„Mindenkinek adott a lehetősége, hogy hozzájáruljon a világ szépségéhez és harmóniájához azzal, hogy kedvességgel fordul minden élőhöz. Amit az életnek vagy a másik embernek önként és fenntartások nélkül adunk, az visszatér hozzánk, mivel valamennyien egyenlő mértékben vagyunk részesei ennek az életnek. Mint a víz tovagyűrűző fodrai, minden ajándék visszatér az ajándékozóhoz. Amit megerősítünk másokban, azt valójában magunkban erősítjük meg.”
 (David R. Hawkins)

Jó lenne, ha ez akkor is igaz lenne, amikor azért adok, hogy visszakapjak. De nem, akkor nem igaz. Önzetlenül,  érdek nélkül adni, az lenne az igazi. 

Egy számodra ismeretlen helyen a kötelező turistalátványosságok mellett mindig ismerkedj a környezettel is! Térj le a főutcáról és kukkants be a kis mellékutcákba!  Nézd meg, milyen az utcakép, milyenek a házak, milyen kertet gondoznak, vannak-e háziállatok? Sétálj a házak között és a kertek alján! Figyeld meg, hogyan élnek a helyiek! Milyen az iskolájuk, a játszóterük, a temetőjük, a kultúrházuk? Mit lehet venni a kisboltban? Tölts időt  az emberek között, ülj le melléjük és beszélgess velük! Így szerezhetsz az általánosnál szélesebb, kiterjedtebb képet arról a  helyről, amit ők a szülőföldjüknek hívnak.

Torockó központjában van egy információs tábla a falu nevezetességeiről térképpel, házszámokkal, ennek az értelmezése után bátran elindulhatunk felfedezni a kötelezőket. Van több tematikus útvonal-javaslat is, amelyet követve biztosan nem hagyunk ki semmi fontosat, de a legfontosabbak a szubjektív felfedezéseket, azokra valahogy jobban fogunk majd később emlékezni is. 

Megnéztem én is a tájékoztató táblát az érkezésünk után egy-két nappal, amikor már volt egy kis tapasztalatom a falu szerkezetéről. Persze még ekkor is térkép volt a táj, de már nem mozogtam teljesen idegenként, ráadásul addigra már jó sok mindent megtudtam Torockóról a csapat helytörténészétől is.

Neki elmondtam, mi mindent szeretnék megnézni, ő meg elmondta, hogy szerinte mit érdemes, ebből a kettőből álltak össze a terveim. Két kirándulást gondoltam, az egyik a falu Székelykő felé eső részén, a másik pont ellenkező irányban, a Székelykővel szembeni felső falurészre. Torockónak a felső része - nagyon leegyszerűsítve - a bányászoké volt, a lenti részen pedig a kovácsok éltek. 

Úgy terveztem, hogy először a központból a Torockószentgyörgy felé vezető úton indulok el kifelé, így láthatom a sárkányos kilincset és a gerendás házat, majd felmehetek a temetőhöz. Az egyedülálló szikla-kriptás temetkezési módot csak akkor láthatnám, ha éppen temetés lenne, mondta a helytörténész, de ha nem, akkor is érdemes a sikátoron át felkapaszkodni a sírokhoz, nemcsak a Székelykő felé nyitott teljes panoráma miatt, hanem mert egy temető mindig mesél magáról a településről és annak a (volt) lakóiról is. Ez az útvonal volt tehát az első falufelfedező tervem. 

Ezt tökéletesen teljesítettem. Majdnem kisétáltam Torockóról, mert nem vettem észre a temetőhöz vezető feljárót, amit nem neveznék sikátornak, annál ugyanis szélesebb volt, cserébe viszont meredekebb, mint gondoltam.  Fantasztikus volt fentről a panoráma, és a helytörténész szerint feljebbről még szebb lett volna, de a temető szélénél nem merészkedtem feljebb és nem kezdtem el a sírköveket sem "faggatni", mert térdig érő fű és bozót volt mindenfelé. Féltem a medvéktől és mint később megtudtam, nem alaptalanul, mert láttak már ott alkonyatkor medvét, én pedig éppen alkonyatkor jártam arra és rajtam kívül nem volt ott senki.

Kényelmesen nézelődve visszatértem a Duna-házhoz. Volt még bőven időm, így aztán bővítettem a tervemet és felsétáltam a Felső Piac-sor házai között a sikátoron át az Új utcába, ahol meg kellett kérdeznem, a sok régi ház közül melyik az a legrégebbi ház, amelyet a helytörténész is ajánlott és a tájékoztató táblán is rajta volt. A ház az utca végén található és tényleg jó régi, 1668-ban építették. Meghatottam álltam meg előtte és gondolatban fejet hajtottam a régi lakói előtt.  

Váltottam pár szót egy bácsival, aki hallott az őskohászunkról és az íjászokról, de beszéltem másokkal is útbaigazítást kérve. Bármennyire egyértelműnek is tűnt ugyanis a térkép alapján felkeresni a látnivalókat, egy kicsit el tudtam tévelyegni, bár az irányt tartottam végig, hiszen a mindenhonnan látszó és mindent uraló Székelykő jó iránytűm volt.

Újra elmentem a kis vajorhoz, aztán még feljebb, már az ismerős úton vissza a központba. Sokat fotóztam, álmélkodtam, nézelődtem a magam kedvére, a magam tempójában. Jó volt, igazán élveztem.

A bázisra visszaérve csatlakoztam a csapathoz. A helytörténésznek beszámoltam az utamról, már amennyire szóhoz jutottam tőle, ő ugyanis minden látnivalóról sok-sok ismeretet mesélt... és mesélt... és csak mesélt.  Késő éjjelig üldögéltem aztán az őskohó és a kovácstűz mellett, ahol a csapatvezető anyukájaként okos emberek okos beszélgetését hallgattam, kicsattanó büszkeséggel. 

A következő napon a falu Székelykő felőli részére mentem el, ahol a kerteket és a "kertekaljákat" csodálhattam meg, Kertszerető és kertészkedő emberként ez mindenhol nagyon érdekel. Itt is megérte kimenni majdnem a falu széléig a hegyalján, mert a fantasztikus panoráma mellett dolgos kezek által művelt és rendben tartott kerteket találtam, ahol láthatóan minden talpalattnyi földet kihasználtak és művelésbe vontak, ahogy azt kell és ahogy azt az édesapámtól én is láttam és tanultam.

Este megint a tűz körül ültem. Késő éjszakába nyúlóan büszkén néztem a szorgos-dolgos mesteremet és a segédeit, közben nem tudtam nem arra gondolni, hogy másnap indul a csapat a Székelykőre és vajon én hogyan tudnék úgy velük tartani, hogy ne legyek púp a hátukon. Egy dolog biztos volt, ebben elszánt voltam: elindulok, aztán jutok, ameddig jutok.  Veled Uram, vagy nélküled. 

De inkább Veled.

Folytatom.

Kép: www.viziszinhaz.hu

A szarvasi Víziszínházban évek óta óriási sikerrel játszák a Monte Cristo grófja című musicalt, én pedig évek óta járok a nyári előadásokra, de ezt a musicalt sosem választottam, mert csak a történetet ismertem valamennyire, a zenét egyáltalán nem. Szeretem együtt dúdolni a dalokat az énekesekkel.

Tegnap végül én is megnéztem és megértettem, miért lett ekkora siker. 

Aki nem olvasta Dumas regényét vagy nem látta a regényből készült filmet, a musicalből nem biztos, hogy megértette a történetet, enélkül pedig csak a remek énekesi teljesítmények, az élő zenekar varázsa, a remek kosztümök, az okosan kitalált és mozgatott díszletek ejtik ámulatba a nézőt (szép nyári estéken ennyi is elég szokott lenni a színházi élményhez), na és persze a végén a meglepetés tűzijáték, hogy a parádés musical még parádésabb legyen. 

A történet ismerete segít, hogy az élmény több legyen ennél. Meg lehet érteni a bosszú éltető és mindent elsöprő erejét, de szerintem morálisan nem indokolható, hogy Edmond Dantes szabadulás utáni élete szinte csak a bosszúról szól. De ezt Dumas nyilván jobban tudta.

Barátaimmal voltam, szép esténk volt.

Megérkeztünk Torockóra. Kiszálltam a kocsiból a Felső Piac-sornál a Duna-ház előtt és szemben teljes panorámájában megláttam a falu fölé magasodó Székelykövet, annak mindkét hegyét, a Vár-hegyet és a Szent Lajos-hegyet. A látvány egyszerűen elképesztett, elkábított és hat napon keresztül fogva tartott. Érkezésünkkor délután fél hat lehetett, még javában fent volt a nap és benapozta-beragyogta ezt az egész hegyi környezetet, a hegyek ölelésében fekvő falut, ezt az egész  gyönyörűséget. Svájcban láttam hasonló óriás hegyet a települések fölött, Erdélyben nem. 

Pedig tíz-tizenkét éve jártam már Torockón és magam sem hiszem, hogyan nem emlékeztem erre a látványra. Én akkor ezt a hegyet egyszerűen nem láttam, másfelé néztem vagy nem tudom. Amíg most ott voltunk, ez többször eszembe jutott és el is meséltem annak a néhány helyi embernek, akivel szóba elegyedtem. Nem valószínű, hogy értették, hiszen én magam sem értem még most sem, hogyan tudtam nem észrevenni ezt az óriási hegyet. Most megkerestem azt a helyet, ahol megálltunk akkor és néztem, melyik ház vagy inkább házsor takarhatta ki a hegyet a látóteremből, és meg is találtam az Alsó Piac-sornál, de mert akkor is jártam a Felső Piac-sornál, egyszerűen érthetetlen, hogyan nem láttam legalább onnan a hegy óriási tömbjét.

Kár is ezen gondolkodni és hitetlenkedni tovább, akkor nem láttam és kész.

Mint ahogy akkor azt sem értettem, miért írnak és beszélnek a legszebb fekvésű erdélyi településként Torockóról, hiszen engem nem fogott ott meg akkor igazán semmi. Székelyföldről jöttünk éppen hazafelé, olyankor én mindig sírok, nem látok és nem hallok, csak siratom a székelyek földjét, és mindenre azt mondom, hogy szép, szép, de ez már nem Székelyföld.

Nem Székelyföld.

Talán éppen ez a megfejtés. Talán ez a dacos hangulat okozta, hogy nem láttam Torockót szépnek, sőt, azt hiszem, inkább egyszerűen nem láttam semmilyennek és így is maradt meg az emlékeimben. Mostani elindulásunk előtt mondtam is a férjemnek, hogy kíváncsi vagyok, magával ragad-e engem is az a falu úgy, ahogy eddig mindenkit, aki már járt ott és hogy kíváncsi vagyok, meg tudom-e fejteni ennek az általános rabul ejtődésnek a titkát.

Most, a megérkezésünk pillanatában sikerült megfejtenem: a falu fekvése, a falu fölé magasodó hatalmas hegy, a Székelykő.

Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy ott lehetek, egy pillanat alatt én is rabul ejtődtem, szerelembe estem.

Nem vesztegettük az időnket, igyekeztünk kihasználni, hogy még sokáig fent lesz a nap, és a Duna-házban lévő szállásunk elfoglalása után rögtön elindultunk a Felső Piac-sor szépséges és egységes házai előtt elhaladva, majd a sikátoron át a felső utcába, onnan le a nagy vajorhoz és az Alsó Piac-sor házai között felmentünk a Székelykő alá. Az érkezésünk után egy-két óra múlva tehát már volt egy képünk a faluról, a Székelykő alól a falu panorámájáról is, de engem főleg a mindenhonnan megcsodálható hegyre néző panoráma fogott meg.

Sétánk során folyton hitetlenkedve néztünk egymásra: te jó ég, hol vagyunk? Előttünk az óriási hegy, a takaros kis házak, az utcakép és az egész falukép, a fehér falú házak a zöldre festett ablakaikkal és az ablakokban a tűzpiros muskátlik... az ilyenre szoktuk mondani, hogy az egész egy kis ékszerdoboz.

Hát igen, Torockón vagyunk, Erdély legszebb fekvésű településén. És ha tehettem volna, világgá kiáltottam volna hogy igen, ez Erdély legszebb fekvésű települése.

Most már én is láttam, hogy miért. 

Este megérkezett a csapat többi tagja is, megjöttek az íjászok, és megérkezett Kolozsvárról a helytörténész, akitől később sok érdekességet megtudtam a faluról. Elég sokat beszélgettem vele. Ennek a torockói utazásnak ugyanis egy nagyon fontos küldetése volt: a helyben található vasérc ősi, Árpád-kori módon való kohósítása az őskohóban Szent Iván éjjelén, majd másnap a vasbucából nyílhegyek kovácsolása - mindez a drága, okos, aranykezű elsőszülöttem által elvégezve saját készítésű korhű szerszámokkal és módszerekkel -, végül a nyílhegyek kilövése Fehér Farkas, azaz a távlövő világbajnok íjász által a Székelykő tetejéről.

Első este nem maradtunk fent sokáig, mert másnap időben kellett felkelnünk, hiszen indulnunk kellett fel a Székelykővel szembeni hegyek közé vasércet gyűjteni. Isten áldása volt ezen a néhány napon és ezt már a megérkezésünkkor éreztük.

Folytatom.

Akárhogy is félek szembenézni vele, de ahogy öregszem, úgy lesz egyre nehezebben kezelhető a bennem élő kettősség, már ami az utazásokat illeti. Egyrészt az elszántság megvan, nagyon is erős bennem a vágy, hogy menjünk, lássunk még többet a világ általunk elérhető szegletéből, másrészt ez még mindig inkább leplezett, mintsem felvállalt szorongással jár együtt az elindulás előtt és egyre inkább már sajnos utána is. 

Állandóan ott van bennem a "menni kéne" sürgetése, gondolom, pont az öregedéstől való félelmem miatt. Menjünk most, amíg bírunk, amíg lehetőségünk van rá, amíg megtehetjük és ebben benne van az az elővételezett félelem is, hogy egyszer csak nem tehetjük többé, mert az egészségünk és/vagy az anyagi helyzetünk nem fogja lehetővé tenni. Ezek tehát  konkrét félelmek és talán nem is alaptalanok. Ami a szorongást illeti, ami alatt - nagyon leegyszerűsítve - tárgy nélküli félelmet szokás érteni, vagyis nem tudom, mitől félek, mitől tartok, mitől van valami furcsa, szorongató érzés bennem, ez a mindennapjaim része már egy ideje. Egész jól tudom kezelni, már nem vág a földhöz, de utazások előtt felerősödik és ha már elindulunk, csökken, aztán az élmények hatására háttérbe szorul ugyan és teljes szívemmel élvezni tudom a nyaralást, (de azért ott van), hogy aztán a hazatérés után szépen, lassan, átmenetileg elmúljon és a következő utazás előtt kezdődjön minden elölről. Évek, sőt évtizedek óta így van ez. 

Mondom, ismerős érzések ezek, csak most, ahogy egyre inkább megijedtem az öregedéssel járó (?) nehézségektől és a saját nehézkességemtől, valamit jó lenne kezdeni vele, hogy ne legyen belőle "a lét elviselhetetlen gyönyörűsége". 

Az, hogy elmegyünk Torockóra, egyetlen percig nem volt kérdés. Gondolkodás nélkül nagy örömmel mondtunk  azonnal igent a fél családdal együtt tölthető hat nap lehetőségére és most az utazás előtt kivételesen minden, de tényleg minden szorongásomat és félelmemet félre tudtam tenni vagy inkább úgy mondom, hogy elő se jöttek. Igen, így a jó: nem volt mit félretenni, mert csak az öröm volt és a hatalmas menni akarás.  

A következő részekben részletesen el fogom mesélni, milyen kalandokban volt részem  Torockón, milyen nagy boldogságokat éltem át és hogy mennyire, de mennyire hálás vagyok azért, mert mindezek megtörténtek velem. 

Most viszont, hogy lekerekítsem az élménybeszámoló bevezető részét, elmondom, miként jöttek elő az addig láthatatlan félelmeim és szorongásaim a hazatérésünk után. Ott kezdem, hogy a hazaindulás előtti estén már ott motoszkált bennem valami furcsa kettősség: szívesen maradnék még, de mennék is már. Eddig nem történt semmi baj, ne történjen ezután se, csak érjünk haza rendben. Tulajdonképpen ez nem is furcsa, gondolom, nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül, másoknak is ismerős. Az esti búcsúvacsoránál határtalan boldogságot éreztem, mert annyira jól sikerült minden hat nap alatt, aztán bementem a szobánkba és gondosan összecsomagoltam azzal a boldogsággal, hogy nem lett semmi bajom, nem lettem beteg és minden rendben van velem.

Hazaérésünk után a második nap reggel hirtelen, a semmiből megrándult a derekam. Ettől rettegek, ettől félek a legjobban, amikor valahová elindulunk. Hogy mi lesz, ha beáll a derekam, mi lesz, ha nem tudok mozogni. És mindig a derekam miatt aggódok, a térdem és a csípőm miatt nem, pedig  hát na. Lenne mit azokon is. Most a rándulás után a derekam csak egy kicsit állt be, csak egy kicsit lett darabosabb a mozgásom, a kezdődő pánikomat szépen és gyorsan meg is tudtam állítani, kimozgattam, tornáztam, nyújtottam az izmaimat és közben nem féltem annyira, mint máskor, ilyen esetben. Vettem be gyógyszert is és elmentem dolgozni. Majd hamarosan oldódik és elmúlik az izomgörcs, mondogattam.

Érteni vélem, mit üzent a testem. Azt, hogy ne féljek az öregedéstől, maradjak aktív, éljek továbbra is a lehetőségeimmel és menjek, amikor csak tehetem. Ne féljek attól, hogy öregszem! De azt is érteni vélem, hogy nem kell minden hegyet megmászni, csak azért, mert ott van. 

A Székelykövet viszont meg kellett mászni. Négy napig ott volt előttem és csak csodáltam. Amikor először megláttam ezt a hatalmas hegyet, még a tetejéig akartam menni, aztán a terveim napról napra egyre kisebbedtek és a végén már azzal is megelégedtem volna, ha csak nekiindulok és megyek, ameddig jutok. Végül a sziklák alatti részig tudtam felmenni.  Az is éppen elég magasan volt, az útnak légvonalban mérve nagyjából a fele, igaz, hogy a nehézségét tekintve a könnyebb része. Akik megmászták, szerintük innentől kezdődött volna az igazi kihívás, de hidd el, semmi hiányérzet nem maradt bennem. A magam kihívását teljesítettem, és nem csak ezt, hanem mindegyiket, hiánytalanul, Torockón, 2024. június 18. és 23. között.

Folytatom.

Olyan szép és olyan tartalmas utazást tettünk Torockóra, hogy erről mindenképpen hosszabb élménybeszámolót illik írni. Most még dolgozom, itthon is vár néhány nagyobb munka, aztán viszont részletesen megírok mindent, hogy örök nyoma maradjon ennek a nagyszerű hat napnak nem csak emlékként az én szívemben, hanem "papíron" olvasható formában is.

"Hogyan is szakadhatnál el egy olyan személytől, akivel kölcsönösen kötődtök egymáshoz? Hisz te is rendszeresen gondolsz rá, és ő is rád - bárhol vagy bármelyik világban is legyen éppen. A gondolatnál pedig nincs erősebb kötelék, ami legfeljebb csak addig láthatatlan számodra, míg testben élsz, s a testi érzékszerveidet használod. S mint legerősebb kötelék, életeken és világokon át összetartja azokat a lelkeket, akik összetartoznak."

(Medek Tamás, Tudatos Tudat)

A drága Charlie párszáz embernek is úgy énekelt ma Fůzesgyarmaton, mint pár ezernek az Arénában: szívből, szeretettel, ahogy csak a legnagyobbak tudnak.
Szerettük, szeretjük, szeretni fogjuk, mindörökké!