Nagyívű terveimet folyton módosítanom kell, és sosem felfelé. Miért nem tudom reálisan meghatározni a céljaimat? Vagy ha reális a cél, mert ilyen is van, akkor miért nincs bennem elég szorgalom és kitartás a megvalósításukhoz? A céljaim eléréséhez tartós fókusz szükséges, nem egyszeri dolgok megtételéről van szó.  Az eszem meglenne hozzá. Mégis, ahelyett, hogy egy kis erőfeszítéssel végigvinnék egy tervet, inkább nem csinálok semmit. Többnyire. Belekezdek, abbahagyom, módosítok, újratervezek. 

Miért érzem szükségét az erőfeszítést igénylő tervek kitűzésének és aztán miért szabotálom el a kezdeti lelkesedésemet? 

Az ember annyit ér, amennyit a céljaiból megvalósít? Szeretnék "sokat érni", a reálisnál nagyságrendekkel többet talán? Nem tudom. Lehet. De akkor meg az a kérdés, hogy kinek akarom bizonyítani, hogy több vagyok. Csak nem másoknak? Te jó ég, hatvan évesen még mindig itt tartok? Vagy magamnak akarom? De akkor meg miért szabotálok folyton? 

Mert ha nem érem el a célomat, azzal pont a valódi énemet igazolom és azzal tulajdonképpen meg vagyok elégedve?

Azt hiszem, igen. 

(A kép forrása: https://uzine.hu/2023/05/25/barbiek-vegre-eljutnak-a-valo-vilagba-a-barbie-film-uj-elozeteseben/

Sosem volt igazi kedvenc játékbabám kislánykoromban és nem is szerettem babázni, Barbie-babám viszont volt, de azzal sem játszottam. Egy jó pszichoanalitikus biztos segítene kipiszkálni a miértekre a választ, ha ez az egész engem egyáltalán érdekelne, de nem érdekel.

Érdekelt viszont a Barbie-film, amit hatalmas reklámkampány vezetett be a mozifilmek piacára és óriási a hype körülötte (hype: felhajtás, téma alaptalan túllihegése, agresszív reklám). Mindössze  két hete vetítik világszerte és már mindenhol rekordokat dönt a nézőszám.  Mit tesz hát egy reklámokkal befolyásolható, bár magát tudatos vásárlónak tartó nő? Jegyet vesz, vagyis megvásárolja a hypolt Barbie-film megtekintési jogát, bár sejti, hogy a maga hatvan évével nem ő a célközönség. Elhívja magával a barátnőjét, aki 15 évvel fiatalabb nála és vele két kamaszlány is eljön. Mi négyen reprezentálunk egy-egy korosztályt, mondjuk.

Természetesen rózsaszínbe öltöztünk, nem hiányzott a rózsaszín rúzs és a hajunkba is rózsaszín hajszalagot tettünk, szóval rákészültünk a cukiságra külsőleg is rendesen. 

Egy jó kis bolondozást vártam, egy rózsaszín álomvilágot musical-szerűen elém tálalva és a csöpögő, ragacsos "barbiságból" éppen annyit, amennyi már hajoljon akár giccsbe, vagy legyen egyenesen giccs, mégis talán éppen ettől lesz majd szórakoztató és megmosolyogtató. 

Nos. Hát nem lett. Nekünk nem. Négyünk közül egyikünknek sem tetszett a film.

Pedig igyekeztünk. Beültünk a nézőtérre és nyitottan, befogadóan átadtuk magunkat az élménynek, ami nem érkezett meg és azt hiszem, olyan fél óra elteltével  ezt a vágyunkat már el is engedtük. És az élmény egy óra múlva sem, sőt, a közel két órás film végére sem jött el. A moziból kifelé nem láttunk ujjongó, lelkes közönséget. Tényleg nem. Hallottuk két embert, akik arról beszélgettek, hogy nekik tetszett, de ennyi.  Mi pedig hazáig gondolkodhattunk azon, hogy vajon mi tetszhetett nekik benne.

Aludtunk az egészre egyet és ma már azt mondjuk, jó, hogy láttuk ezt a filmet, hiszen erről beszél egy csomó ember és ilyen értelemben nekünk is jó képben lenni. Vagyis megvett bennünket a reklám. Úgy is mondhatjuk, hogy bedőltünk a hype-nak. Ez volt a cél, ugye Barbie?

Az alábbi linken egy olyan kritika olvasható, amivel egyet tudok érteni, ugyanis elolvastam kb. 15 (nem akármilyen tollból származó) kritikát, és kivétel nélkül mindegyik 9/10-re pontozta és egyenesen zseniális remekműnek nevezte a filmet. A tizenhatodik lett az én emberem, aki azt írta le, amit én is, és rajtam kívül a negyvenes korosztály képviselője és a két kamaszlány is gondol. 

https://444.hu/2023/07/19/szazmillios-terepjarokkal-a-patriarchatus-ellen

Mi marad itt a Földi életben az anyukámból?

A szeretete, az, hogy mennyire, de mennyire szeretett bennünket. Megmarad a gondoskodása, a simogatása, az elolvadó pillantása, ahogyan ránk nézett. Megmaradnak az emlékek. Látom, ahogy nyitja a kaput és örül nekem, szinte repül elém, pedig csak tipegni tud már. Nézi, ahogy eszem, kérdezi, finom-e, elég-e, és biztat, hogy szedjek még. Kéri, hogy maradjak. Integet utánam. Vigasztal, megnevettet és simogat. Egyre gyengülő kezével folyton csak fogja a kezem és szorítva simogatja, mintha egyre inkább az én kezem lenne az, amibe kapaszkodhat és ami még itt tudja tartani őt a Földön.

Nem tartottalak eléggé, anyukám. Abban a négy hónapban, amikor a leggyengébb és a legkiszolgáltatottabb voltál, nem tudtalak eléggé tartani. Aztán kaptál még három hónapot, amikor engem is visszakaphattál, amikor majdnem azt tudtam neked adni, amire mindig is vágytál, de ... de tudjuk mindketten, hogy de... mégsem. 

Amikor elaludt az anyukám, az én gyászom nem indult el. A megkönnyebbülés volt az egyetlen érzés, amit érezni tudtam. Eltelt néhány nap, aztán néhány hét és még mindig nem. Még mindig csak azt tudtam érezni, hogy milyen jó, hogy sokáig élt, milyen jó, hogy sokat voltunk együtt, mennyit nevettünk, jöttünk-mentünk, és milyen jó, hogy nem fájt semmije, nem volt beteg, csak megöregedett és szépen elaludt. Szép halál, mondtam, mintha a halál lehetne szép.

Az én gyászom a hamvak elhelyezése után indult el és azóta is tart és jó, hogy megérkezett. Jó, hogy végre tudok sírni, de még mindig nem tudom beleengedni magam, mert fizikai szinten érzek fájdalmat sírás közben. Fáj, szorít a mellkasom, alig kapok levegőt.  A veszteséget érzem, azt, hogy ő már sosem lesz többé. Nincs és nem lesz már. Az, hogy volt, az emlék lett.

Emlék, amibe most én kapaszkodom. Még látom, ahogy nyitja a kaput, érzem, ahogy megölel, ahogy simogat. Érzem, ahogy szeret, rajongásig szeret, imád engem. Megérintem a könyvet, amit annyira szeretett és olyan jó tudni, hogy ott van a keze nyoma rajta. Megsimogatom a kedvenc fenyőfáját és tudom, hogy egy éve még ott állt előtte, még ott lehet a lába nyoma a fűben akkor is, ha már nem látom. 

A gyászom elindult és szeretném hinni, hogy ő odaátról már nem lát bennünket és nem emlékszik ránk. Ha még kapcsolódni tudna hozzánk, ha még látna bennünket, megszakadna a lelke, hogy már nem lehet velünk. Szeretném hinni, hogy abban a másik létben ő már csak táncol, nevet és énekel. Eleinte abban hittem, hogy ő ott van ugyan, odaát, én meg itt, de a fonalat nem vágta el semmi. Hogy ő fentről lát engem és ha felnézek, én is érezni fogom, még ha nem is látom, de érezni fogom, hogy ott van, mert köztünk örökre megmarad az aranyfonal.

Mert az nem lehet, hogy nekem ne legyen anyukám.

De most szeretném hinni, hogy mégsem így van. Szeretném hinni, hogy nem fogja már a fonalat. Hogy el tudta engedni és el tudott repülni, bele a Fénybe, a Jóságba és a Szeretetbe. Szeretném hinni, hogy ő már nem az én anyukám, hanem egy táncoló királynő. Szeretném hinni, hogy nem látja, ha sírok, vagy ha néha lenéz a Földre, már nem tudja, hogy én ki vagyok.

Mert abba még egyszer belehalna, ha tudná, hogy ő már nem lehet az én anyukám soha többé. 

A fotó a Madách Színház honlapjáról származik.

Mamma Mia! Az eddigi leg-leg-leg, minden szempontból! Csoda, profizmus, szuper! Nincs rá szavam, hogy mennyire! Imádjuk! Fantasztikus csoda volt!

A tokaji Fesztiválkatlanban a Madách Színház Mamma Mia! című musical-előadásával ünnepeltük, hogy már 32 éve élünk együtt és megyünk közös úton.

Még ma is teljesen a hatása alatt vagyunk! Félreértés ne essék: nem ABBA-lázban égünk, mert értük, mint zenekarért nem rajongtunk sosem, hanem Mamma Mia musical és a Mamma Mia 1-2. filmek lázban!

Folytatás: Már a musical utáni 3. napon vagyunk és még mindig tart a láz és az imádat!

Azt hittem, hogy a futópályán rendszeresen, hetente ötször, vagy akár hatszor is öt kilométert teljesítek. Nem futok, hanem gyors tempóban gyalogolok és kocogok, az időtartam pedig 50-55 perc. A sebességem 10 km/óra, jól van az így hatvan évesen, mondogattam mindig büszkén.

Tíz év alatt, amióta rendszeresen végzem ezt az aerob mozgást, alig fejlődtem, vagy talán helyesebb úgy, hogy nem fejlődtem sokat. Sőt, legyek őszinte? Nem fejlődtem semmit. 

Honnan tudom?

Kaptam egy okos órát, amivel végre pontosan le tudom mérni a megtett távolságot. A telefonomon lévő alkalmazás valami miatt egy ideje nem működik, de amíg működött, addig öt kilométereket mértem rajta, ugyanúgy 50-55 perc alatt. Egy éve körül van már, hogy nem tudom ezt a programot használni, maradt a lépésszámlálás, az pedig jól félrevitt engem. Nyilván azt tudtam, hogy nem egy méter hosszúak a lépéseim és ha megteszek alkalmanként 5-6-7 ezer lépést, az nem 5-6-7 km lesz, de valahogy mégis addig számolgattam, osztottam-szoroztam, hogy a 6800 lépés 5 km-nek "jött ki" és ezzel igen-igen büszke voltam magamra.

Nagyon örültem az új órámnak, szinte már igazi futónak éreztem magam tőle (és a kisfiam maratoni futós pólójától), amikor másnap lelkesen kipróbáltam, de ...

... nem hittem a szememnek. Nem azért, mert mérföldben méri a távot, hiszen a váltószám alapján ki tudtam számolni a km-t is, hanem azon, hogy 2,5 mérföld az 6500 lépés és csak 4, azaz négy km. Persze 50-55 perc alatt.

Nem jól mér az óra, mondtam az előző tulajdonosának, aki a kisfiam és aki maratonokat futott ezzel az órával. Amikor nekem adta, gyakorlatilag lecsatolta a kezéről és a következő pillanatban már az én kezemre rá is csatolta, tehát még azt sem mondhatom, hogy álló helyében elromlott, mindenesetre bíztam benne, hogy rosszul mér valami beállítási hiba miatt. De nem. Az óra pontos, többszörösen leteszteltem és hát, kérem szépen a 4 km az bizony 4 km és nem 5.

De most mondd meg, számít ez igazán?

Én, az örök önigazoló-önfelmentő-önbizalommal bíró ember, keseredjek ezen el? Dehogy! Ha négy, akkor négy.

A négy az pontosan néggyel több,mint a nulla.

Kamaszkori lázadásom legfontosabb dala az Eddától az Elhagyom a várost volt. Hallgattam, énekeltem szinte éjjel-nappal a többi Edda dallal együtt, és hittem, hogy egyszer én is elhagyom majd a városomat a szülői házzal együtt, ahonnan örökké elvágyódtam. Nem a nyughatatlanság hajtott, nem akartam én a világot megváltani, inkább egy olyan életre vágytam, ahol én irányítok, én döntök, én mondom meg, mi legyen és az hogyan legyen. Én akartam eldönteni, mikor fekszem le, meddig olvasok éjszaka, meddig nézem a filmet, mikor megyek el és hová. Én akartam a kontrollt a kezemben tartani magam felett. Miközben lázadtam és hangosan, provokatívan énekeltem, hogy " Egyszer egy szép napon/ Tudom, hogy elhagyom a várost/ Ahol élek/ Mindent itt hagyok" -,  tényleg el is mentem, amikor végre lehetőségem lett rá. Mit elmentem? Szálltam, repültem el a városomból, el a szülői házból ...

... hogy aztán hat hét után sírva jöjjek haza.

Mert nem volt jó távol lenni. Nem élveztem egyetlen percét sem. Húsz éves voltam, a tanulás miatt mentem, tanultam is rendesen, és hétvégén ahelyett, hogy éltem volna a főváros adta lehetőségekkel, sírva utaztam haza és még jobban sírtam, amikor hétfőn reggel utaznom kellett vissza. Nemhogy visszaéltem volna az önállósággal, amitől annyira féltettek a szüleim, hanem egyáltalán nem éltem vele. Járhattam volna pesti színházakba, kiállításokra szép ruhákban és kalapban (valahogy volt bennem egy olyan vágy mindig, hogy kalapos kisasszony legyek), mehettem volna oda, ahová csak akarok.

De nem jártam színházba és máshová sem. Dicső hat hetem maga volt a kudarc.

Szenvedtem a hazavágyástól és nem értettem, mi van velem, hiszen sikerült elhagynom a várost és akár vissza se menjek többé. A kontroll az én kezembe került, azt csinálhattam volna, amit csak akarok. Az iskola elvégzése után élhettem volna a fővárosban vagy külföldre is mehettem volna, minderre megvolt a reális esélyem háromszor is, mint a mesében. De nem mentem sehová.

Mi lehetett az én kis tarisznyámban - a hamuban sült pogácsán kívül -, ami annyira húzta a vállamat, hogy inkább hazamentem?

Hazamentem a nagy elszántsággal és dacosan felszegett fejjel elhagyott városomba, vissza a szülői házba, és itthon ragadtam. A szó szoros értelmében kispolgár lettem. Legyen férjem, legyen lakásom, szülessen gyerekem, tanuljak, dolgozzak lehetőleg egy életen át egy munkahelyen, mert ezek számítanak igazán nagy dolognak. Férjhez mentem, gyerekeket szültem, tanultam, szereztem három diplomát és összesen két munkahelyen dolgoztam le a 41 évet.  Átéltem és megoldottam családi és magánéleti problémákat, felálltam nagy tragédiából  és újrakezdtem az életet.

Tipikus X generációs élet. 

Nem bánom, dehogy bánom, hogy így alakult. Szeretem a megélt életemet, nagyon is büszke vagyok rá, de az elvágyódás, mint vágy, képzelgés és álmodozás mindig megmaradt és tulajdonképpen ma is ilyen vagyok. Szerintem ezért szeretek annyira utazni is.Tervezek, megvalósítok, de aztán hazajövök. Hazajövök ide, az alföldi poros és kopott  kisvárosomba, a kicsit poros, kicsit kopott otthonomba.

Az apukám mindig támogatta az utazási álmaimat, ő is ment, amikor csak lehetősége adódott.  A munkájából adódóan sokat kellett utaznia és engem belföldön sok helyre elvitt magával. Családi nyaralásokat is szervezett, többször voltunk vállalati üdülőkben és mindig, mindenféle táborba elengedett, ezekből vitánk sosem volt. Szerintem nagyon büszke volt, hogy a kislánya akkori mércével mérve "világot láthatott" és ő ezt magától értetődő természetességgel finanszírozta is, pedig a takarékos élet híve volt. Az utazásokra sosem sajnálta a pénzt.

Nagyon örült, amikor 18 éves koromban jutalomból Szlovákiába, a Magas-Tátrába utazhattam. Ez volt az első külföldi utam. Láttam az égig érő nagy hegyeket, a Dobsinai jégbarlangot, Kassát, Lőcsét és Rozsnyó városát. Ez a tíz napos, nagyon jól sikerült utazás elkötelezetté tett az újabb utazások iránt. Vágytam menni és mentem is, ahová csak lehetett. Egy év múlva a barátnőmmel utazhattam Kelet-Németországba, az NDK-ba, ahol Annaberg-Oberwiesental-ban töltöttünk ismerősöknél tíz napot. Ketten az Orient-expresszel, éjszakai utazásokkal és öt átszállással, hát nagy kaland volt!

Aztán jött a többi, ami akkor nekem elérhető volt. Bécs, Szabadka. Később a Magas-Tátra, ott legalább tízszer voltam, örök szerelem marad. A Szlovák Paradicsom, az osztrák Alpok, Bécs újra, Graz, Németország, Ulm kétszer is, aztán Köln. Görög tengerpart, ott kétszer voltunk, Wales, London, Párizs kétszer is. Francia Riviéra: Cannes, Nizza, Monte Carlo, Monaco. Svájc -életem leg-je, Erdély-Székelyföld, legalább tízszer voltam ott is, ez életem másik leg-je. Szlovén Alpok és tengerpart, olasz tengerpart. Sok ország, sok-sok város, szépség és érték.

Minden utazás egy új élet, amit az utazás néhány napjában megélhetek, aztán pedig hazajöhetek a biztonságba. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.  Már az utazás előtt hetekkel (!) rám tör a szorongás, hogy minden rendben lesz-e, de nem az utazással, az úttal, a csomagokkal vagy a szállással, hanem velem. A szorongás lassan átmegy félelembe, hogy ne legyen semmi bajom. Az indulás előtti napon csúcsra jár bennem ez az egész és érdekes módon az elindulás perceiben hirtelen megnyugszom. Elindulunk és engem egyszerűen kicserélnek. Laza leszek és jókedvű, onnantól kezdve gyakorlatilag végig. 

Az utazás a szabadság élményét adja meg nekem. Azt a szabadságot, amit nem tudtam megélni akkor, amikor talán ideje lett volna. Nem költöztem másik városba, másik országba, hanem itthon ragadtam. Azóta minden egyes út a szabadság felé visz, egyre inkább és egyre jobban. Aztán persze hazahoz. 

Ha csak egy tanácsot adhatnék az utazásaidhoz, hármat adnék:

1. Törődj a egészségeddel, egyél jól, mozogj, nevess!

2. Tanulj meg legalább egy idegen nyelvet használható szinten!

3. Élvezd az utazásodat akkor is, ha esik az eső, ha nem olyan a szállás és ha nem az történik, amit elterveztél!

Utazz, amikor csak teheted!

Már nem harsány zöld, nem ropogósan friss, inkább száradó, gyűrődő és fénytelenedő.

Persze még zöld, de már nem annyira.

Reggelente még ropogós és friss, aztán ahogyan napközben  melegszik a levegő, úgy válik egyre szárazabbá, porosabbá minden. Estefelé még érezni a levegőben a nyár illatát, de a kertek alatt már itt sompolyog a vándor, aki elviszi majd zsákjában a nyár édes ízével együtt.

Lassan fénytelenedik a nyár és ez így van jól.

Már azelőtt elkezdtem mondogatni, hogy talán el kellene mennünk Abádszalókra fürdeni, mielőtt a múlt héten a Dunában megfürödtem volna. Nem is emlékszem, hány éve nem fürödtem Abádszalókon. Nyaranta a nagy melegben nem is szoktunk odajárni, Sarudot szeretjük, oda megyünk, ha éppen csobbanáshoz van kedvünk. 

Az idén viszont tavasszal és kora nyáron is többször jártam Abádszalókon és mindig megállapítottam, hogy innen nézve a legszebb a Tisza-tó és valahogy kedvet kaptam hozzá, hogy amikor igazán hőség lesz, menjünk el oda fürdeni. Ma nem volt hőség, csak olyan 32 fok meleg és pont erre a strandra szólított bennünket a munka. Elcsomagoltam a fürdőruhát és a törölközőt, hátha marad idő egy kis fürdésre és hátha megjön hozzá a kedvem is, mert ma éppen nem volt.

Nem voltak sokan a strandon és lett volna időnk is, egy bő fél óra biztosan, de a kedvem csak nem akart előjönni. A víz persze szép volt, mint mindig, de elképzeltem, hogy én akkor most menjek vissza a partról a negyven fokos kocsiba a holmikért, öltözzek át, óvatoskodjak bele az egyébként kellemes 26 fokos vízbe és aztán öltözzek vissza? 

Na  nem. Én ennél sokkal, de sokkal kényelmesebb vagyok.

A témának nekifutottam gondolatban még vagy háromszor, de mindig arra jutottam, hogy most nem fürdök. Dehogy fürdök. 

És akkor képzeld, már majdnem végeztünk, amikor a vízparton akkorát estem, mint egy nem is tudom mi. Mentem a deszkákból épített járdán a parttól kb. négy méterre, megbotlottam és a lendület úgy meglökött, hogy nem tudtam magam lefékezni, megállíthatatlanul estem hasra, igen, arccal lefelé bele a húsz centi mély puha homokba. 

Egyébként ez volt  a szerencsém, a homok. Ha a deszkára esek...bele sem merek gondolni. Így viszont megúsztam az egészet azzal, hogy gyakorlatilag felnyaltam a strandhomokot egy jó fél méteres szakaszon, amíg arccal előre csúsztam. Tele ment a szám, az orrom és még a fülem is homokkal és tekintve, hogy előtte kentem be magam napkrémmel, testszerte olyan másfél köbméternyi homok ragadt rám. Ketten siettek a segítségemre, innen is köszönöm nekik. Egész testemben remegtem és csak jó sokára nyugodtam meg, akkor viszont kedvem támadt fürdeni, hogy lemossam magamról a homokot, de a kedv, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, mert belegondoltam, hogy most menjek vissza a kocsihoz és ... és lásd fent. 

Egy újabb munka miatt Abádszalókról tovább kellett menni egy másik, nem Tisza-tó környéki településre és én ezt nem akartam. Nyűgös voltam, kezdtek fájdogálni a különböző testtájaim itt is-ott is, hiszen eléggé megütöttem magam, és közben melegem is volt. Kiszálltam egy álmos kisváros főterén, kerestem egy árnyékos padot, leültem és mert az esés nyomait nem mostam végül le magamról, csak úgy-ahogy letörölgettem, zavarba ejtően egy hajléktalan asszony benyomását keltettem, főleg, hogy várakozás közben el is bóbiskoltam ott a padon. 

És akkor értem jött a férjem. Nem beszéltük meg, de korábban szó volt arról, hogy ha arra járunk, esetleg ebédelhetnénk a Ferdinánd bisztróban, mindkettőnk nagy kedvencében, mert régóta nem ettünk ott.

Ő ezt nem felejtette el. Hogy is felejthette volna? Délután négy óra is elmúlt már, éhes volt ő is és bár útba nem esett, nem kellett különösebb kitérőutat tenni ezért a bisztróért. De mondom, most nem beszéltünk róla. Beültem a kocsiba, elindultunk és na, merre? Meglepetés! A Ferdinánd felé, ahol délután öt órakor olyan sült szalonnával és gombával töltött karajt ettem, hogy a tíz ujjamat megnyalhattam volna, ha az eséstől nem fájt volna az is, az összes többi testrészemmel együtt.

(Este kimentem a sürgősségire, megröntgenezték a mellkasomat. Az egyik bordám elrepedt. Még jó, hogy a frissen fellazított mély strandhomokra estem. Két hét kímélet.)

Tegnap este Horváth Charlie és a Charlie Band lépett fel a szomszéd városban.

Eddig szinte minden évben el tudtunk jutni egy-egy koncertjükre, de volt olyan, hogy kettőre is. A rajongói vagyunk. A drága Balázs Fecó és Bódi László Cipő halála után már csak ő maradt nekünk, az ő fellépéseit figyeljük és követjük. Legutóbb tavaly Egerben láttuk őt a zenekarával és mint mindig, akkor is fantasztikus koncertet adtak. 

Így volt ez tegnap is. 

Mindig az volt a véleményem, hogy Charlie egyszerűen nem öregszik, sem testben, sem lélekben, sem hangban. Végig állja és énekli a bő másfél órás koncerteket és utána a jó negyedórás ráadást  is. Jó kis állóképesség kell ehhez, na meg a hajnalokba nyúló utazásokhoz is kell az erő, amit pont a koncertek, a zene és közönség ad neki,  abból él és azért él.

Ő a színpadon él. 

A tegnapi fellépése a ráadásokkal együtt másfél órás volt. Kicsit, de tényleg csak egy icipicit fáradtabbnak tűnt a szokásosnál, de a lelke és a hangja most is beragyogta a színpadot. Hogy a mozgással már óvatosabban bánik? Hát Istenem, az idén októberben 76 éves lesz . Éltesse Isten sokáig!

Tegnap este is elénekelte azt a dalt, ami az ars poetikája lehet. Vele énekeltem. 

Várkonyi Mátyás-Milkós Tibor: Lehettem volna

Tudod, néha fáradt vagyok,
Lehunyt szemmel arra gondolok:
Ez a rohanás már
Olyan hiábavaló.

Tudod, néha észreveszem,
Mennyi minden hiányzik nekem,
Pedig azt hihetnéd,
Csupa fény az életem.

Lehettem volna híres színész
Mások sorsát élhetném sok filmben.
Kaland és játék lenne életem
Nem tudom, hogy miért lettem zenész.

Lehettem volna, mint annyian,
Békés, nyugodt, otthonülő ember.
Nem érdekelne a nagy siker,
Élhetnék, mint mások boldogan.

Tudod, néha álmodozom,
Mire jó ez? Magam sem tudom.
Amit elértem már,
Érzem, fel nem adható.

Tudod, néha fáradt vagyok,
De ha szólnak a régi dallamok,
Újra örömöt ad
Az, hogy zenész vagyok.

Nekünk meg az ad örömöt, drága Charlie, hogy még mindig állócsillagként ragyogod be a színpadot. Szeretünk!