Ahogy most itt a képen látod, így láttam volna Torockót a Székelykő tetejéről, ha felmentem volna.
Nem mentem fel, de majdnem így láttam.
Megérkezésünk óta szinte folyton az járt az eszemben, hogyan fogok felmenni én is.
A nagy napon a csapatunk egyik része a hegyet megkerülve kocsival ment addig, ameddig tudott, aztán gyalog folytatták. Én a másik csapatrészhez csatlakoztam, akik gyalog indultak Torockóról, a falu határából neki a hegynek, felfelé, de nem a hegy tetejéig mentek, hanem egy bizonyos pontig, ahová a székely zászlót ki kellett tűzni. Fentről ehhez a zászlóhoz viszonyítva fogja majd kilőni Fehér Farkas világbajnok távlövő íjász a torockói vasércből a tábor alatt kovácsolt nyílheggyel tűzött nyílvesszőt.
Ehhez a másik csapatrészhez úgy csatlakoztam, hogy valójában nem lettem tag és úgy tartottam velük, hogy mégis külön mentem. Mint a mesében az okos lány. Abban voltam okos, hogy önkritikusan felmértem az erőnlétemet és semmiképpen nem akartam kolonc lenni a nyakukon, ezért aztán úgy tartottam velük, hogy igazán mégsem.
De valahogy mégis velük kellett tartanom, mert csak ők tudták, hová kell menni. Nagy ám az a Székelykő.
Már tudom, ha egy távcsővel előre megmutatták volna a hatalmas, kopár hegyoldalban azt a - most már tudom, hogy lentről is látható - pontot, ahová fel kell menni, magam is feljutottam volna, és szerintem lényegesen kényelmesebben, mint ahogyan végül sikerült, de ez nekem is csak utólag jutott az eszembe.
Úgy tudtam, hogy a hegytetőre vezető kijelölt úton fogunk menni és majd az adott ponton megállunk, kitűzzük a zászlót, megvárjuk a kilövést és visszajövünk a faluba. Tulajdonképpen éppen a kilövés miatt volt fontos, sőt életmentő, hogy az íjászok közelében legyek, mert végig attól féltem, hogy ha nem vagyok a zászlónál, fentről eltalálnak a nyíllal. Nem bolyonghatok egyedül a kopár hegyoldalban, mert fentről egyáltalán nem fogok látszódni. Fentről csak a hatalmas székely zászlót fogják látni.
Mennem kellett hát a zászlóvivő után és ez akkor lett számomra nyilvánvaló, amikor kiértem a faluból és ketten maradtunk a hegy alatt, a túrabotom és én.
Torockóról korábban indultam, mint az öt emberből álló csapat, hogy szert tegyek egy kis előnyre, de alig értem ki a faluból, a fiúk már utól is értek, én meg ott maradtam a hegy lábánál. A két fiatalabb fiú előre sietett, a többi három lassabban ment. Igyekeztem az elől haladókat utól érni, szedtem a lábam hegynek felfelé rendesen és így mintegy beékelődtem a fiatalok és a három másik közé. Egyikükhöz sem csatlakoztam, de valahogy mégis közéjük tartozónak éreztem magam, vagy legalábbis jelét adtam, hogy ott vagyok ... szinte velük.
Tartottam a tempót, de igencsak igyekeznem kellett, pihenésről, nézelődésről szó sem lehetett. A sziklák alatt a 33 fokos forróságot negyvennek éreztem, de hidd el, ez volt a legkisebb bajom.
Kis idő múlva a két fiatal letért a kijelölt útról, és "toronyiránt" folytatták felfelé a jó magas fűben. Mentem utánuk, ahogy tudtam, de közben egyre fogyott a távolság köztem és a mögöttem haladó három másik között, és tudtam, hogy hamarosan utól fognak érni és meg is fognak előzni, nekem pedig végem lesz. Gyorsítottam az eddig is igen gyors tempómon és gyakorlatilag a fiatal srácokkal elég jól tudtam tartani a lépést, de az erőm érezhetően fogyott. Jó lett volna meg - megállni, kilihegni magam vagy egyáltalán csak normálisan levegőt venni, de erről szó sem lehetett.
Darabidő múltán a fiúk megálltak és egy elhagyatott, romos kis házikó vagy inkább kalyiba előtt leültek. Ez a kalyiba volt a fedezék, eddig kellett feljönni. Megkönnyebbülten ültem le én is a közelükben, majd pillanatokon belül megjött a hátvéd csapatrész is. Mint akkor megtudtam, itt kell maradni a kalyibánál és megvárni, míg az autós csapat felér a tetőre, mert majd ők fogják fentről a zászló pontos helyét meghatározni.
És akkor most nincs más dolgunk, mint várni.
Vártunk.
Már teljes biztonságban éreztem magam, de ettől egy kicsit elbizakodott is lettem. Kicsit nagyképűen azt gondoltam, hogy ez csak ennyi volt? Nem volt ez a feljövetel annyira nehéz. Ha nem kellett volna felrohanni, a magam tempójában kényelmesen egyedül is simán ideértem volna. (Persze nem, mert nem tudtam volna, hol kell letérni a kijelölt útról, de hát a magamnak adott dicsőség akkor már jól a fejembe szállt.)
Illemtudóan közelebb húzódtam a fiúkhoz. A hegyoldalon ültünk a meseszép környezetben, vadvirágos kaszálók körülöttünk, alattunk Torockó, fölénk magasodva a hegy óriási sziklái, a szívem majd' kiugrott a boldogságtól, hogy itt lehetek én is és csendben hallgattam a beszélgetésüket, mert tisztában voltam vele, hogy én itt csak egy hívatlan vendég vagyok. Hálás hallgatóság voltam.
Eltelt már egy fél óra is, de a rádión még mindig nem érkezett meg az autós csapattól a további utasítás. A sürgető telefonálásra is csak annyit tudtunk meg, hogy valahol elakadtak és majdnem fel is borultak, de már a gyaloglós szakasznál tartanak, viszont a kocsiban maradt a rádió, így kapcsolattartásra csak a telefon maradt, térerő viszont nincs, vagy alig van. További utasításig várjunk.
Én teljes nyugalomban ültem tovább, nevettem a fiúk viccein, közben néztem a meseszép kilátást és végtelenül büszke voltam magamra, hogy feljöttem (ha úgy vesszük, a fiúkkal) és hogy innen, a biztonságos fedezékből részt vehetek a nyílvessző kilövésének szakrális eseményén.
A kilövés időpontja délután két órára volt tervezve és már javában három óra felé járt az idő. Sebaj, türelmesen várunk, hiszen mi már a helyünkön vagyunk.
Három óra után nem sokkal megcsörrent a telefon és a fiúk tettre készen ugrottak fel. Alig lehetett érteni, mit mondanak fentről, de valahogy csak "átjött" az információ, amiből én csak egy-egy szófoszlányt értettem, hogy talán mégsem jó a helyünk, tovább kell menni, de hogy hová és meddig, azt nem hallottam és a fiúk sem értették. Azt viszont igen, hogy felfelé, tovább. Mire észbe kaptam és menetkészre formáztam magam, ők már ott sem voltak és mivel meredek hegyoldalban voltunk, nem is láttam őket.
A hangjukat sem hallottam.
Bottal üthettem a nyomukat.
A túrabotommal.
De itt nem maradhatok, gondoltam egyre kétségbeesettebben.
Mit csináljak? Talán mégis itt maradjak a fedezékemben, a kis kalyiba kidőlt-bedőlt falai védelmében? Csakhogy így lemaradok a kilövésről, ráadásul innen egyedül vissza sem találnék a jelzett útra és ekkor már szinte sírtam.
Egyetlen út maradt előttem, előre, felfelé a fiúk után, akik közben úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna és úgy ott hagytak, mintha ott sem lettem volna.
A letaposott fű mutatta, merre indultak, és jobb ötlet híján el is indultam a nyomukban, de ez a nyom egyre ijesztőbb lett. Fel, fel, fel, de hova? És meddig? És ha közben kilövik a nyilat? Winnetou módjára olvasom itt a nyomokat, levegőt alig kapok az erőteljes felfelé menetben, azt sem tudom, merre van az előre, közben egyre gyakrabban kell négykézláb másznom, mert különben nem tudom megtartani magam az ég és föld közötti meredekségen. De hová megyek?
Ha elveszítem az egyensúlyt, legurulok és ki tudja, hol állok meg, de hogy nem élem túl, az biztos.
Ha nem találom meg a fiúkat, fentről lenyilaznak és azt sem élem túl.
A hátizsákomat ilyen derűs gondolatok mellett egy remek ötlettel gyorsan le is vettem a hátamról és előre a mellkasomra tettem, hogy ezzel is nehezítsem az amúgy sem rózsás helyzetemet, de reméltem, így legalább a szívemet nem találják el. Hidd el, rendesen rettegtem ott a semmi közepén, de közben mennem kellett, haladnom felfelé, gyakorlatilag csak a letaposott füvet követve. De a szikláknál már fű sem volt.
És akkor meghallottam a fiúk hangját. Messziről jött, de legalább már nem "vakon" mentem. Új erőre kaptam, más választásom különben sem volt. Kapaszkodtam, másztam hát tovább felfelé, vissza se mertem nézni, közben egyre közelebbről hallottam őket és akkor már tudtam, vagy inkább erősen akartam tudni, hogy végre megálltak. És tényleg, hamarosan meg is láttam őket. Valamilyen tüskés bokor alatt feküdtek a fűben és amikor odaértem hozzájuk, arrébb húzódtak, hogy nekem is jusson a másfél négyzetméter árnyékból valamennyi.
Befogadtak.
A befogadásért hálásan meg is szólaltam végre és csak annyit mondtam, hogy nagy dolognak tartom, hogy idáig fel tudtam jönni. Biztos ők is így gondolták, de nem mondtak rá semmit. Mindenki feszültem várta a fenti csapat hívását.
Fél négy után a lenti fiúk közül az egyikük vaktában elindult a zászlóval tovább fel, mire jött a hívás a hegytetőről, hogy látják a zászlót, de forduljon azonnal vissza. Közben már egy másik fiú is elindult tovább fel, és innentől úgy felgyorsultak az események, hogy én már semmit nem értettem. Csak azt tudtam, hogy azonnal kilövik a nyilat. Úgy összehúztam magam a bokor tövében, ahogy csak tudtam és amikor négy órakor jött a hívás, hogy ellőtték és lehet menni megkeresni, én csendben ott maradtam, ugyanis sürgős rettegni valóm támadt.
Hogyan fogok lejutni a hegyről?
Azt biztosan tudtam, hogy ahol egyedül csúsztam, másztam, kapaszkodtam felfelé, ott nem fogok tudni lemenni. Egyre nyugtalanabb lettem és nem tudtam empatikus lenni a fiúkkal, akik azon sajnálkoztak, hogy nem találták meg a nyílvesszőt.
Hát akkor nem. Nagy az a hegy.
Megkérdeztem, hogy merre fogunk lemenni. A hegyoldalra mutattak és mondták, hogy átmegyünk a kaszálón (út nincs), majd rácsatlakozunk a kijelölt útra. Hát akkor gyerünk, gondoltam, lefelé csak könnyebb lesz tán.
És könnyebb is lett. Mindenkit magam elé engedtem és a jelzett úton már teljesen egyedül, a magam tempójában jöttem le. Kényelmesen haladtam, megálltam fotózgatni, nézelődni, még énekeltem is stílusosan egy régi dalt (vagy kuplét) a lokálba járó tengerészekről, és nem számított, hogy olyan meleg volt, hogy szinte forrt a levegő.
De azért nagyon melegem volt, csak nem számított.
Magam is meglepődtem, milyen hamar leértem a faluba és előbb az első utamba eső boltban vettem egy jégkrémet, amit egy padra lerogyva gyakorlatilag három harapásra meg is ettem, aztán a szállásunkon egy könnyed zuhanyozással elviselhetőre emeltem a komfortomat. Gyógykrémmel bekentem a derekamat, a csípőmet és a térdeimet, majd lementem a fiúkhoz és lefekvésig ott ültem a táborban. Hallgattam őket, ahogy lelkesen mesélték az autós, a zászlós, a kilövéses és az egyéb kalandjaikat és nem emlékszem, hogy közben megszólaltam vagy megmozdultam volna.
Hogy is mondjam? "Kivoltam". Vagyis (Fábry szavaival élve) erőmet és frissességemet tekintve erős kihívásokkal küzdöttem.
A teljesítményemre viszont nagyon büszke voltam és másnap a társaságnak szóba is hoztam. Lentről mutogattam, meddig is mentem fel, hol van a kalyiba és hol másztam egyedül és ezeket a pontokat ahányszor néztem, mindig egyre magasabban láttam. Végül már szinte úgy éreztem, hogy fent voltam a hegy tetején.
Elmondhatom hát, hogy én is jártam a Székelykőn és bár nem láttam a kilövés pillanatát, mégis ott voltam a szakrális eseményen. Köszönöm a hegynek, hogy felengedett.
Köszönöm anyukámnak, hogy velem volt ott is. Ő ugyanis mindig velem van.
Székelyföldön járva folyton hegyezem a fülem, hogy minél többet hallhassak meg a székelyek ízes, szép beszédéből. Szeretem azt a csavaros, furfangos, mégis egyszerű, sallangmentes gondolkodást, amit kevés szóval is erősen ki tudnak fejezni és szeretem a szavaikat, az ajkaikon kiguruló gyöngyöket. Órákig képes lennék köztük ülve meséket, történeteket hallgatni és ha Székelyföldön járok, le is ülök közéjük, szóba is elegyedek velük, ahányszor csak tehetem.