Csak egy hétköznap délutánt töltöttünk a család egyik felével a Bükkben, de egészen estig maradtunk, így aztán volt idő millió ölelésre, beszélgetésre, együtt-tanulásra a két nagy unokánkkal és egy halom süteményt is sikerült jól befalatoznunk. Nagyon jól éreztük magunkat! 

A Bükkben még nincs tavasz, csak olyan tavaszelő-féle. A fák többsége még alig rügyezik -miközben nálunk az Alföldön már javában virágba borult minden -, és az egész hegyvidéki táj inkább a télvégi arcát mutatja, nem a tavaszit.  A napsütötte teraszon jó idő volt, még napozni is lehetett, de ahogy lement a nap, hirtelen a levegő is lehűlt, ahogy mindig szokott, még nyáron, a legnagyobb meleg idején is. 

A hegyoldalban mókusok élnek, de a tíz év alatt egyszer sem láttam őket, nem is tudtam, hogy vannak. Mióta tudom, folyton figyelem, de nem láttam egyet sem. Őzeket és szarvasokat már láttam arrafelé, de például muflonokat még nem. Az ott élő embereknek mindezek mindennaposak, nekem viszont egy-egy csoda.

Nem csoda  viszont, hogy a természetjárás miatt is vágyom a hegyek közé.

Úgy néz ki, hogy a munkával kapcsolatos projektek miatt tavasztól őszig gyakrabban fogunk odamenni, mint eddig, és reméljük, hogy így lesz, mert nagyon szeretünk ott lenni. A Tízévesünk és a Hétévesünk kiskamaszos humorral átszőtt okos beszédét és beszélgetését mindig élvezet hallgatni. Nekik a Bükk az életterük, ismerik a környéket úgy, mint a tenyerüket, de gyakran kirándulnak, túráznak az egész Északi-középhegységben, nemcsak a Bükkben. Voltunk már többször együtt is. Ahogy nőnek, egyre nehezebben vagy egyáltalán nem tudom rávenni őket, hogy elinduljunk, mert ami nekem vállalható lenne távolságban, nehézségben és időben, az nekik már nem úticél. Ami nekem kaland, az nekik már alig valami.

Ők mindketten falmászást tanulnak, ez a sport a sziklamászás előszobája. Heti kétszer járnak edzésre, ahol teremben mászófalon gyakorolnak. Más szemmel nézik a hegyeket, mint én. A közös élmény nekik inkább a velem való társasozás, a felolvasás és a beszélgetés. Nagyon jól tudunk beszélgetni, mert én például jól tudok kérdezni, érdeklődő vagyok és van véleményem is a dolgokról, ahogyan nekik is. Szeretünk együtt lenni.

Talán ha többször leszünk ott velük, egyszer csak összejön majd egy közös túra is. Úgy legyen!

Napokkal ezelőtt kerestem a krókuszokat a kiskertünkben, mert tudtam, hogy van három, a pontos helyüket is  tudom. Nem találtam őket és nagyon bántott, hogy kipusztultak. 

Ma délután a férjem kiment a kertbe, hogy megnézze, mi bújt már elő és mi mekkorát nőtt. Velem ellentétben ő igazi tavaszrajongó és ilyenkor szívesen figyeli a napról napra látható változásokat. Amikor bejött, mondta, hogy látott egy szép kék kicsi virágot, mire visszakérdeztem, hogy pontosan hol, mert én előtte voltam pár órával kint bámészkodni (télimádóként én nem ilyenkor szoktam gyönyörködni a kertben), de semmi kéket nem láttam. Először a jácintokra gondoltam, hogy esetleg azokat nem vettem volna észre, de ez nem lehetséges, mert őket különösen jól megfigyeltem, ugyanis ők lesznek a következő virágzók. 

A két virágágyás közül nehezen (!) sikerült beazonosítani, hogy pontosan hol van a kinyílt kis kék virág - igen, mert ahogy mondani szokták, két malomban őrültünk, a férjem mást látott maga előtt, ahogyan magyarázta a helyet, mint én -, így aztán hívott, hogy menjek ki, nézzem meg a saját szememmel.

Éppen egy könyv olvasásába voltam belemélyedve, kényelmesen elhelyezkedve és betakarózva, nem nagyon akartam kimenni, ezért megkértem, fotózza le a kicsikét. Amikor a fotót megláttam, alig hittem a szememnek: ez krókusz! Fel is kerekedtem rögtön, kimentem, hogy lássam, és nagyon megörültem, hiszen mindhárom krókuszkám kinyílt. Hogy nem vettem észre korábban az előbújásukat, most sem értem.

Nem volt könnyű munkahetem, kellett már az öröm.  Nem érzek ugyan tavaszi fáradtságot, de nem vagyok igazán kirobbanó formában sem, és ezt lelkileg értem. 

A héten majdnem minden nap kijutottam a futópályára, ma éppen szépen sütött  a nap, ez nagyon jól esett! Voltam egy kiégésről szóló előadáson, bár először azt gondoltam, hogy ez pont az a téma, ami engem biztos nem érint, de öt perc után rájöttem, hogy nagyon is. Hétvégére vonatos utazást terveztem a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertbe a krókuszvirágzás miatt, oda végül a borús idő miatt nem mentem, viszont a férjemmel elmentem a Berettyó folyóhoz és jót gyalogoltam a gáton.

A vasárnap a pihenésről szólt, sokáig aludtunk. Kora délután a futópályán teljesítettem a 4 km-t, majd késő délután sikerült aludnom egy kicsit. A lemetszett kecskerágónk gyönyörűen megrázta magát és minden metszés helyén elkezdett hajtani. Kirobbanó életerővel jelzi, hogy nem haragszik ránk.

Dallamtapadásaim: Republic Tyereskova és Dudu, no meg a Hupikék Törpikék Szörnyű nagy gond-ja.

Tulajdonképpen soha rosszabb hetet.

A január hónap a hidegről, a hóról, a fagyról, vagyis a nekem olyan kedves időjárásról, illetve annak minden szintű élvezetéről szólt, a február pedig egy álomról. Konkrétan és céltudatosan foglalkozni kezdtünk az elvágyódással és az elköltözéssel, és talán most először komolyan fontolóra vettük egy második otthon megteremtésének a lehetőségét. Elég gyorsan közel kerültünk a megoldáshoz, a hónap elején megálmodott otthon hamar látótérbe került, de az utolsó pillanatban meggondoltuk magunkat. Mérlegeltünk, újra és újra átszámoltuk, hogyan tudnánk lépni, végül úgy láttuk, hogy még sincs itt az ideje az azonnali döntésnek.

De nem adjuk fel. Az elhatározásunk komoly, előbb-utóbb mozdulni fogunk. Ezt ugyanis régóta tervezgetjük, de most, februárban végre tényleg sikerült elmozdulnunk a holtpontról. Most kerültünk igazán közel a megvalósításhoz és annak ellenére, hogy végül az adott lehetőségtől visszaléptünk, azt hiszem, most hittük el igazán, hogy ez nekünk egyáltalán sikerülhet.

Addig is, amíg tényleg sikerül, ki fogunk mozdulni, amikor csak tehetjük, úgy, ahogy eddig is tettük. Nagy kettősség van bennünk, vagy ha úgy tetszik, az érzéseink ambivalensek, ugyanis vágyunk a stabilitásra, kényelmesek és lusták vagyunk, de a "menni kéne" is hajt bennünket. Érdekes. Az a jó, hogy bár rengeteg dolgot nagyon másképp látunk, sőt, van olyan dolog (vagy inkább több is), amelyben kibékíthetetlen ellentét van köztünk, ebben az elmozdulás-kimozdulás témában egyformák vagyunk, erről ugyanúgy gondolkodunk. 

Úgyhogy hajrá, megyünk tovább az álmunk felé!

Ma úgy alakult, hogy Szeghalomban a Berettyó folyónál jártunk és megnéztem az áradás nyomait. Meglepődtem, mert a folyó csak egy keskeny kis csík lett. Gyakran járunk arra és úgy emlékeztem, hogy ez a folyó mindig sokkal szélesebb volt, de nem, rosszul emlékeztem, összetévesztettem a Hortobágy-Berettyóval, amit Mezőtúrnál szoktunk látni.

Itthon tanulmányoztam a térképen, hogyan is van ez a két folyó, de sokkal világosabb nem lett. Korábban úgy tudtam, hogy a Hortobágy folyó egy ponttól Berettyóvá neveződik és nem tudtam, hogy van egy valódi, külön Berettyó folyó. Azt most már értem, hogy a Hortobágy-Berettyó a Körösbe torkollik, a Berettyó meg a Sebes-Körösbe, de van Kettős-Körös meg Hármas-Körös is, és ezekkel már egyáltalán nem vagyok tisztában. 

Meg még sok minden mással sem, de azzal például nagyon is, hogy a stabilitás mellett a kimozdulásra is óriási igényem van.

Szombaton megcselekedtük a falevelek összegereblyézését és komposztálását, valamint a járdák és a kerti lépegetők leseprését. Itt akár be is fejezhettük volna a szezonnyitó munkálatokat, és bizony jobban is jártunk volna, főleg a  szegény óriás kecskerágónk, aki, mit szépítsem, tegnap merénylet áldozatául esett. 

Történt ugyanis, hogy szokásunkkal ellentétben ma metszőollót és fűrészt is ragadtunk, mert úgy véltük, hogy a húsz éve metszetlen kecskerágókat most kell megmetszenünk, ha nem is drasztikusan, de egy kicsit mindenképp. Ha minden évben metszettünk volna, akkor most egy kis igazítás elég lett volna, de mi nem szoktuk megmetszeni őket, mert tulajdonképpen nekünk pont így, szabadon és hatalmasra nőve tetszettek mindig is.

Úgy vagyunk a kerttel, hogy a legritkább esetben csinálunk benne valamit, mert úgy látjuk, pont így szép és pont úgy jó minden, ahogy van. Igaz, gyakorlatilag már lépni sem nagyon lehet, egész kis dzsungel lett belőle, de pont ilyennek akartuk. A növényeink az évek alatt szépen összenőttek, kiszorították maguk közül a gyomokat és a füvet is, így aztán nem igényelnek folyamatos gondozást, elég évente kétszer, tavasszal és ősszel egy-egy órácskát babrálni körülöttük és már formába is hoztuk az egészet.

Ma viszont olyat tettünk, amit máris megbántunk, pedig délután még pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. A szokásunktól eltérően ugyanis most nem aludtunk az ötletünkre napokat (heteket, hónapokat), hanem azonnali és  visszavonhatatlan lépéseket tettünk: lemetszettük és lefűrészeltük a fél kertünket elfoglaló kecskerágó bokrunkat jó kétharmadára. 

Most a kis kertünk közepén egy nagy lyuk tátong. 

Késő bánat. Elhamarkodott döntésünk következményét egész nyáron át nézni fogjuk. Hacsak...

...hacsak igaza nem lesz a hozzáértőknek és ez a szegény, megsebzett kecskerágó még vadabbul, még erőteljesebben növekedésnek nem indul és visszanövi magát óriássá. Addig is, jobb ötletünk nem lévén, kiteszünk a lyukba két széket és esténként kiülünk majd oda, várni a csodát.

(Ma reggel, vagyis alig 24 órával a merényletünk után megnéztem, mi a helyzet a kertben. Persze tudtam, hogy nem történt (még) csoda és nem nőttek vissza a lefűrészelt ágak, de egy kicsit bizakodóbb lettem, mert a bokor tele van rüggyel - ezeket tegnap nem is figyeltem, hát persze, úgy kell metszeni -, és ha azok mind beindulnak, akkor tudni fogjuk, hogy a kecskerágónk megbocsátott.)

A múlt héten kétszer is jártam a Balatonnál, pedig nem is vagyok Balaton-rajongó. Egy cél, vagyis inkább A Cél megvalósítása miatt mentem, de ennél többet most nem mondok erről. 

Szóval a Balaton. 

Valahogy mindig kívülálló voltam, amikor ott jártam. Sosem éreztem oda valónak magam. Nem illettem oda, nem tudtam úgy viselkedni, mint aki otthon van a magyar tengernél, merthogy ott nem is voltam otthon. Én  "Lenn, az Alföld tengersík vidékin" vagyok otthon, "Ott vagyok honn, ott az én világom", ezzel együtt sznobnak és egy kicsit  felvágósnak is tartottam mindenkit, aki a Balatonhoz járt nyaralni vagy akár csak vágyakozott oda.

Nyaraltam ott, többször is, mondjuk úgy, hogy én is sznobságból. A gyerekeimnek meg akartam mutatni, hogy a balatoni nyaralás nekünk is elérhető és mi is el tudunk oda menni, még ha sok kompromisszumot is kellett hozzá kötnünk. Nézegettem persze én is a parthoz közeli vagy a hegyoldalban megbújó szerény vagy éppen hivalkodó nyaralóházakat, de inkább a gőgös kivagyiságot láttam bennük, nem pedig a dolgos élet eredményét, a rengeteg saját munkát, a vért és a verejtéket. Tudtam már akkor is, hogy ezek, vagyis a munka, a vér és a verejték nem minden áron feltételei a nagy vagyonok "keletkezésének" , és egyáltalán nem azért gondoltam ezt, mert savanyú lett volna a szőlő.

Most sem savanyú.

Csak igazságtalan a javakhoz való hozzáférés.

Az én szüleim becsülettel, tisztességgel végig dolgozták az életüket, mégsem gondolhattak soha balatoni nyaralásra, a saját tulajdonú nyaraló pedig természetesen elérhetetlen volt a magunk-fajtának és ezt akkor is, most is igazságtalannak érzem. Az alföldi városunkból egyetlen embert ismertem, aki ott építtetett magának hatalmas nyaralóházat, de ezt is csak onnan tudtam, hogy az apukám is dolgozott ott neki és ezt akkor nagyon szégyelltem. Mintha "kegyelmeséknél" dolgozott volna és talán úgy is volt. Még a testvéremet is magával vitte, hadd lásson világot és a "világ" alatt itt most azt értem, hogy láthassa, ilyen színvonalon is lehet élni. Ma már nem szégyellem ezt, inkább csak mély szomorúsággal gondolok rá és sírni tudnék, hogy mit érezhetett az apukám, miközben a festéket keverte ott, a Balatonnál, a "kegyelmeséknél", miközben a kisfia a Balatont nézte az ablakból.

A szüleim természetesen nem vágytak a Balatonra. Valószínűleg eszükbe sem jutott. Ez olyan lett volna nekik, mintha a Holdra vágytak volna.

És mi a helyzet velem? Talán én most oda vágyok? Nekem közelebb jött a Hold? 

Talán.

(folytatom)

Március 29. Csak óvatosan írom, mert még nincs aláírva semmi, de nagy a reményünk: úgy néz ki, közelebb jött a Hold!

Április 4: Siófok! Az előszerződést aláírtuk, a foglalót átutaltuk! Örömünk határtalan!

Június 4: Aláírtuk a végleges adásvételi szerződést. Örülünk, elégedettek vagyunk és a bátorságunkra is nagyon büszkék vagyunk!

Augusztus 1. Átvettük a lakás kulcsait és beköltöztünk! Mostantól egy icipicit mi is balatoniak leszünk - és apukám most biztos azt mondja magában, hogy de jól tettük. És igen, jól tettük. Apukám biztos büszke most az ő kicsi lányára, aki (sznobság ide vagy oda), valami mélyen gyökerező családi visszafogottság ellenére megvalósított egy talán nem is létező álmot.

(Természetesen az Alföldön maradunk, legalábbis amíg dolgozunk, aztán meg, ki tudja.)

A heti eseményekre visszatekintve inkább írhattam volna címnek most Hetirossz-at. Csakis a rendíthetetlen optimizmusom miatt maradtam a szokásos Hetijó-nál. 

Korábban ugyanis, ha nem is rendszeresen, de azért nem is annyira ritkán, írtam Hetijó-kat, de egy jó ideje már nem, pedig nem volt az rossz, amikor hétvégén visszagondoltam a hét eseményeire és általában elég sok jó dolgot össze tudtam szedni.

Ma vasárnap van, egy átlagos hétnek a végén vagyunk, és amikor visszanézek a mögöttem lévő napokra, a képet eléggé vegyesnek látom. Több váratlan, kellemetlen esemény történt, amelyek miatt a Hetijó, mint cím vagy címke nem állja meg a helyét. A dolgok mostmár valamennyire kisimultak, vagy legalábbis kisimulni látszanak, így aztán nem csak a rosszat látom meg a hétből. Legyen akkor ez a bejegyzés most a "Hetijórossz."

A munkámmal kapcsolatban rajtam kívül álló okok miatt volt pár nehezebb napom. Azok a dolgok, amelyekre eddig büszkén azt mondtam, hogy alulról sem karcolják meg az ingerküszöbömet, most megkarcolták, de mert nem érintenek közvetlenül (legfeljebb csak az általános hatásai), ezért elég gyorsan át tudtam váltani külső szemlélői pozícióba és onnan nézve inkább már csak mosolyogtam, mintsem bosszankodtam volna.

A fizetésemmel kapcsolatban nem várt, de remélt jó változásról kaptam értesítést.

Hétfőn Debrecenben voltam konzultáción és egy újabb kedves, megnyugtató emberrel találkoztam.

A férjemmel elhatároztuk, hogy visszatérünk a korábbi gyakorlatunkhoz és amikor csak tehetjük, utazgatni fogunk, hiszen mindig is ez volt a vágyunk és tettük is ezt éveken át. Most újra elindulunk, és ahová csak lehet, vonattal fogunk menni. Az első tervek megvannak.

Kedden elkezdett fájni a fülem, melegítésre sem csillapodó nyilallásokkal, lüktetésekkel. Számoltam, volt olyan perc, hogy tízszer is belenyilallt, olyan perc viszont nem volt, hogy egyszer sem. A helyzet csütörtökig fokozódott, akkor már éjszaka sem tudtam aludni és jobb ötlet híján továbbra is sóval melegítettem. Péntekre beállt egy olyan helyzet, hogy ritkábban nyilallt, de akkor viszont a korábbiaknál erősebben. Délután valószínűleg átlyukasztódott a dobhártyám, mert valami kifolyt a fülemből, és ezzel a fájdalom "elvágólag" meg is szűnt. Még aznap este és szombaton este is rámelegítettem a biztonság kedvéért, de szerencsére már nem folyt tovább, mert kifolyta magát és ezzel együtt már nem is fáj, mert kifájta magát. Hogy lekopogjam. 

A héten egy érdekes előadást is meghallgathattam (a fájós fülemmel). Egy fiatal helytörténész beszélt az egykori iskolám történetéről okosan, viccesen, érthetően.

Szombaton elutaztunk, vonattal mentünk, és az egész nagyon jól sikerült. Meglátogattuk a család egyik felét, babáztunk egy kicsit, picit kirándultunk is a környéken és jól kivonatoztuk magunkat.

Egész héten figyelgettem a hóvirágokat. Nem szoktam várni őket. Minden évben elmondom, hogy ilyenkor megállítanám az időt, haladéktalanul visszaugratnám  október végére és kezdeném újra az esős, ködös őszt és a hideg telet, de az idő kerekét megállítani ugye...nem lehet. De ha már jó idő lett, két-három napja mondogatom itthon, hogy tegyük ki (édes többesszámban) a teraszra a sötét kamrában telelő leandereinket, biztos nem fognak már megfagyni. Ez ma meg is történt, mától mindhárman kint napoznak a ház déli falánál.

A héten kétszer voltam az erdőben, mindkétszer jó időt és jó távot sikerült mennem.

Nos hát. Így a bejegyzés végére kiderült, hogy nem is volt rossz ez a hét.

Bagdy Emőkétól hallottam, hogy ne panaszkodjunk rögtön, hanem tegyük el a dolgokat egy időre és csak később kezdjük el kimondani őket. Meg fogjuk látni, hogy a listánkról sorra kihúzzuk majd az eseményeket azzal, hogy  "ez közben megoldódott" vagy hogy "ez se fontos már"  és hogy "óh, ez meg olyan apróság, hogy szóra sem érdemes már". 

Igaza van. Jó, hogy időt hagytam magamnak, mert ha nem is lett rózsaszín a világ, de legalább már nem is sötétszürke. De azért - akár a hóvirág, akár a hét eseményei kapcsán is - álljon itt egy realistának tűnő Murphy-gondolat:

Ha javulni látod a dolgokat, valami fölött elsiklottál.

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott 

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?

Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.

 Várnai Zseni: Csendes éj

A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.

Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.

Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.

Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.

Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.

Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…

Vasárnap van. Délelőtt elmentünk megnézni a templomkertben nappalozó baglyokat. Azért nappalozó, mert a nappalokat bent töltik a városban, ahol biztonságosabban pihenhetnek, mint a kopár mezőkön vagy a fák kopár ágai között. Alkonyat táján kirepülnek a mezőre táplálékot szerezni, nappal pedig pihennek

Évek óta figyeljük télen városkánk baglyait. Nem lehet igazán közel menni a fákhoz, mert ha veszélyesnek érzékelik a közelséget, rögtön elrepülnek, de a nyolc tíz méternyi távolság tulajdonképpen már elég is ahhoz, hogy miután hozzászokik a szemünk a fakó lombok közt üldögélő fakó színű tollazatokhoz, kedvünkre nézegessük őket. Egy-egy fán 30-40 bagoly pihenget, bár nem számoltuk őket, mert nem győztük volna.

Ebéd után kimentem az erdei futópályára, plusz 12 fok volt és ragyogóan sütött a nap. Mosolyogva, jókedvűen három kilométert tettem a magamévá. Néhány kismadár csiripelését is hallottam közben, de ennek nem örültem, mert nem most van itt az ideje se a magasabb hómérsékletnek, se a madarak tavaszköszöntőjének. Még tél van és maradjon is még jó sokáig.

"Hogy miért épp itt, ezeken a nagykunsági településeken van az erdei fülesbaglyok téli központja, annak az az oka, hogy a környék nagy mezőgazdasági területein sok a mezei pocok, ami a baglyok fő táplálékát jelenti, és télen is hozzáférhető. Kézenfekvő lenne, hogy a baglyok a zsákmányhoz közel, a szántóföldek, gyepek melletti fákon nappalozzanak. Hogy ehelyett miért jönnek be mégis a városokba, arra valószínűleg az a magyarázat, hogy kint ki lennének téve a ragadozók- például parlagi sasok, kerecsensólymok- támadásainak, a városokban viszont ezek a fajok nem jönnek utánuk." (https://www.turistamagazin.hu/blog-bejegyzes-1/egy-nap-az-erdei-fulesbaglyok-teli-fovarosaiban)

A szeretet ott kezdődik, hogy megtanulunk örülni az életnek. Az, hogy mikor és milyen gondolatok suhannak át az agyunkon, lényegében mindegy. Az a fontos, hogy az örömöt és a hálát tiszta szívből érezzük át, bármi okból is tesszük azt. Ne hagyjunk ki egyetlen pillanatot sem, amikor gyönyörködhetünk a a létezés ajándékában - ezt olvastam ma reggel.

Örülni és hálásnak lenni a létezés ajándékáért. Például ma.

Jót aludtam, hosszan és mélyen. Hálás vagyok, hogy élek, hogy egészséges vagyok, van otthonom, családom, biztonságban vagyok, szeretek és szerethetek. 

Milyen jó, hogy tegnap este bekészítettem a mosást, így ma csak elindítottam a gépet és amíg reggeliztünk, halkan már duruzsolt is.

A szép napsütésben mindjárt megyek is a kertbe teregetni, közben nézhetem az előbújt hóvirágokat. 

Hamarosan hazaérkezik a kisfiam és a hétvégét itthon tölti. Sül a hús, van mit ennünk.

A jól sikerült ebéd után elsétáltunk a testvéremhez és jó hosszan elbeszélgettünk. 

Itthon a kisfiammal beszélgettünk sokat, sokféle témáról és ez is nagyon jó volt.

Hálás vagyok.