Az Adriai-tengernél töltött nyaralásunk után hazafelé megálltunk Siófokon. Nem volt strandidő, nem volt kánikula és perzselő napsütés, de meleg volt a levegő és a víz is nagyon jó volt. Három-négy órát töltöttünk a vízparton és persze fürödtünk is.

Sosem volt kedvencünk a Balaton, most sem lett az. Szép tiszta a víz, lassan mélyül, kellemes a hőfoka, de hiába, nem dobogtatta meg most sem a szívünket és nem azért, mert éppen a tengerpartról jöttünk. Mi egyszerűen nem járunk a Balatonhoz, és ha a nyaralás szóba kerül, eszünkbe sem jut. Csak útközben, átutazóban szoktunk megállni, rápillantani, esetleg megmártózni. Most például maradhattunk volna akár estig is, minden adott volt hozzá, de pár óra elteltével egymásra néztünk és azt mondtuk: induljunk. Még fotót sem készítettünk. 

Jó nekünk a Tisza-tó itt, negyven km-re tőlünk, és képzeld, nem savanyú a szőlő. 

Mikszáth Kálmánt olvasni és a művét egy szépen kivitelezett, nagyszerű előadásban színpadon látni nagy élmény lehet bárkinek, de egy olyan Mikszáth-rajongónak, mint én vagyok, különösen finom csemege.

Az összes magyar író közül az ő regényeit és elbeszéléseit szeretem a legjobban. Volt egy nyár, amikor mindegyik itthon fellelhető regényét elolvastam, egyiket a másik után, ami nem kis teljesítmény, mert legalább tíz kötet van a polcon, de lehet, még annál is több, és nem, egyáltalán nem untam meg. Régi vágyam a Nógrád megyei Szklabonyán (Mikszáthfalva) felkeresni az emlékhelyet és Pesten a Kerepesi temetőben az író sírját. Idén nyáron nagyon boldog voltam, hogy Gömörbe is eljutottam, ott még a levegőben is a tót palócokat éreztem.

Nagy várakozással készültem a színházi előadásra. Bár a regényt többször olvastam már, előadás előtt szerettem volna  újra elolvasni, de nem maradt rá időm. Ha olyan színdarabot nézek, amelyet olyan regényből írtak színpadra, amelyet én is olvastam, mindig nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog sikerülni az olvasás közben elképzelt világot színre vinni. Ha ismeretlen a darab, akkor is kíváncsi vagyok, mert nem tudom, nem is sejtem, hogy mire számíthatok. Színházat szerető emberként tehát így-is, úgy is kíváncsi vagyok az előadásokra, de ismert művek esetében még jobban. 

 A minőségre a Déryné Program és maga a Zenthe Ferenc Színház volt a garancia, bár láttam már szuper kis előadásokat amatőr társulatoktól is, ahol a lelkesedés pótolta a színészi kvalitásokat,de augusztus 17-én a kisújszállási Vigadóban azért magas minőségre számítottam és meg is kaptam.

A történet röviden:  Amikor az elmaradott Glogovára új plébános, Bélyi uram érkezik, különös csoda történik. A viharban Szent Péter egy piros esernyőt borít Bélyi uram kishúgára, Veronkára. Ezzel megindul Glogova felvirágzása: megújul a paplak, Veronkához francia nevelőnőt szerződtetnek, özvegy Münz Jónásné személyében pedig a városkában fellendül a kereskedelem is…

Telnek-múlnak az évek, s a kis Veronka eladósorba kerül. Megismerkedik Beszterce híres ügyvédjével, Wibra Gyurival. A fiatal, feltörekvő jogász és a Szent Péter esernyőjének áldásával felnőtt papkisasszony azonnal egymásba szeret. Közéjük áll azonban Wibra Gyuri öröksége, amelyet megboldogult apja – hogy, hogy nem? – egy esernyő szárába rejtett. (Forrás: www.zentheszinhaz.hu)

Jó történeti hűséggel vitték a cselekményt és minden egyes színész kifogástalan játékot nyújtott, engem  egyszerűen lenyűgöztek. Az első sorban ültem, pontosan láttam, hogy maguk a színészek is mennyire élvezték az egészet. A díszletek is teljesen rendben voltak, az első pillanattól kezdve oda tudtam magam képzelni Glogovára.

Egy tökéletes Mikszáth-regényből sikerült egy tökéletes előadást színpadra állítani, minden pillanata mesteri volt. A darabot Susán Ferenc rendezte.

Elment a nap címmel Balázs Fecóra emlékeztünk Kisújszálláson augusztus 17-én este. A fő vendégművész Keresztes Ildikó volt, aki minden elénekelt dal után felnézett az égre, mintha üzenne az Égi Zenekarba.  Négy  énekes lépett még fel, kiváló hanggal, kellő szerénységgel és alázattal: Szokodi Zoltán, Hertelendy Zénó, Lujo és  Tóth Dániel, őket a Mistrál Band nagyszerű hangszeresei kísérték. A produkciót Gombás Endre álmodta meg, ő szerkesztette és rendezte is. 

A több, mint másfél órás, teljes egészében élő műsorban  Balázs Fecó legismertebb dalai szóltak magas minőségben, eredeti hangszerelésben. Elhangoztak dalok a művész a Neoton, a Taurus és a Korál együtteshez köthető korszakából és egyéni előadói műsorából is. Hallhattuk a Maradj velem, A csönd éve volt, Évszakok, Homok a szélben, Érints meg, Hazafelé, Kőfalak leomlanak, Kölykök a hátsó udvarból, Kevés voltam neked  című dalokat és még több más nagy dalt is.  

Bár Balázs Fecó már csak fentről hallgathatta a koncertet, mégis olyan volt, mintha jelen lenne és nem csak azért, mert a kivetítőn az ő fotóját láthattuk végig. Ezekből a dalokból - amelyeknek zseniális szövegét Horváth Attila írta -, áll össze nekem Balázs Fecó, az ember. Eggyé vált  a dalaival. Valahogy erre érezhettek rá a fellépő énekesek is. Nem homályosították el Balázs Fecót, inkább kiemelték valahová maguk elé és maguk fölé, jó magasra. 

Nagyon szeretem Balázs Fecó dalait és tisztelem őt, mint alkotó - és előadóművészt és ahogy Keresztes Ildikó, úgy én sem beszélek róla múlt időben. Szerencsés vagyok, mert háromszor vagy négyszer is hallottam őt a Korál együttesben és szóló előadói estjén és váltottam is vele pár szót, amíg dedikálta a róla szóló könyvet. Szerény, halk szavú, csendes és közvetlen embernek láttam mindig. Az emlékkoncerten fellépő zenészek és énekesek felől is a tisztelet és szerénység volt érezhető, amit a közönség hálásan meg is köszönt. 

Ez az Emlékkoncert Balázs Fecóhoz méltó volt. Megemlékezni így kell és csak így érdemes. Tisztelettel, meghatóan, szépen.

Lehet tőlük tanulni.

(A kép forrása: https://szimpatika.hu/cikkek/7082/balazs_feco_hiszek_a_sorsszerusegben)

Fel a medvére, a fa nem játék, mesélte Berecz András ma a kisújszállási Vigadóban. Gyergyóban fordítva mondják, de ő ma is mindent kifordított, mèg a vérmedvét is a bundájából.

Hazautazásunk programja az indulás pillanatáig nem volt egyértelmű. Ketten kétfélét gondoltunk és még egy harmadik variáció is felmerült. Hamvas Béla szerint ugyan lent, délen nem kell gondolkodni. "Nem kell gondolkoznia. Ha mindenáron akar, lehet. De nem muszáj és teljesen fölösleges. Gondolkozom, tehát vagyok? Ezt az északi ember találta ki." Ezzel teljesen egyet is értettünk, nem is gondolkoztunk mi sem, csak a hazaindulás előtt, de akkor már északra készültünk, ugye. Kezdtük visszaölteni magunkra az északi ember "hogyan legyen a döntésem a legjobb?" mentalitását. 

Én mindenképpen azt szerettem volna, ha elmegyünk a Plitvicei-tavakhoz, még akkor is, ha ez ugyan nem kitérő, de az autópályáról le kell jönni hozzá és visszakanyarodni is csak kb. 80 km hegyek közötti autózás után lehet. Azzal érveltem, hogy nem csak kilométerben nem kitérő, hanem tulajdonképpen útba is esik, ha lemondunk az autópályán való gyors haladás egy részéről.

Az ellenérv az volt, hogy nem regisztráltuk az érkezésünket a Plitvicei Nemzeti Parkba és így várakoznunk kell a belépésre és hát a kilencven eurós belépő plusz a parkolás, így a nyaralás vége felé, késztessen legalább egy kicsi meggondolásra. És ne felejtsem el, hogy a gyaloglás az úgy egy az egyben ki van zárva. 

Nem kell várakozni, sokat biztos nem, állítottam magabiztosan, a pénz meg ... hát na, most vagyunk itt, most járunk erre és különben is, a nyaralásra szántuk, gyalogolni meg biztos csak egy picit kell, mert busz is van és hajó is van a Nemzeti Parkon belüli közlekedésre.  

A másik variáció az lett volna, hogy kihagyjuk a tavakat és egyenesen Nagykanizsáig megyünk, csak így ám nagyon korán odaérnénk és hogyan lenne tovább? Kivárjuk az estét, lefekszünk és alszunk? Nem, nem, cáfoltam meg ezt az ötletet, hiszen ennél sokkal több lehetőség van ebben a napban. Például Winnetou és Old Shatterhand nyomait keresni a Plitvicei-tavaknál. 

(Gyalog, fent a hegyen? Na nem.

De mondom, hogy busz is van, meg hajó is. 

Persze. Hát persze.

Ekkor már nagyon az északi ember módjára beszéltünk.)

A harmadik lehetőség az volt, hogy délelőtt még fürdünk a tengerben, strandolunk egy alaposat és csak utána indulunk el. Ez nem rossz ötlet, de én annyira nagyon szerettem volna az Ezüst tó kincse és a Winnetou-filmek forgatási helyszínére elmenni, és hát a strandolást a magam részéről előző nap le is zártam, ráadásul előző este sokáig üldögéltünk egy sziklán a tengerparton, úgyhogy szépen el is tudtam búcsúzni az Adriai-tengertől, én  tehát most kifejezetten mást szerettem volna. 

És akkor útban hazafelé elmentünk a Plitvicei-tavakhoz. 

Ott mindkettőnknek igaza lett.

A Nemzeti Park nagyon szép volt. Gyönyörű színű tavakat láttunk, világoskék, sötétkék, kékeszöld, ultramarinkék és zöld színű tavakat, amelyek a hegy tetejéről lefelé lépcsőzetesen terülnek el egy-egy völgyben, és vízesésekkel, zuhatagokkal zuhan a víz egyik tóból a másikba. Ráismertem a filmforgatások egy-két helyszínére is. A legnagyobb tavon hajókáztunk is és buszra is szálltunk, de azt már csak akkor, amikor már nem bírtunk menni.

Ugyanis rengeteget kell gyalogolni, ennek tudatában menjen oda mindenki. Ezt úgy értsd, hogy négy órát töltöttünk a "B" útvonal bejárásával (ezt még itthon választottam ki az ajánlott hat vagy nyolcféle útvonalból, ez a legszebb és a legkönnyebbek közé tartozó út), és ez idő alatt csal addig ültünk le, amíg a busszal mentünk, az kb. 5 perc volt és amíg a hajón ültünk, az meg kb. 20 perc volt.  A többi időt masszív gyaloglással töltöttük, hegynek többnyire felfelé, mert a legalsó tótól indul az út és egészen a legnagyobb tóig szép kis magasságokba vezet fel. Jól járható utak ezek, lassan, fokozatosan emelkednek és teljesen biztonságosak is, de azért amikor leültünk a hajón vagy a buszon, akkor, hogy is mondjam, úgy igazán "le voltunk ülve" a fáradtságtól.

Na és akkor az árak. 88 eurót fizettem a pénztárnál, azért ez nem kevés. Meglehetősen túl van árazva nem csak a belépődíj, hanem minden, ami ott kapható, de ezt hagyjuk is, hiszen egy Európa-szerte népszerű helyről van szó, nem is vártunk mást.

A Nemzeti Parkot olyan sokan látogatják, hogy kénytelenek voltak lépcsőzetes beengedést előírni, vagyis megvesszük a jegyet, arra rá van nyomtatva, hogy mikor mehetünk be és annál az időpontnál előbb nem lehet. Akik előre regisztrálnak, azoknak is meg kell adni egy kétórás intervallumot, amikor várhatóan megérkeznek és őket soron kívül beengedik. Nekünk negyven percet kellett várni jegyekkel a kezünkben, és belépve a parkba, rögtön meg is értettük, miért van ez így. Annyira feltorlódik ugyanis a tömeg, hogy az első egy-két kilométeren csak libasorban és lépésben lehet haladni, de többször meg is kell állni, hogy a keskeny hidakon, ösvényeken vagy pallókon elengedjük a szembejövőket. Utána ez a feltorlódott sokaság szépen eloszlik a Nemzeti Park hatalmas területén, csak hogy újra feltorlódjon a hajóknál és a buszoknál. Ezt a feltorlódást próbálják a beléptetéssel szabályozni, érthetően, de nem sok sikerrel. 

A saját igazságommal fejezem be a beszámolót: a Plitvicei tavak nagyon-nagyon szép. Végtelenül örülök, hogy eljutottam oda, láthattam és gyönyörködhettem benne. Ha arrafelé jársz, semmiképpen ne kerüld ki! Ha nem visz arra az utad, de láttad már az osztrák, a szlovák vagy éppen a svájci hegyi tavakat és pl. az erdélyi Havasrekettyei vízesét vagy a Magas-Tátrában az Óriás-vízesést, akkor csak a Plitvicei-tavak miatt ne utazz annyit. 

A tengerben fürödni - ez sosem volt a vágyam, de persze mindig fürödtem, amikor lehetőségem volt rá és mindig jól is esett, de a tengert "strandolásilag" sosem hódítottam meg, és ő sem engem. A hódítással idén a horvátországi Dalmáciában, Murter szigetén is minden nap többször próbálkoztam, még búvárszemüveggel is belestem a mélyére, de a hullámok közti fürdés idén sem lett a barátom. Maradok tisztes távolból, szeretettel.

Az Adriai-tenger más, mint az Égei-tenger vagy a Földközi -tenger, amelyekben eddig volt szerencsém fürdeni. Az Égei-tenger általam járt partjainál mindenhol homok volt, árnyék nem volt sehol, persze láttam sziklás részeket is, de nem ez volt a jellemző, hanem a végtelen homokos part, a nagy kékség. A Földközi-tengerrel a francia Riviérán ismerkedtem, de míg maga a Rivéra, Monaco, Monte Carlo vagy Saint Tropez elvarázsolt, a tenger fürdésre egyáltalán nem, de látványra annál inkább. Az a végtelen kékség! Az Adriai-tenger a szlovén szakaszon is megadta nekem a végtelenség érzetét, ott is láttam sziklás és kavicsos partszakaszokat és fürödtem természetesen ott is, de ott a tengerparti városok, Izola, Piran, Portoroz és Koper parti része, az óvárosok és sikátorok varázsoltak el inkább.

A horvát tengerpart más. Ahol mi voltunk, Dalmáciában, Murter szigetén, láttuk, hogy Murter városka, Jezera és Betina is, a sziget mindhárom települése valaha halászfalu volt, ahol "a part menti sziklákra szőlő és magányos ház tapad" pont úgy, ahogy Zorán énekli. A szűk sikátorokban vastag kőfalú házak állnak, kopott, kék spalettás ablakokkal, nagy, vaskos faajtókkal. A tengerpart mindenhol sziklás, apró kavicsos, de a végtelenség érzetét nem adja meg, mert lépten-nyomon szigetekbe ütközik a tekintetünk. Éppen ettől kisebbnek, barátságosabbnak, vagy inkább kevésbé félelmetesnek éreztem, mint a többit. A kis öblökben nem érezni a nagy hullámokat, nem ijeszt meg a gondolat, hogy beszippant a víz és elsodor. Ennek ellenére nem tudtam stabilan még a derékig érő vízben sem megállni, meg-meglibbentettek a kisebb hullámok is, ezért aztán csak az utolsó napon merészkedtem bele nyakig, előtte csak derékig mertem. 

Mivel a család három felnőtt tagja kiélvezte a tenger alatti vízi világ látványát egy szuper búvárszemüveggel, nekem azt mondták, hogy vegyek erőt magamon és ne menjek addig haza, amíg nem nézek le én is a mélybe. Persze, igent mondtam. A búvárkodás teljesen rám lett szabva. A "mély" nekem azt jelentette, hogy az utolsó tengernél töltött napon majdnem nyakig belementem a vízbe és az arcomat - nem a fejemet, csak az arcomat - beletettem a vízbe és így is olyat láttam, amit a kristálytiszta tengervízbe felültről belenézve nem láthattam volna. Nagy élmény volt, kár lett volna, ha félelemből kihagyom. Halakat, tengeri uborkákat, kagylóba bújt pici rákocskákat, tengeri sünöket és eddig csak akváriumokban látott növényeket sikerült megcsodálnom.

A búvárkodásból nekem elég is volt ennyi, és a tenger, mint fürdési lehetőség sem csábított igazán, ezért joggal kérdezheted, hogy akkor miért lettem szerelmes a horvát tengerpartba? Merthogy az lettem.

Lehet egy szerelmet megmagyarázni?

Ez egy "szerelem első látásra" típusú találkozás volt. Mi rabolta el a szívemet? A kis kikötők, a nagyobb kikötők, a mediterrán növényvilág, az olajfák, a két méteres leanderek, a fügefák, a mandulafenyők, a kabócák hangja, a déli szieszták, a beájulás-szerű alvások, a hegytetőn álló kis templom harangozás helyetti kolompolása, az esti séták a tengerparton, a fagyizás a kikötőben, a tündéri óvárosi sikátorok, amelyek egyikében laktunk? Vagy az esti kirándulás egy pici szigetre, ahol a hegyoldalban a mandulafenyők alatt a magasban lépegetve hallgathattuk, ahogyan a mélyben a hatalmas szikláknak csapódnak a hatalmas hullámok és a látóhatár szélén még láthattuk, ahogyan a tengerbe bukó nap vörös csíkot húz az ég aljára?

Ezek mind kellettek hozzá, de talán a legjobban az, hogy el tudtunk engedni minden kényszert, ellazultunk, elengedtük magunkat, és csak hagytuk, hogy a dolgok megtörténjenek velünk. 

Egyszerűen csak hagytuk, hogy a mediterrán életérzés beszippantson bennünket.

Egyszerűen csak hagytuk, hogy ez a minden tekintetben csodálatos nyaralás megtörténjen velünk. 

(Következik: Úton hazafelé - Plitvicei-tavak)

. 

A horvátországi nyaralásunkra egy nappal korábban indultunk, mert foglatunk egy közbenső szállást Nagykanizsán, így meg tudtuk felezni az otthonunk és Murter közötti 890 km távolságot és idősürgetés nélkül haladhattunk, szépen, kényelmesen. Nagykanizsáig nem is választottuk az autópályát, hanem a Szolnok-Kecskemét-Dunaföldvár-Enying útvonalon mentünk jó tempóban, de nem sietve. Reggel indultunk fél tíz után és a szállásunkra nem akartunk korán odaérni, ezért erre a nulladik napra is terveztünk programot, mégpedig kétfélét. Ha strandidő lesz, Siófokon fogjuk eltölteni a délutánt, ha pedig nem lesz alkalmas az idő a Balatonhoz, a Kis-Balatonhoz megyünk el. 

Már az itthoni indulásnál látszott, hogy nem lesz meleg, ami nagyon jó hír az autózáshoz, de a balatoni strandhoz nem. Ezért Enyingnél felmentünk az autópályára és meg sem álltunk a Tüskevárig, pontosabban Zalavárig, még pontosabban Kányavárig. A Matula bácsi birodalmában tett kirándulásunkról majd egy külön bejegyzésben fogok írni.

Este nyolc óra után értünk Nagykanizsára, elfoglaltuk a kényelmes kis szobánkat, amihez természetesen saját fürdőszoba is tartozott és fél 11 körül már aludtunk is. Úgy beszéltük meg, hogy nem állítunk be ébresztést, kelünk, amikor kelünk és indulunk, amikor indulunk. Ellenállunk minden időnyomásnak, sőt, el is engedjük őket.

Korán ébredtünk, nyolc órakor már az autópályán gurultunk és kb. húsz km múlva már a horvát autópályán voltunk. Egyáltalán nem volt meleg, Nagykanizsán még esős, párás, ködös időre és 15 fokra ébredtünk, és csak a Dinári-hegységen átkelve jött ránk a meleg, de akkor aztán jött! Kétszer álltunk meg pihenni egy kicsit, az elsőnél még hűvös volt, alig húsz fok, de a másodiknál már sokkal délebbre voltunk és ott már nagyon meleg volt.

Murter szigetére Tisno városában egy kis hídon át lehet behajtani. A szigeten három település van, két kisebb és egy nagy. Rögtön a hídon átérve találjuk Tisno városka szigeti részét, ahonnan  délre Jezera falucska felé, vagy északra Murter városa felé lehet tovább menni. Murtertől, gyakorlatilag azzal összeépülve Betina zárja a sziget északi részét. Ezt akkor még nem láttam így át, csak olvastam róla, most már viszont tudom is, hogyan vannak ezek a települések a szigeten, mert később megnéztük mindegyiket. A hídnál láttuk meg először a tengert, aztán persze a Murter felé vezető útra rátérve már lépten-nyomon előbukkant a nagy kékség. Meg is álltunk, hogy átéljük teljességében a fentről elénk táruló panorámát és belehallgassunk a kabócák koncertjébe.

Mielőtt bementünk volna Murter városába, egy nagy szupermarketben álltunk meg, vettünk pár dolgot, gyümölcsöt, friss bagettet, zöldséget, sajtot, ilyesmit. Otthonról is hoztunk néhány dolgot, sokat nem, mert számítottunk erre a vásárlási lehetőségre, hiszen láttuk a térképen, hogy ez a nagy üzlet útba fog esni.

A város tetején, az óváros ódon falai és szűk kis sikátorai között volt a lakás, amit béreltünk az airbn-en keresztül. Volt egy kis várakozás, mire elfoglalhattuk, de ez a mi félreértésünk miatt történt. Szerencsére minden megoldódott, természetesen.  Ott lenn, délen, mindig minden megoldódik magától is, nem kell gondolkozni, azt csak az északi ember találta ki magának, ahogy Hamvas Béla írta. Ott, délen csak ki kell várni, hogy a probléma megoldja magát.

Parkolni nem lehetett az utcában, csak addig állhattunk meg a ház előtt, amíg a holmijaink egy részét felvittük a lakásba. Azért csak egy részüket és nem az összeset, mert a lakás nem az utca szintjén volt, hanem egy belső udvarban, egy réges-régi ház mögött, egy másik réges-régi épületben, annak is a legfelső szintjén és ahhoz, hogy felérjünk oda, harminchét vaskos régi kőlépcsőt kellett megmásznunk. A térdeim már magát a látványt megköszönték. Meggondoltuk hát kétszer is, hogy mit cipelünk fel és mit hagyunk a kocsiban. Majdnem mindent lenn hagytunk, csak a legszükségesebbeket vittük fel. A közbiztonság kiváló volt, nyugodtan aludhattunk úgy is, hogy a kocsi tőlünk száz lépésre volt, de azt a száz lépést a sikátor aljáig meredeken lefelé, majd olajfák, leanderek és fügefás kertek között, kabócakoncerttel kísérve, így értsd. Mások odajártak fotózni, mi meg ott laktunk. Tulajdonképpen egy száz méterszer száz méteres négyzetben benne volt minden, ami mediterrán: szűk sikátor, ódon kőházak, mediterrán növények, kabócák cirpelése és jó meleg. Már csak a tenger hiányzott.

Aztán persze az is meglett, mert a szállás elfoglalása után már szedtük is ki a kocsiból a fürdőcuccokat (nyilván azokat sem vittük fel, egész héten a kocsiban maradtak, még a törölközőket is ott szárítottuk) és indultunk a gyerekekkel megbeszélt tengerparti strandra. Több strand is van, egymástól viszonylag távol, egyik jobb, mint a másik, kipróbáltuk őket. A kedvencünk a ...és most gondolkodnom kell, mert elfelejtettem, pedig amíg ott voltunk és még útban hazafelé is százszor kimondtam a nevét, most persze nem jut az eszembe, majd utólag beírom. Ez a helyes kis strand a szállásunktól kb. hatszáz méterre volt, gyalog jól elérhető, csak jó meredeken le kell sétálni az úton a gyönyörű olajfák, fügefák és leanderek kötött. Meg is tettük ezt a sétát, de csak egyetlen egyszer. Ugyanis vissza felfelé kell jönni, de nem ám sétálni, hanem szuszogósan, lihegve kaptatni a 36 fokban. Ezt egyszer megcsináltuk és tanultunk belőle, aztán kocsival közlekedtünk oda is. 

Még kezdő korunkban, az első napunkon, amikor a város szerkezetéről nem sok fogalmunk volt, erről a strandról elsétáltunk egy másik strandra, a legnagyobbra. Nem így akartuk, de így sikerült. Mi csak egy pici(nek tűnő) félszigetet akartuk megkerülni, hogy megnézzük, mi van a másik oldalon, aztán, mire észbe kaptunk, már a másik, távoli strandon voltunk, ott fürödtünk egy jót és amikor úgy véltük, hogy ideje lenne a déli hőség beállta előtt hazasétálnunk, elindultunk. Csakhogy addigra már lejártuk a lábunkat és még előttünk állt egy bő másfél kilométeres út a tengerpartról a hegynek felfelé, plusz száz lépés a sikátorban és még harminchét magas kőlépcső. Óh, és persze közben beállt a déli hőség is! Az én okos órám számolja a lépéseket, hát képzeld, ezen az egyetlen kis kiruccanáson tizenötezer lépést tettünk meg. 

Ugye érted már, ezután  miért közlekedtünk mindenhová kocsival ebben a nem túl nagy területen (de legalább hegyen!) elterülő kisvárosban?

Innentől kezdve tényleg belesimultunk a mediterrán életérzésbe. Kényelem, pihenés, lehetőleg nullához közeli gyaloglás, fürdés, fürdés és fürdés, gyerekekkel is, magunkban is, esténként vacsora velük, egyebekben láblógatás.

Egyenesen bele a tengerbe.

(Eszembe jutott a strand neve: Cigrada.)

Tíz éve már, hogy majdnem minden nyáron, szinte mindig augusztus elején elmegyünk néhány napra Székelyföldre. Tavaly, alig érkeztünk haza a Magas-Tátrából, két-három nap pihenés után már indultunk is Farkaslakára. Úgy terveztük, hogy ott fogunk majd igazán pihenni, a Tátra ugyanis majdnem minden erőt kivett belőlünk, de oda azért is mentünk. Aki a hegyre megy, ne sírjon, ha mászni kell.

Farkaslakán az előző évben jól bevált szállásunkra jelentkeztünk be, de ott már foglalt volt minden szoba. Mindenképpen szerettünk volna Farkaslakánál maradni, így ott keresgéltünk tovább és találtunk is egy minden tekintetben jónak ígérkezőt.

A tavalyi élményeket írom meg tehát most, nem is értem, miért nem írtam meg eddig. Most majd meglátjuk, egy év távlatából mire emlékszem. Szerintem mindenre, de arra feltétlenül, hogy ez az utazás is csodás volt, mint eddig mindegyik.   

A szállásunk és az ellátás a Székelyföldön megszokott szívbéli és kifogástalan volt. Minden évben a szállásfoglalás körül van a legtöbb gondunk, mert késő dől el, hogy mikor tudunk utazni, addigra a szállások többségét lefoglalják már, ezért elég nehezen szoktunk boldogulni. Miután már elég rendesen bejártuk a tíz év alatt Székelyföldet, most azért ragaszkodtunk Farkaslakához, mert nem akartunk nagyon sokat utazni, tényleg csak pihenni akartunk, nem terveztünk semmi hosszabb kirándulást, még rövidet se nagyon. Hosszú az út Székelyföldre, innen, tőlünk az Alföld közepéről hét-nyolc órába is beletelik, hogy odaérjünk, úgy voltunk hát vele, hogy érjük el Székelyföldet, nem is megyünk tovább sokkal beljebb. Még az is felmerült, hogy csak Kalotaszentkirályig megyünk és ott töltünk el pár napot, nem megyünk onnan tovább, de végül találtunk szállást Farkaslakán.

És akkor elindultunk Székelyföldre. 

Az odaútra csak a kötelező pihenőket terveztük meg. Menjünk, haladjunk, ne húzzuk az időt, érjünk Farkaslakára mielőbb, ez volt a cél. A megszokott helyen, Parajd után a Sóvidék "bejáratánál" mindig megállunk, ott szoktam kilépni a papucsomból, hogy megérintsem a lábammal a székelyek földjét. Most is így volt. Ez egy rítus. Besétálunk a völgy felé egy keveset, megnézzük, virágos-e a mező, szénaillatú-e a rét és áll-e még Alsósófalva templomának  a tornya. Csak pár percet töltünk ott, de az a pár perc a mi első főhajtásunk Székelyföld előtt. A második már Farkaslakán szokott lenni, Tamási Áron sírjánál. 

A sír mögött a templom áll, annak hátsó kertje a főutcára nyílik, ott volt a szállásunk, onnan mindössze húsz méternyire. Tündéri házigazdánk finom étellel várt bennünket, a nála töltött néhány nap alatt az ő nyílt szívű vendégszeretete az egekbe emelte az egyébként is kifogástalan ellátásunkat.

Első este a vacsoránk után jártunk egyet a településen, nem sokat, éppen csak annyit, hogy legurítsuk magunkról  a sok finom falatot, mert a kínálásnak nem tudtunk ellenállni és jól teleettük magunkat. A patak partján elgyalogoltunk a művelődési házig, ahol az árvizet jelző táblánál döbbenten álltunk meg. Tudtuk, hogy hatalmas árvíz pusztított itt 2014-ben, amikor a Nyikó vize hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra megáradt és vitt magával mindent, ami az útjába került, de a saját szemünkkel látni, hogy a most semmi kis Nyikó mekkorára tudott duzzadni és mekkora pusztítást tudott végezni, félelmetes volt még így is, hát még átélni milyen lehetett! Házigazdánk mesélt is róla.  

Székelyudvarhely felé menet Székelyszentlélek a következő település Farkaslaka után, szinte össze is épültek. Az országút mellett áll az emlékmű, amely méltón őrzi a több emberéletet is követelő tragédiát. Vele átellenben egy skanzen-szerű épületet őríznek nagy becsben. Igazi székelyporta ez, faragott székelykapuval, tornáccal, a kertben alma - és diófákkal. A falut kettészelő Nyikó ott jártunkkor szelíden csordogált csak.

Észak felé, a Gordon hegyre kanyarodva hagytuk el a falut, hogy felmenjünk a Jézus Szíve Kilátóhoz, ahonnan ellátni egészen a Hargita vonulatáig, délre pedig a Sóvidék és Székelykeresztúr felé. Kocsival jól járható, de nem aszfaltozott út vezet egészen végig a kilátó tövéig. Útközben több kilátópont is kínálta magát a megállásra, fotózásra és mi éltünk is vele. Persze a medveveszélyt komolyan kell venni, nem kell barangolni a bokrok között és az erdőben sem, meg úgy különösebben sehol máshol sem, ahol nincsenek emberek, de ezek a kilátópontok biztonságosnak tűntek.

Az út egy igazán sötét erdős részen is átvezet, az már a Gordon hegynek majdnem a teteje, és ha ezen is túl vagyunk, újra kinyílik a látvány, felérünk ugyanis egy nagy platóra és onnan aztán szét lehet nézni rendesen. Aztán még pár száz méter és már meg is érkezünk a kilátóhoz, ahonnan még távolabbra, még teljesebben el lehet látni. Fent, a Gordon-tető 958 méteres magasságából, amikor csak állsz és lábad előtt hever Székelyföld Udvarhelyi-medencéje a kis "hegyekre-dombokra szúrt" falvakkal, templomtornyokkal, hát, valahogy a világ tetején érezheted magad. Volt - és még mindig van - egy kis ellenérzésem a tájba kevésbé illő fémből készült kilátóval, mint alkotással szemben, de a kilátás annyira szép, hogy tekintsünk most el ettől.

Sok időt töltöttünk fent, nem nagyon tudtunk betelni a látvánnyal.

Lefelé még egyszer megálltunk a platón, aztán a hatalmas, sötét erdő szélén is, de az én szemem folyton a medvéket kereste. A kilátópontok egyike közelében egy pásztor legeltette a teheneket, meg is szólítottam, hogy vannak-e erre medvék. Mintha csak erre várt volna. Olyan jókedvűen, ízesen, adomázgatva kezdett el mesélni a medvékről, a farkasokról, és úgy egyáltalán a hegyi világról, hogy órákig elhallgattam volna. Lehet, hogy kiszínezte a történeteket, tett is hozzá, vett is el belőle, vagy talán meg sem történtek, nem is igen számít ez, az viszont igen, hogy szinte tátott szájjal hallgattam őt és ettől biztos, hogy még nagyobb kedve lett a meséléshez.

Kérdeztem, hogy mikor és hová hajtja le a teheneket estefelé. Elmondta, hogy Bogárfalvára való a csorda, oda fognak hazaballagni a tehénkék. Elmagyarázta, melyik utcán, hol található a régi itató, oda menjünk, ott fognak bejönni (bétérülni) a faluba alkonyat körül. Hát, velem madarat lehetett volna fogatni. Vettünk is egy kis itókát, hogy majd odaadjuk neki és természetesen cigarettával is megkínáltuk.

El is mentünk rögtön Bogárfalvára, hogy megkeressük a helyet pontosan, ahová alkonyat előtt oda kell majd érjünk, és rögtön bele is szerettünk abba a csöpp kis faluba. Az állatitató egy hatalmas betonvályú, majdnem a falu közepén van. A kis templomkertben Nagy-Magyarország emlékműve áll, tiszta, szép környezetben. A falu poros kis földútjait hamarosan mindenütt aszfalt fogja borítani, járdákat és útalapokat építettek ottjártunkkor is. Sok-sok régi ház van, hatalmas székelykapukkal faluszerte, de épültek és most is épülnek újak, nagyobbak, korszerűbbek, tehát Bogárfalva sem olyan lesz már legközelebb, mint amilyennek most láttuk. Az élet nem áll meg, fejlődés van Székelyföld-szerte, még ha ennek az is az ára, hogy eltűnnek a skanzen-szerű települések és csak itt-ott mutatóban marad meg minden, ami régi. 

A betonvályút sem használják már.

De Bogárfalva most még inkább régi, semmiképpen nem új arcot mutató település, bár sok fiatal lakik ott. Néhányukkal el is beszélgettünk alkonyat körül, amikor hívtak, hogy a házuk előtti kispadra leülve várhassuk a hazatérő csordát. Karonülő gyerekekkel voltak és szívesen szóba elegyedtek velünk. Elmondták, hogy külföldön dolgoztak, sokat kerestek, de a pénzt hazaküldték és aztán ők maguk is hazatértek, mert itt valahogy minden más. Ők nem tudják elképzelni, hogy máshol éljenek, idegenségben, más "városon", máshol alapítsanak családot és hogy a gyerekeik máshol nőjenek fel. Hazajöttek hát, felépítették a takaros kis házaikat és sorra ideszületnek a gyerekek is, élettel töltve meg a kis falut. Mondták, ha új építésű házakat látok bárhol Székelyföldön, azok többségében ilyen, hozzájuk hasonló, igazából lélekben soha el nem menő, mégis hazataláló fiatal emberek keze nyomán épült. El sem tudom mondani, milyen meghatottsággal hallgattam a csendes, bölcs szavaikat. Kimentek a világba, de itthon akarják a világukat megteremteni a becsületes, dolgos két kezükkel.

Főhajtás Székelyföld fiataljai előtt is.

A székelyszentléleki határban, a Jézus Szíve Kilátó felé vezető út tövében egy pici vendégfogadó hely van, csak úgy, egy öreg körtefa alatt. Egy kürtős kalácsos család árulja ott a finom portékáját. Két asztal és két nagy lóca kínálja a helyben fogyasztást és a körtefáról is szabadon lehet csemegézni az inkább vackort, mint körtét. A kalácssütő néni segített is nekem néhány szemet leszedni, hazahoztam és sokáig őrízgettem őket, végül  belesütöttem a szilvás pitébe. Soha úgy nem ízlett a szilvás pitém, mint akkor.

A tehéncsorda messze hangzó kolompolással jelezte a hazaérkezését, de a pásztorral nem találkoztunk, ő valahol máshol jött be a faluba, vagy az is lehet, hogy néhány tehenet egészen Székelyszentlélekig, a szomszéd faluig  kísért. Néztük, ahogy a teheneket mindenhol nyitott kapukkal várták a gazdáik, azok szépen, komótosan beballagtak, ki-ki a saját kapuján és mindegyik tehénke tudta, melyik az övé, egyikük sem tévesztette el a járást. Nagyon kötött életet élhetnek az állattartó emberek, hiszen például minden este időben otthon kell lenni, mire a csorda hazaér. Fejni kell, a tejet kezelni kell, és még ki tudja, mi mindent kell csinálni tulajdonképpen látástól vakulásig az otthon maradt, nem kihajtott állatok körül is. A kertet is rendben kell tartani,  szénát is kell "csinálni", ott így mondják a kaszálást, a forgatást és a begyűjtést, ezzel az egy szóval: csinálás. Nehéz élet ez. Egyszer egy gyergyószentmiklósi fiatal mondta nekem, hogy mire elérik az emberek az ötvenöt-hatvan évüket, belefáradnak és bele is öregednek az életükbe. Azok a drága, dolgos kezű, ráncos arcú székely nénik és bácsik, édes Istenem, mennyire szeretem őket!

Farkaslakán felkerestük Tamási Áron szülőházát. Szívből ajánlom mindenkinek, aki arra jár, hogy menjen el oda. A fotón is ez a ház látható. Belül is, kívül is egy darabot megőríztek az utókornak Székelyföldből, abból a világból, amikor az író gyerekeskedett. Az udvaron almafák, lócák, régi szerszámok, és ott a csűr, ahol a kis Áron álmodozott, ott, a szénapadláson. A kis Áron, akiben én lépten-nyomon csak Ábelt láttam és aki miatt valamikor tizenöt évvel ezelőtt először Székelyföldre utaztam. 

Székelyudvarhelyen most nem csak a főteret és a parkot néztük meg, hanem a Küküllő partjára is lesétáltunk. A város igazi nagyvárossá nőtte ki magát, amely még mindig a legszebb magyar arcát mutatja, szemben például Csíkszeredával vagy Kolozsvárral, amelyek viszont sajnos már nagyon nem. Udvarhelyen mindig leülök a Székely hősök emlékműve előtti lépcsőre és ott (is) mindig elsírom magam. Nagyon szeretem, tisztelem és csodálom Székelyföldet, a székely népet, a múltjukat és a jelenüket is, és ha azt mondod, hogy idealizálom őket, hát mondd azt. 

Szejkefürdőn felsétáltunk a székelykapukhoz, de Orbán Balázs síremlékéhez most sem mentünk fel. Ide eddig  mindig a székelyudvarhelyi városlátogatás után érkeztünk, jól elfáradva, lábunkat jól lejárva és minden tiszteletünk mellet is csak a harmadik-negyedik székelykapuig szoktunk eljutni. Az idén neki sem indultunk, csak az elsőig mentünk fel. Leültünk egy padra, pihentünk, szemlélődtünk és a szemünkkel szeretgettük Székelyföldet.

Udvarhely és Farkaslaka között Székelylengyelfalvát, Székelyszenttamást és Székelyfancsalt látogattuk meg. Mindenütt láttuk a jövő ígéretét, a fiatalokat, az új vagy éppen épülő házakat, a felújított óvodákat és az iskolákat. A jövő ígérete óhatatlanul is magával hozza a múlt - nem találok jobb szót rá - zsugorodását. Nem tűnik az el, biztosan nem, hiszen a fiatalokat innen tarisznyálták, tovább adták nekik az értékeket, a hagyományokat, és megtanították nekik a becsületet. Akit innét tarisznyáltak, nem fog azon az élet piszka, mert itt még a sár is tiszta, mondják arrafelé. Ezt látom, hiszem és remélem én is. 

A kirándulások mellett sokat pihentünk, a harapni valóan tiszta levegőn jókat aludtunk, finomakat ettünk és sokat beszélgettünk a házigazdáinkkal Székelyföld múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

Mert mindhárom van neki. 

C'est le temps pour faire qch. Tout les été je sius en vacance, on peut dire en congé, et j'ai voulu enfin finir  mon vieux livre de francais, mais ca était sans de resultat. Cet été je voudrai enfin avec plaisir apprendre la langui étrangée. J'ai envie de faire les devoirs difficiles. Aujourd'hui j'apprends les lecons 18, 19 et 20. Je vais repeter les mots, lire et dire les histoires, faire les devoirs. Avant de notre voyage, j'ai encore trois jours et aprés le vacance, quand nous rentreons, j'aurai encore qouatorze jours. C'est peu.

Nous sommes déja en aout, il faut commencer ca.

Tant pis!