Negyvenegy év munka után jöjjön a megérdemelt nyugdíj.

Így döntöttem az év elején és el is indítottam a hivatalos eljárást. A közvetlen munkatársaim már akkor elkezdtek puhatolózni, hogy vajon mit szeretnék a a nyugdíjba vonulás alkalmából emlékbe kapni tőlük. Sokat nevettünk már az ötletelgetés közben is, ravasz és pikáns képzelgéseink voltak, de ami a végeredményt, a megvalósult ajándékomat illeti, arra a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Én ugyanis csak annyit kértem, hogy ne tárgyban gondolkodjanak, hanem valamilyen közös élményben, hogy ne csak én örüljek az ajándéknak és ők ne csak az én örömömnek örüljenek, hanem legyen az élmény közös, éljünk át együtt valami nagyszerűt közösen. 

Egy kirándulásra gondoltam és javasoltam is, hogy menjünk el az ország valamelyik leg- pontjára, például legyen a legmagasabb pont, a Kékestető (és ennél alább ne is adjuk). Tavaly voltunk ott együtt, akkor nem jutottunk el a vágyott Sas-kőhöz, ezt azóta is százszor emlegettük és terveztük is, hogy egyszer úgyis megkeressük, és ha megtaláljuk, márpedig meg fogjuk találni, felülünk a kőre és onnan nézünk szerteszét. Eszünk, iszunk, énekelünk és hát akkor legyen ez az én ajándékom.

Végül nem ez lett, hanem a jeles napon egy ennél sokkal-sokkal egyedibb és lélegzetelállítóan gáláns ajándékot kaptam a drága kis csapatomtól. De kezdjük az elején, mert a főajándék előzménye is szívből jövő és szívhez szóló meglepetések sorozata volt. 

Az utolsó munkanapom május 31. volt, a visszaszámlálást húsz nappal korábban kezdtük el. Minden napra kitaláltunk valami kihívást, élményt vagy játékot, olyat, amit gyerekkoromban csináltam utoljára vagy talán még sohasem, és éppen itt az ideje, hogy ötven év után újra megtegyem, vagy éppen az életben először végre megtegyem. Például hintáztam, amit nem tettem legalább ötvenöt éve, aztán befonták két copfba a hajam, mint utoljára kislány koromban, ickáztam és kifestettem vörös rúzzsal a számat, amit eddig sosem tettem. Énekeltem ál-mikrofonba karaoke-szerűen egy vállalhatatlan Blues Company-dalt és önfeledten, sőt gátlástalanul táncoltam hozzá a szöveghez illő módon és volt dallamtapadásos napom, amikor csak azt énekeltem, hogy: Hurrá, nyaralunk, hadd lobogjon a hajunk, és lobogtattam is hozzá rendesen. Egyszóval őrült voltam és őrült módon örültem minden közösen megélt boldogságos pillanatnak.

Személyes ajándékokat is kaptam. Minden ajándékban ott vagyok én, csak nekem szóló szívből jövő tárgyak ezek, tehát végtelenül személyesek és nem is szólhatnak másnak. Minden színnek, jelnek, tárgynak értelme és jelentése van, ami egyedivé, nekem szólóvá teszi őket, és emiatt is csak én kaphattam meg őket.  Minden tárgy kifejezi azt a végtelen szeretetet, amivel az én drágáim körülvettek engem. Szívből jövő kincseket kaptam.

Közben persze tudtam, mert észleltem, hogy a háttérben lázasan megy a búcsúajándékom körüli szervezkedés és titkolózás. Az én drágáim olyanok voltak, mint a gyerekek. Összeültek kupaktanácskozni és elhallgattak, ha hallótávolságba értem, összekacsintottak, ha odanéztem és mindent, de mindent a legnagyobb titokban tartottak a legeslegutolsó pillanatig és mivel feszítette már őket nagyon a titok, annyit mégiscsak megsejttettek velem, hogy nem tárgy lesz, hanem olyan valami, amitől, már elnézést, de be fogok pisilni. Ami egy életre szól. Amit még az unokáim is emlegetni fognak velem kapcsolatban, ha ők maguk is megöregednek. Vagyis legenda leszek. 

Végletekig felfokozott kíváncsisággal így vártam én a május 31-ét és az én drágáim is éppen így várták. Láttam a szemükben a csillogást, láttam a huncut mosolygásokkal kísért összehajlásokat és a mérhetetlen izgalmat, hogy úgy lesz-e, ahogy eltervezték, úgy történik-e, ahogy megszervezték és hogy én úgy fogok-e örülni, ahogyan remélték és szerették volna. 

Május 31-én reggel, ahogy közeledtem a munkahelyem felé, szokás szerint bekukkantottam az ablakon, ahol reggelente meg szoktam a munkatársaimat pillantani, most viszont nem láttam őket, csak a színes lufikat. Már ettől meghatódtam, amikor pedig elém jöttek és szóltak, hogy ne nézzek a  vendéglátás helyszínéül szolgáló szoba felé és főleg be ne lépjek oda, akkor már tudtam, hogy meg is terítettek. Ez olyan figyelmesség volt és olyan szép gesztus, amitől könnyekig hatódtam. Ezek voltak az első könnyeim azon a napon, és akkor még nem is láttam, hogyan díszítették fel a szobát és milyen elegánsan terítették meg az asztalokat. 

Átöltöztem az utolsó munkanapomhoz, közben becsukták rám az ajtót, hogy ne lássam az utolsó simításokat és ne halljak "A Titokból" egy hangot sem. Amikor már kijöhettem a szobámból, nem nyílt ki az ajtó. Hiába nyomtam a kilincset, nem nyílt. Először azt hittem, ez is a titok része, de nem, mert ők is próbálták kinyitni kívülről, de nem sikerült. Mi ez, ha nem egy jel, hogy ne menjek el innen nemhogy nyugdíjba, hanem egyszerűen sehova. 

Végül szóltak a karbantartóknak, akik elkezdtek előbb finomabban, majd határozottabban engem kiszabadítani, közben kinyitottam az ablakot és onnan kihajolva nekem bent eredtek el a könnyeim, a legközvetlenebb munkatársamnak, a szobatársamnak pedig kint. Mi ketten ugyanis még jobban értettük ezt a jelet. A mi kettőnk szobájának az ajtaja még soha nem záródott be, sem magától, sem kulccsal. Az épületben más ajtóval már előfordult ilyen, de a mienkkel még sosem, megértettük hát, hogy ez az ajtó-rámzáródás egy eléggé egyértelmű üzenet, nem is lehet más. 

(folyt.köv.)