdát a Tiszának is!
Gábor arkangyal elővette aranyos ekéjét, egy szamarat fogott elébe, s mondta a Tiszának, hogy csak menjen mindenütt az eke nyomán.
Elindítja a szamár az ekét, a Tisza meg csak mendegél utána, de egyszerre csak a szamár hol erre, hol arra kap a bogáncskóró után, s az eke ki-kizökkent az egyenes járásából. Ha közel nem látott harapnivalót, messzire is kitért az egyenes útból, aztán megint más irányba, ide-oda, mindenfelé.
Azért olyan girbén-görbén, csavargósan járó a Tisza.

(Népmonda, lejegyezte Benedek Elek)

Pici kertünkben a növényeink egyre több helyet követelnek maguknak, mi pedig előbb metszőollókat és  fűrészt is bevetve harcoltunk velük, aztán szép lassan megértettük, hogy ők győztek. Vagyis inkább hagytuk őket győzni. A fészer mélyére száműztük fegyvereinket, kapituláltunk előttük és átadtuk a területet.

Így aztán ilyentájt, a júniusi nagy nyári zöldrobbanásban, amikor a pici kert hatalmas  dzsungellé növi ki magát és úgy érezzük, ha már egyszer kertünk van, jó lenne a hőségben a kerti mikroklímában  enyhülésre lelni, akkor szembesülünk azzal, hogy ez tulajdonképpen lehetetlen. A kerti padunkat körülnőtte az élet, két székünknek nem találunk helyet, fűbe heveredésről szó sem lehet, mert nincs már egy pokrócnyi hely sem, így hát szépen hátrébb lépünk és meghajtjuk fejünket a természet előtt, ami úgy körbenőtt bennünket, mint Csipkerózsikát a vadrózsa.

Van egy jó 15 méter hosszú kocsibeállónk, amit a leandereink, a kaktuszaink és az egy szem  pálmánk szegélyez, az szabad terület. Este, amikor a kocsit beköltöztetjük az éjszakai szálláshelyére, birtokba veszem az én mediterrán világomat és ki szoktam oda ülni csillagokat nézni. Napközben viszont katlanforró az a hely, a leandereknek való, nem embernek. 

Akkor talán lépjünk egyet hátrébb és foglaljunk helyet a hatalmas zöld bokrokkal körülvett szépséges és kényelmes teraszunkon, az asztal körül a hűs árnyékban. De itt meg mit látunk? 

Nagy teraszunkra beköltözött fogadott kandúrunk, Corka, aki a menyasszonyával láthatóan tartós frigyre lépett, és a tavaszi egyéjszakás kalandnak ígérkező tüzes csábítást (amit a lányka kacéran viszonzott), felváltotta  a "nem tudok élni nélküled" holtodiglanja, mi pedig tudomásul vettük, hogy ők most már ketten vannak és a teraszunkat kizárólagos otthonuknak érzik.  Időnként vetélytárs lovagok is megjelennek és megpróbálnak a menyasszonyhoz közelebb férkőzni, de Corka őrzi, ami az övé és ennek következtében nem csak a teraszunk, hanem a kertünk is őrzi a hódító macskaháborúk nyomát. Főleg a kerítésünk. 

A terasz gerendái között madárfészek is van, sejtésünk szerint egy rozsdafarkú családot tisztelhetünk körünkben, de ők nem nagyon mutatkoznak, csak a hangjukkal tudatják, hogy ők is itt szándékoztak letelepedni. Ha megjelennek, mi hátrébb lépünk, vissza a házba.

Vissza a kertből a teraszra, a teraszról a házba.

Bekapcsoljuk a klímát és az ablakon át nézzük a kertet, a mi picike kertünket, amit húsz év alatt teremtettünk magunknak és a nagy teraszunkat, amit a magunk kedvére építettünk.

De nem úgy nézzük, mint akiket kiűztek a Paradicsomból. Ellenkezőleg. Úgy, mint akiket körülölel az édes fűszer-és levendulaillatú Paradicsom. Mi ide, kérem szépen, beűzettünk. Csak Corka még nem tudja.

„ Mindenki, aki elég hosszan és elég mélyen szemléli a Természetet és rajta keresztül önmagát, (...) minden kétségbeesésből magától kigyógyul majd. ”

Anne Frank (1929-1945)

Ha valahol óriási lapuleveleket és magas füvet látok, a Magas-Tátra szokott eszembe jutni. Elég gyakran gondolok rá egyébként is, mert évek óta, ha elkezdjük tervezgetni a  nyarat, Székelyföld után mindig ezt szoktam úticélnak javasolni. 

A múltkor összeszámoltam, nyolcszor jártam ott. Csorba-tó, Poprádi-tó, Tátralomnic, Tar-pataki vízesés, Ótátrafüred, Bélai-Tátra és Zakopane, a Liptószentmiklós környéki túrázások és még sok más, néha el se hiszem, hogy ezeket mind bejártam. Minden évszakban láttam, tavaszi hóolvadáskor éppúgy, mint nyári melegben, ősz idején vagy éppen télen, fogcsikorgató hidegben, amikor hófehér csipkeruhát öltött, de nem tudtam megunni, hiszen szerelem volt első látásra.

Pont 40 évvel ezelőtt, nyáron, júniusban  találkoztam először a szépséges Tátrával. Egy hetet töltöttünk ott, túrázni voltunk. A Lomnici-csúcsra négyüléses nyitott lanovkával mentünk fel és ott történt meg, hogy megfogadtam, soha többé nem ülök fel ilyenre, még csak hasonlóra sem, de persze nem így lett. Azóta felmentem a  Solisko-ra is, arra biztos nem ülnék fel többé,  a svájci Alpokban viszont már egészen megszerettem, de ott zárt kabin volt.

Aztán Szlovéniában a Júlia-Alpokban azt mondtam, hogy vége. Hogy tényleg soha többé, sehol és semmilyenbe.

Inkább gyalog. 

A Kasprowy-csúcsra gyalog mentünk fel. A Tátrai Nemzeti Park egyik dolgozója szervezte a túrát, ismert minden járt és járatlan utat. Szédítő magasságokban, zergejárta ösvényeken mentünk, de legalább a talpam alatt talaj volt, nem pedig a nagy semmi. Azt a túrát is megemlegetem, amíg élek, mert nehéz volt, nagyon nehéz.

Embert (de legalábbis engem) jól megpróbáló magasságba, egészen 1987 méterre gyalogoltunk fel akkor.  Helyi túravezetőnk természetesen nem a mászós útvonalon, hanem egy könnyebb, de sokkal hosszabb úton kapaszkodtatta fel a síkvidékhez szokott magyar csoportját. Erőm végét érezve és a magasságtól, valamint attól rettegve, hogy engem egyszerűen mindjárt le fog fújni a hegyoldalról a szél, először meg sem hallottam, hogy a többiek mit mondtak, ráadásul a szívem éppen a dobhártyámon keresztül készült  kiugrani, de aztán, amikor mindenki egy irányba nézett, én is felnéztem a magam bajából.

És akkor azt láttam, hogy a tátrai magas fű a hegyoldalban úgy hullámzott, mint a tenger. Gyönyörű volt.

Tényleg gyönyörű volt.

A látványtól persze velem is hullámzani kezdett minden, az egész Magas-Tátra körbefordult velem vagy háromszor, de most is látom magam előtt azt a gyönyörű füves hegyoldalt a hullámzásával együtt. A történethez hozzátartozik, hogy volt a csapatban egy társunk, aki bosszút forralt és ott rögtön, a lihegő hegymenetben elkezdte  megszervezni szlovák túravezetőnk hortobágyi gyalogoltatását az augusztusi 40 fokos  kánikulában egy kulaccsal a nyakában Nagyivántól Balmazújvárosig és vissza, igaz, hogy síkvidéken, de erőltetett menetben.

Ez a tátrai túra lett később a viszonyítási pont. Ezután, ha szóba hoztam itthon, hogy menjünk a Magas-Tátrába, már csak kis lépéseket mertem javasolni. De persze a kivitelezés mindig valahogy nagyobb lett, mert például a Poprádi-tóhoz is felmentem gyalog (és le is gyalogoltam).  Ezt a nagyok, az igazi bakancsos túrázók egy laza, bevezető kis átmozgatásnak tartják, én viszont majd' beleszakadtam és ha jól emlékszem, százhatvanötször akart közben a szívem kiugrani a helyéből és nem csak a látvány miatt. 

Sokszor túráztam tehát a hatalmas hegyek között és bár ma már nem biztos, hogy vállalnám, azért évek óta napirenden tartom a témát, mert menni akarok, nagyon mennék újra. 

A Magas-Tátra tele van óriás lapulevelekkel. Persze tele van a svájci Alpok is, de maradjunk a realitásoknál. A városszéli kiserdőnk is tele van velük. Tegnap, amikor az egyébként rekordidő alatt teljesített négy kilométeremet leróttam a futópályán, megálltam az egyik mellett és nézegettem, méregettem, vajon van-e akkora, mint a tátrai.

Hát van.

Van magas fű is.

Itthon otthon vagyok, itthon is vannak szépséges hegyek, hatalmas erdőségek, van Mátránk és itt van a Bükk másfél órányira tőlünk és nekem a Tisza-tó maga a Riviéra. Miért kellene több száz kilométert utazni, máshol aludni, enni, tankolni és kommunikálni?

Miért is kellene a Magas-Tátrába menni?

Mert el kell, ez nem kérdés. Hazajöttem a városszéli kiserdőből és javasoltam, hogy az idén menjünk el a Magas-Tátrába. 

Igaz, itthon vagyok otthon, de ott meg vár a Csorba-tó, vár a Poprádi-tó és vár a Tar-pataki vízesés. Vár a Kasprowy-csúcs.

Lanovkával.

Én pedig menni akarok.

Pünkösd hétfőjén történt.

Gödtől Sződliget felé haladva Göd-Felső északi határán, a rétesező után nem sokkal le kell térni a 2-es főútról balra és kb. 300 méter múlva már látjuk is a Duna-gátat a hívogató ártéri erdővel. A kocsit a legszélső utcában biztonságosan ott lehet hagyni, nem így a tálcányi vásárolt rétest. Azt feltétlenül vigyük magunkkal, ne hagyjuk a meleg kocsiban.

Dehogy fogjuk megenni!

Majd holnap, ebéd után. Csak elvisszük magunkkal az erdőbe, nehogy megromoljon. 

Száz méternyit kell a gátig menni, de nincs út. Semmilyen. Nekivágunk az "útnak" a térdig érő csatakos zöld fűben, minden csupa lucsok, hiszen éjjel is esett az eső és most is szemerkél. Nem kiránduláshoz öltöztünk, nem gondoltuk, hogy belefér még az is  majd az időnkbe, délig ugyanis Szolnokon volt dolgunk. Amikor végeztünk, telefonáltam egyet, megkérdeztem, mi lenne, ha ... és a zöld jelzés után irány a Dunakanyar, mert az olyan közel van Szolnokhoz, de legalábbis közelebb, mintha itthonról mennénk, és szinte már félúton vagyunk. 

Nem, de mindegy.

A Duna-gát felé alig teszek meg három lépést a fűben, az én könnyű, városi kis gyöngyvászon cipőm csurom vizes lesz, és félre ne értsd, belül is, mert Szolnok városához, annak is a központjához vagyok öltözve, nem egy ártéri kiránduláshoz.

Mire a gátra felérek, már tulajdonképpen mindenem vizes, de kitartok, megyek tovább, mert érzem, hogy az erdőben már nem lesz gond.

Az erdőben.

Egy ártéri erdőben, amikor éppen árad a Duna.

Hát gond az éppen nem lett, hacsak az nem, hogy amint beértünk az erdőbe, az eső elkezdett zuhogni, a páratartalom legalább 95% -ra emelkedett, tehát most már felülről, dzsekin keresztül is ázunk.

Talán együnk a rétesből - vetem fel -, mielőtt átázna a csomagolása. A "Szolnokról ugorjunk el a Dunakanyarba"  után a nap második remek ötleteként ez pattant ki a fejemből. Ha fejenként egyet megeszünk, a maradék néhányat kisebb csomaggá össze tudjuk rakni.

Szerinted?

Igen.

Az összeset. Rögtön a gáton túl, az ártéri erdő szélén és miután nem nyomaszt tovább, hogy megromlik vagy elázik, koncentrálhatunk a kirándulásra, mert az nem is volt kérdés, hogy az eső ellenére tovább fogunk menni. Hárman vagyunk. Családi túravezetőnk ismeri az ártérnek ezt a szakaszát és persze engem is, és tudja, hogy nincs az a pénz, amiért kihagynám a Dunát. Csapatunk harmadik tagját pedig egyszerűen meggyőzzük, hogy önsorsrontás lenne visszafordulni csak azért, mert egy kicsit vizesek lettünk.

Kicsit?

Nem, de mindegy.

A jól járhatónak ígért ösvény csak addig jól járható, amíg eljutunk olyan távolságra, ahonnan már nem érdemes visszafordulni.  De nem is tennénk, mert már látszik a Duna, le is tudunk menni a vízhez és velem attól kezdve nem is igen lehet bírni. Hogy ez mennyire szép, hogy ez mennyire kalandos és hogy a csuda bánja az átázott cipőt és a vizes hajat, még, még, még, menjünk tovább, akár Sződligetig is.

Tisztára, mint Indiana Jones.

Feltartózhatatlanul és rendületlenül haladok előre, elfeledkezve arról a tényről, hogy ugyanezen az úton, a sáros, csúszós ösvényen a gyöngyvászon cipőcskémben vissza is kell jönni. Amennyit megyünk előre, ugyanannyit vissza is kell majd jönni.  De ez most mit számít?

Ha nem lenne áradás, a parton is lehetne menni, de így az ártéri erdőben megyünk (megyünk? csúszkálunk!) az ösvényen, végig a Dunával párhuzamosan.

Én ilyen helyeken mindenfélét elképzelek, itt például azt, hogy ilyen lehet az Amazonas vidéke, ilyen lehet esőerdőben járni. 

Hogy útközben összehajló lombú fák alatt lépkedünk, liánokat hajtunk félre és közben a madarak rikoltoznak, ezek mind csak erősítik az érzést, hogy én most Indiana Jones vagyok, éppen csak majmok nem ugrándoznak a fákon. Az erdő háromféle arcát is megmutatja nekünk. Az első tényleg, mint egy őserdő, égig érő fákkal és liánokkal. Aztán következik egy szerintem ember által áthatolhatatlan cserjéssel körülvett szakasz, ahol a vaddisznók élhetnek (ott is megtalálom hát, amitől rettegni lehet), és végül egy bambuszerdő-szerű rész, ahová édes kis pandamacikat tudok elképzelni. Egy szempillantás alatt gondolatban átugrok hát több tízezer kilométert és máris  eljutok az Amazonastól egészen Délkelet-Ázsiáig.

Közben lassan haladunk. Ahol lehet, ott közelebb csúszunk a vízhez és persze százszor megállunk fotózni. Nehéz, párás a levegő, az eső esik, vizesek és sárosak vagyunk, én viszont ilyenkor szoktam a határokat feszegetve tizenkilencre lapot húzni és  mondani valami lelkesítőt, most például azt, hogy "képzeld el, ha még  szúnyog is lenne". 

Az nincs, de kullancsok lehetnek, a vaddisznó mellé tehát újabb félnivaló jön képbe, átmenetileg háttérbe szorítva a bőrig ázás miatti át-, meg- és felfázástól való egyre erősödő félelmet.

Végül nem megyünk el Sződligetig, mert nekem gyakorlatilag már vízben úszik a lábam és most már nagyon is eszembe jut, hogy vissza is kell menni. Visszacsúszkálunk az erdei ösvényen, újra lemegyünk az áradó Dunához, újra felkapaszkodunk a gátra, átvágunk a mezőn a még vizesebb térdig érő fűben. Három kilométer volt oda-vissza, bár nekem a duplájának tűnik.  Amikor beülünk a kocsiba, feltekerem a fűtést és csak azt mondom, hogy minden lépésért megérte. 

Miután az át-, meg- és felfázást megúsztam, most is így gondolom, illetve itthonról nézve még inkább így gondolom.

Nyáron visszamegyünk, és félre ne értsd, nem a gödi rétesező miatt, hanem mert egyrészt el akarok menni egészen Sződligetig, másrészt meg a sár után a szúnyogokat is meg akarom tapasztalni ott, Göd-Felső és Sződliget között a Duna-melletti erdőben.

Vagyis nem. Az Amazonasnál és Délkelet-Ázsiában.

(Az az igazság, hogy ez az a két hely a világon, ahová soha, semmilyen körülmények között önszántamból nem mennék. De a Duna ártéri erdeibe bármikor.)

Egy sokat ígérő nyári reggelen ülnék a Tisza-tó partján a poroszlói kikötőben és egy pohár limonádé mellett Rejtőt olvasnék. Hagynám, hogy teljesen  beszippantson Piszkos Fred világa.

Időnként felnéznék a könyvből és vetnék egy pillantást a tó vizére, ahol szemem a Vakapád és a Na, mi újság Wágner úr? nevű hajókat keresné, fedélzetükön olyan híres és hírhedt csibész matrózokkal, mint Fülig Jimmy, Tüskés Vanek, Hallgatag (Nyolcemeletes) Drugics a Melanie nevű létrájával, Senki Alfonz és barátaik. Vagyis inkább tettestársaik.

Odaképzelném őket a vízre.

Ezt tenném délelőtt.

Délben értem jönne a hintó és áthajtatnék vele a Hortobágy szélére. A Patkós csárdában jóízűen elkölteném nem szerény ebédemet, mellé jóféle bort kortyolgatnék.

A csárda udvarán megpihennék az öreg diófa alatt, talán el is szundítanék. Uzsonnára frissen sült palacsintákat fogyasztanék, melyeket külön az én kérésemre székelyföldi áfonyalekvárral kennének meg igen bőségesen. 

Visszahajtatnék a kikötőbe és kezemben a Rejtő-könyvvel kényelmesen elhelyezkednék a napernyőm alatt, majd darabidő múltán fagylaltot hozatnék. Természetesen legalább négygombócosat és feltétlenül dupla csokoládéöntettel.

Amíg a jeges csodát kanalaznám, befutna  a kikötőbe a Vakapád és Miss Kalóz Pepi rögtön elrendelné a ki-berakodást. Hirtelen megtelne élettel a kikötő, a matrózok fütyörésznének, egyik-másik kacsintva integetne nekem, én kacsintva visszaintegetnék,  Miss Kalóz pedig őket minduntalan a jómodorra, engem meg a tisztességre figyelmeztetne. Estig nézném őket, egészen addig, amíg kihajóznak. Hosszan integetnék utánuk.

Megőrzött tisztességben érne a naplemente. A vacsorámat a csárdából rendelném és a vízpartra hozatnám. Aztán megvárnám, míg feljönnek a csillagok és az éjszaka csendjét hallgatnám. Éjfél körül befeküdnék a szelíden ringó kis ladikomba és álmomban Piszkos Fredékkel kalózkodnék.

Hát, valahogy így képzelném. 

Van néhány jól ismert, bejárt helyünk a Bükkben. Amikor felhívott a családi túravezetőnk és elmondta, legközelebb hová fogunk menni,  mondott arról a helyről néhány igazán kedvcsináló mondatot is, nekem pedig rögtön beugrott egy hely, ahol már jártunk. Amikor megmondta, hol fogunk találkozni és hol hagyjuk majd a kocsit, már biztos voltam benne, hogy tudom, merre fogunk túrázni.

És nyilvánvaló volt, hogy én nem tévedek. 

Télen, a lábszárközépig érő szűz hóban jártunk utoljára a Bükkben. Azóta egy kicsit elengedtük magunkat, vagyis az erőnlétünket illetően kihívásokkal küszködtünk, ahogy Fábry Sándor mondaná, de ez nem lehet akadály, ez nem tarthat bennünket itthon, hiszen kirándulni mindig hatalmas élmény. Akkor is, ha csak ketten megyünk és esetleg nem is megyünk messze, akkor pedig, ha lelkes túravezetőnkkel járjuk be az általa választott útvonalat, még abban is biztosak lehetünk, hogy kapunk egy kis extra adrenalint is. Ő ugyanis fiatal, igen jól terhelhető és bátran vállalja, hogy letér a járt útról (akár l'art pour l'art) és felfedezi a járatlant, amit aztán nekünk is meg szeretne mutatni.

Én mindig nagyon lelkes vagyok, alig várom, hogy hívjon és mehessünk együtt, mert minden együtt végig járt út nem csak a természethez, hanem egymáshoz is közelebb visz.

Általában felül szoktam becsülni az erőnlétem és amikor megtudom, hogy kb. hány kilométert fogunk gyalogolni, többnyire magabiztosan mosolygok csak. Aztán mindig, de mindig kiderül, hogy az út hosszabb és nehezebb, mint amire számítottam, a vártnál gyengébb teljesítményem pedig (életkorom ide vagy oda), nehezen magyarázható. 

De azért mindig megpróbálom megmagyarázni és nyilvánvaló, hogy az érveimmel nem tévedek.

Tehát most, amikor megtudtam, hová fogunk menni, a több hónapos kihagyás után mérhetetlen lelkesedéssel indultam el, de életem párjára valahogy ez nem ragadt át. Ő úgy szokott a kirándulásokhoz hozzáállni, hogy még itthon kijelenti: csak a minimumot hajlandó vállalni, különben is ötszáz méternél többet gyalog még vízszintesen sem, nemhogy hegynek felfelé, tehát hegyet biztos nem fog mászni.

Biztos nem és erről ne is beszéljünk többet.

Az otthonunktól a hegy lábáig két óra az út kocsival, azt a két órát én ilyenkor gyakorlatilag végigbeszélem és olyan agitációs propagandát "nyomok", aminek a vége csak az lehet, hogy mire a túra kiinduló pontjához érünk, már neki is igen nagy kedve van felmenni a hegyre. 

Így történt ez most is.

A megadott találkozási pontra tehát emlékeztem, tudtam, hogy jártunk már arra, szinte láttam magam előtt, pontosan hová kell mennünk. Azt, hogy onnan majd hová megyünk tovább, természetesen nem tudtam, de erősen reméltem, hogy nem kell sokat gyalogolni, ugyanis az agitációs propagandámat pont arra építettem, hogy a parkolótól szinte el lehet látni a célig (ami tulajdonképpen majdnem igaz is volt, csak éppen nem vízszintesen előre, hanem függőlegesen felfelé, de ezt akkor még nem tudtam, csak sejtettem, és én ugye, ritkán tévedek).

Már majdnem odaértünk a randevú helyszínére, amikor túravezetőnk sürgetően felhívott, hogy hol járunk már.  Kiderült, félreértettem vagy inkább félreképzeltem a helyet. Legalább öt kilométert tévedtem, én, aki ugye nem szoktam vagy csak ritkán.  A  "nem is arra, nem is oda, nem is úgy" stb. tisztázása után hamar megérkeztünk és akkor persze az is rögtön kiderült, hogy a parkolótól nem látszik a cél. 

Vagyis talán tévedtem?

Gyorsan összekaptuk magunkat és elindultunk egy olyan úton, amilyenen Székelyföldön biztos nem mennék egyetlen métert sem. Az utat sűrű bozótos bokrok és fák szegélyezték, ahonnan  bármikor előbukkanhatott volna valami nagy, támadó állat, és most nem a vaddisznóra gondolok, pedig attól is nagyon félek, hanem a medvére. Mióta tudom, hogy a Mátrában és a Bükkben is előfordulhat, azóta nem tudok nem erre gondolni.

Az út a parkolótól azonnal emelkedni kezdett. Folyamatos hegymenetben haladtunk és hamar rá kellett döbbennem, hogy az erőnlétem gyengébb, mint gondoltam. Hiába, kihagytam pár hónapot és felszedtem pár kilót az eleve nem kevés mellé, úgyhogy egyre sűrűbben álltam meg pihenni, kockáztatva, hogy lemaradok a többiektől, egyedül maradok, megtámad a vaddisznó vagy megesz a medve. Ilyen és ehhez hasonló vidám gondolatokkal sikeresen motiváltam magam az erőltetett menetre és bár miattam lelassult a tempó, ez szerintem nem volt baj, hiszen én mindig tudtam, hogy nem a cél a fontos, hanem maga az út. 

És ebben biztos nem tévedek.

Amikor felértünk a tetőre, a túránk új értelmet nyert. Nekem megszűnt minden. Csak én voltam, a sziklák és a panoráma.

Ez a hely ugyanis egy sziklakert. Egy sziklakert a hegy tetején, olyan, mintha a Teremtő jókedvében idedobott volna egy csomó követ, azok pedig életteret adtak a fűnek, a fának és az állatoknak. A sziklák idővel egymásra csúsztak, belepte őket a puha moha és a hasadékaikban virágok telepedtek meg.

Ezen a helyen meg lehetett érezni valamit az örökkévalóságból. Ez a sziklavilág öröktől fogva van és örök időkig lesz.

A panoráma pedig? Jobbra a Mátra felé, balra a Bükkre.

Ültem a sziklák között a puha mohán, néztem a hegyeket és éreztem a vad kakukkfű semmivel össze nem téveszthető illatát. Csodáltam a sziklák repedéseiben viruló virágokat és azt gondoltam, hogy ilyen lehet a mennyország. Egyik helyről a másikra ültem, aztán felálltam és néztem a távolba, letérdeltem a virágokhoz, próbáltam közelebb hajolni a napozó zöld gyíkhoz, ami olyan különleges zöld volt, amilyet eddig csak terráriumban láttam.

Ölembe vettem a majdnem ötéves útitársamat és meséltem neki erdei állatkákról, tündérekről és manókról, puszilgattam az okos kis fejecskéjét, simogattam a kincseket szorongató kis kezecskéjét és közben a hegyeket néztem.

 A hegyek, az illatok, az erdő hangja, a hangulat, minden, de minden édes volt és olyan érzés járt át, ami finom, meleg és puha. Hálás voltam.

A lassú felfelé haladás miatt kevés időnk maradt, nem maradhattunk sokáig fent. Visszafelé is ugyanazon az úton mentünk, amelyiken felfelé és most jó ütemben haladtunk. Nem sokkal a sziklakert után túravezetőnk azt mondta, hogy hamarosan letérünk az útról és felmegyünk egy másik helyre, ami még nagyobb, ahonnan még szebb és amitől még jobban. 

Nem hittem.

De amikor azon a másik helyen ültem, fent a sziklán, akkor már elhittem. Igen, még nagyobb, még szebb és még jobban. 

Ott fent, ég és föld között elsírtam magam és mert az egész világot nem tudtam magamhoz ölelni, a családomat öleltem meg. Hálásan, túlcsordult szeretettel.

Vannak az életben olyan pillanatok, amelyek örökre beleégnek az ember szívébe. Ott fent, a Bükk sziklakertjében ez egy olyan volt.

És ebben biztosan nem tévedek. 

(Az érdeklődőknek pontos leírásban megadom, merre találják ezt a helyet, addig őrzöm az inkognitóját. Nem kell, hogy a szó rosszabbik értelmében népszerű turistalátványosság legyen. Maradjon meg néhány arra járó kedves túrázó mennyországának.)

Láttad már, mekkorát nőtt a kis fenyő? Minden nap kimegyek  és megnézem, hát én még ilyen gyönyörűt életemben nem láttam. Még a királyoknak sincs ilyen. Hogy lehet ennyire szép? Maga az élet. El ne felejtsd lefényképezni!

Nézd csak, szórtam ki magokat ide, az ablakpárkányra. Nem, nem etetem már ilyen jó időben őket, csak azt a két galambot, akik minden nap jönnek. Már megismerem őket. Előbb ott ülnek, ott, azon a villanydróton, aztán egyszer csak iderepülnek és szinte beköszönnek nekem az ablakon, hogy megjöttünk! Maradj még, mert biztos vissza fognak jönni, ilyenkor szoktak. Szórok is ki magot nekik, de képzeld, válogatnak ám, ezeket a kis barnákat nem szeretik, csak a feketéket csipkedik ki.

Látod, mennyi sárga virág van a fűben? Mi is a neve? Elfelejtettem már. Ja, pitypang, az. Ha rásüt a nap, ezek úgy virítanak, mint az élet. Csupa sárga lesz tőlük az egész udvar. Én még ilyet nem láttam. Tavaly is? Nem, akkor nem volt ennyi.

Gyere, nézd meg ezt a szőlőt, drága Kincsem! Nem nagyon akar megindulni. Kevés napot kap szegény, de mit csináljak neki? Nem tudom, hogy kell megmetszeni, nem emlékszem már, apád hogy csinálta. Nézd csak, ez a kis rügy még tegnap nem volt itt! Na, csak kapaszkodik az életbe szegény!

Ezek a tuják is úgy nőnek, hogy alig lehet tőlük elférni, nézd, mekkorák!  Olyan szépek, erősek, maga az élet mind.

Ez meg itt gyöngyvirág, ugye? Hófehér gyöngyvirág, áruld el nekem...ismered ezt a dalt, ugye? 

Az ibolyák elnyíltak, látod, azokat is lefényképezhetted volna. Most már mindegy, majd jövőre, de el ne felejtsük, mert azok is milyen gyönyörűek voltak! Az a sok kicsi kék virág! Életemben nem láttam még annyi ibolyát ezen az udvaron.

Ilyet láttál már? Rózsaszín, de minden szirma mégis más. Ez itt szinte fehér, ez meg már majdnem piros. Mi a neve? Nem marad meg sokáig cserépben, tudom, ki kell ültetni. Majd keresünk neki helyet, jó? 

Igen, ez még az anyák napi. Minden nap cserélem alatta a vizet. Tőled kaptam, drága Kincsem, kis bogaram. Én még ilyen édes kis csokrot életemben nem láttam. Mit mondtál, milyen virág ez? Ja, igen, tényleg. Nefelejcs. Az a  legszebb a világon.

Ne menj még, gyere, nézzük meg a kis fenyőt. Nem emlékszel, mikor ültettük? Én sem, de van annak már hat éve is. Milyen picike volt! Most meg nézd, mekkora! Fényképezd le! Tudom, de még egyszer.

Majd holnap is lefényképezed, jó? Aztán hozd el nekem a képeket, sorba rakom őket, hogy lássuk, mekkorát nőtt. Te csak hozd el, majd én megcsinálom, én ráérek.

(...)

Mosolyogva nézem, ahogy az én drága 86 éves Édesanyám fáradhatatlanul tipeg előttem a kertben. Tanulom tőle azt, amit igazán fontos megtanulni az életben az életről. Tanulom az élet látását és közben minduntalan törölgetem a szemem. 

Mert "ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

Május 3-án 58 éves lettem.

Öröm, hála, elégedettség, büszkeség.

Ölelés, szeretet, simogatás, ünneplés, jókívánságok.

Egyszerre fogni a nyolc hónapos kisbaba, a 33 éves apukája és a 86 éves dédike kezét. Az unokámét, a kisfiamét és az anyukámét. Érteni a kisbabát, érteni a fiatal felnőttet és érteni az idős édesanyát. 

Hídnak lenni a generációk között. Megérteni valamit a vérvonalból.

Büszkének lenni.

58 év öröme, eredménye, élménye, sikere és megannyi boldog pillanata az enyém.  De enyém az 58 év bánata, fájdalma, csalódása, vesztesége és kudarca is.  Megéltem, megharcoltam,  elgyászoltam, megsirattam.

Megbecsülöm, ami az enyém. Minden egyes jó történet tett hozzám valamit és minden egyes rossz elvett belőlem valamit.

Az élet ad és elvesz. Egyik kezembe kapok valamit, a másikból elvesznek valamit és a mérleg egyensúlyba kerül. 

Simogatom a nyolc hónapos kisbaba hurkás lábacskáit, a 33 éves kisfiam okos fejét és a 86 éves édesanyám fáradhatatlan kezét. Hallgatom a kisbaba gőgicsélését, a kisfiam okos humorát és az édesanyám derűs dúdolgatását. Nézem, hogy fáradhatatlanul jár a kisbaba keze-lába, látom, milyen erős és izmos a kisfiam és hogy milyen szépek az anyukám mozdulatai. Nélküle nem lennék, nélkülem nem lennének. Híd vagyok köztük.

Ók engem ünnepelnek, én őket ünneplem. Ünneplem az életet, amit kaptam és továbbadtam.

Az Életet.

58 éves lettem, egyensúlyban vagyok és végtelenül hálás vagyok az életemért.