Február utolsó napjaira, csütörtökre és péntekre szabadságot vettem ki. Csütörtök délután értünk Siófokra és azonnal le is mentünk a vízpartra, ott maradtunk egészen alkonyatig. Másnap bementünk Pestre az Ikeába, vennünk kellett néhány dolgot és hát...lejártam a lábam és a gyógyulófélben lévő térdemet egész este alig győztem kenegetni és masszírozgatni.  Másnap, szombaton délelőtt is lementünk a Balatonhoz, így aztán elmondhatom, hogy a naptári tavasz első napját a Balatonban gyönyörködve éltük meg.

Tényleg nagyon szép a tó. Most már láttam minden évszakban és nekem mindig nagyon szép.

Nyár végén is nagyon tetszik, amikor egyik napról a másikra kiürül minden, a nyaralók hazamennek és szinte csak mi maradunk és a víz, meg a csend. Ősszel már párás, ködös a part és télen is ritkán lehet átlátni a túlsó partra, szinte egybe ér a víz és az ég kékje, de nekem akkor is gyönyörű. Tavasszal pedig már melegít egy kicsit a nap és ez újra kicsalja az embereket a partra, ébred a tó, sok a vadkacsa, jönnek a hattyúk és vijjognak a sirályok, bár azok egész évben vijjognak, így tulajdonképpen hozzátartoznak a "balatoni csendhez". 

Március második napján a kicsi unokáinkkal találkoztunk a jászberényi állatkertben, ahol együtt sétáltunk a pingvinekkel, aztán megnéztünk minden állatot. Én is gyermeki lélekkel nézegettem a púpos tevéket, a lámákat, az oroszlánt, a jaguárt, a majmokat, az aligátort és a többi egzotikus csodát, közben a kétévesek "Ez mi?" és a négyévesek "Miért?" kérdésére próbáltam válaszolgatni kb. százszor.

Aznap késő délután az Arany Patkó étteremben elő-nőnapi vacsorát ettünk, ami finom volt és bőséges, de most egy darabig nem kívánok újra éttermi ételt enni. Úgy látszik, a vegetáriánus étrendem mégiscsak nehezen tolerálja azokat a ritka kivételeket, amikor húst eszem. Nagy és sok volt az a kacsasült, na.

Március első munkahetének minden délutánját a kertünkben töltöttem, de háromszor kijutottam a futópályára is, úgyhogy mozgásban nem volt hiány. Szépen rendbe tettük a kertet, de persze megint az történt, ami eddig mindig: a nagy metszési elszántságunk az első ág metszéséig tartott, aztán pánikszerűen meggondoltuk magunkat, ugyanis minden egyes növényt megsajnáltunk és ezért csaknem változatlanul hagytunk. Megmaradt tehát a dzsungelünk, csak egy kicsit, de tényleg csak egy icipicit igazítottunk rajta, de már ettől is olyan kis rendezetten csinoska lett, nagyon tetszik így.

Úgy alakult, hogy a férjemnek dolga lett és elutazott március második hétvégéjén, együtt tehát nem tudtunk a Balatonra menni, én pedig hosszas variálgatás után úgy döntöttem, egyedül is elmegyek Siófokra és ott is alszom. Furcsa volt egyedül utazni és ott lenni, de tulajdonképpen nem volt rossz. Napozgattam a kikötőnél, sétáltam, üldögéltem és bámészkodtam a főtéren. Jó sokan voltak mindenhol, szép napos és langyos idő volt. Este pakolásztam a lakásban, rendet tettem a szekrényekben, aztán tornáztam és közben régi rádiókabarékat hallgattam. 

Nemrég érkeztem haza. Nem várt itthon meglepetés, minden úgy volt, ahogy hagytam, például a porszívó is a szoba közepén várt, ahol az elutazás előtt hagytam azzal, hogy ott egye meg a csuda, nem fogom egy nap alatt az egész házat kitakarítani, pedig már csak az az egy helység hiányzott, a többit szépen rendbe raktam.

És képzeld, a távollétemben a szoba nem takarította ki magát, így aztán most ott folytathattam, ahol abbahagytam. 

Meglepetés várja a holnap érkező férjemet: a házban a legkedvesebb helye a terasz, a szoba után azt is szépen letakarítottam és "tavaszt csináltam" ott is, biztos nagyon fog neki örülni.

Én meg örülök annak, hogy egyedül is elmentem Siófokra és jól is tudtam érezni ott magam. Örülök, hogy itthon tiszta a ház, a kert és a terasz, és végül, bár egyáltalán nem a kedvencem, de örülök a tavasznak is.

A múltkor elkeseredésemben úgy döntöttem, hogy elmegyek még egy reumatológushoz és az ő véleménye lesz a perdöntő, mert valakinek végül hinnem kell. Nem is értem, hogy nem jutott hamarabb az eszembe a drága doktornő, akit régóta ismerek és segített már nem is egyszer. Évekkel ezelőtt elköltözött a városunkból, egy körház főorvosa lett és van magánrendelése is, jártam már ott nála a magam és a férjem dolgában pár éve. És most, hogy kétségbeesetten reumatológust kerestem, pont ő nem jutott az eszembe.

De miért is vannak az embernek barátai? 

Hogy eszébe juttassák.

Nosza, fel is hívtam és két hétre adott időpontot, és ez az időpont a héten volt, február 18-án.  Megörültünk egymásnak, megismert, emlékezett rám és megdicsért, mert szerinte semmit nem változtam (én ezt úgy értettem, hogy nem öregedtem) és amilyen jókedvűen kezdtünk beszélgetni, a csontritkulásos probléma taglalásához érve  ez a jókedv, ez az optimista hangulat meg is maradt. 

A leletet átnézve elmondta, hogy ez a sűrűségérték rossz,  de ne ijedjek meg, van segítség, ebből szépen vissza lehet jönni, mire mondtam, hogy nem szeretném az ijesztő hatóanyagú tablettát szedni, inkább az injekciót választanám, még akkor is, ha azt nem kaphatom TB támogatással. 

A doktornő figyelmesen meghallgatott és azt mondta, hogy lássuk csak az egyéb leleteimet is. Odaadtam a kifogástalan, csillag nélküli két oldalas nagylaboromat és a gerinc-csípő-térd röntgenemet, ami szintén jó, az életkori átlaghoz képest teljesen elfogadható. Meg is dícsért érte. Kikérdezett gyógyszerekről, életmódról, mozgásról, majd azt mondta, hogy emeljük meg a kalcium-bevitelt, ehhez tanácsot is adott, és mozogjak, amennyit csak tudok, tornázzak továbbra is és legyek optimista, mert a gyógyszerrel várhatunk egy évet. Erre azt mondtam neki, hogy áldja meg őt a jó Isten.

Egy év múlva megismételtetjük a vizsgálatot és ha az eredmény nem lesz rosszabb, vagy jobb lesz, mint a mostani - és erre szerinte minden esély megvan - akkor gyógyszer vagy injekció nélkül mehet tovább a csontépítés kalciummal, D vitaminnal és a sok mozgással. Ha mégis kell gyógyszer, akkor majd visszatérünk rá, de reméljük, hogy nem kell. 

Hajrá, bizakodjunk és találkozunk egy év múlva!

Nem kijöttem az ajtón, hanem a boldogságtól kirepültem. (A térdemet pedig egyszerűen elfelejtettem mondani,  csak a hazaúton jutott az eszembe, nyilván azért felejtettem el, mert már jól terhelhető és nem fáj!)

És azóta is repülök. 

És a csoda folytatódik. 

Pénteken Debrecenben voltam a Fogászati Klinikán, ahol a múltkor készített panoráma felvételt ki kellett egészíteni a fogaimról külön kis-röntgenekkel góckutatás céljából és nagy örömömre az is rendben van, a bölcsesség fogamat sem kell kiműteni, lesz egy gyökérkezelés és egy töméscsere, azt ott meg is fogják csinálni.  A fogorvos őszintén örült, amikor elmondtam neki, hogy nem kell gyógyszert szednem és ő is biztatott, hogy csak így tovább. 

És még mindig nincs vége.

Az a doktor, aki manuálterapeuta is, szerintem nagyon ügyesen teszi a dolgát. Mindenemre hat a kezelés, úgy érzem, tehát nyilván a csontjaimra is. Még háromszor megyek hozzá, aztán már csak havonta, de már most mondom, hogy a jó Isten áldja meg mind a két kezét.

A héten négyszer voltam a futópályán és harminc-negyven perceket tudok gyalogolni, majd elvégzem kint a saját testsúlyos tornámat, már kétszeri ismétlésszámmal dolgozom és persze esténként a gyógytorna is megvan a nyújtásokkal és az erősítésekkel.

A náthámat (vagy mimet) elfújta a szél. A nagyobbik gyermekem egy síbalesetet megúszott horzsolásokkal.

Ugye tudjátok, kit sejtek a csodák mögött?

Igen, őt. Az én drága, egyetlen anyucikámat. Ő vigyáz ránk. Ő segít. Nincs kétségem.

Pénteken Debrecenben voltam. Elintéztem, amit kellett, majd a hideg, de szép, napos időben úgy döntöttem, az eggyel későbbi vonattal megyek haza és inkább sétálok egyet a Nagyerdőn. És milyen jól tettem! Láttam kacsákat totyogni a jégen, láttam varjakat, akik ennivalóért gyülekeztek egy madárbarát férfi körül és láttam békésen sétáló, napozgató embereket. Egy voltam közülük. 

Ritkán megyünk Pestre színházba, de az, hogy a Tháliába elmegyünk a Cseh Tamás emlékműsorra, egyetlen percig nem volt kérdés. Cseh Tamás és Bereményi Géza Fehér babáival is találkoztunk a magas színvonalú, kifogástalan előadásban. Az első sorból néztük és minden percét imádtuk.

Új kedvencem: A jobbik részem (Szabó Győző énekelte). Ha meghallgatnátok, a Republic feldolgozását ajánlom.

Egy ideje különösen figyelek arra, mit engedek az ingerküszöböm fölé. Igyekszem nem bosszankodni (feleslegesen), próbálok csak a magam dolgával törődni és úgy általában véve keveset foglalkozni a világ dolgaival és tudomásul venni, hogy sokfélék vagyunk, sokféle viselkedéssel, beszédmóddal és ingerküszöbbel.  Ezt passzív ellenállásnak szeretem nevezni. A legritkább esetben állok bele nehéz helyzetekbe és mestere vagyok az ilyen helyzetek kikerülésének. Én vagyok az, aki inkább felállok és odébb megyek egy kellemetlen helyzetből vagy egyszerűen elfordítom a fejem. Van, aki már kiabál, amikor én még mindig csak csodálkozom, vajon mitől lett ideges. 

Ez nem elfojtás, hanem tényleg figyelmen kívül tudok hagyni dolgokat. Úgy szoktam mondani, hogy alulról sem karcolják az ingerküszöbömet.

A magam dolgával törődök, van elég, és szeretem, hogy ilyen vagyok.

Néha azonban előfordul, hogy valami mégis megkarcol és olyankor dühös is tudok lenni. Például ma reggel. Egész héten arra készültünk, hogy a hétvégét Siófokon töltjük, de a hét közepétől egyre aggodalmasabban figyeltük az időjárási előrejelzéseket, az időképet, a met.hu oldalát, a kiderül.hu-t és még a meglehetősen pontos norvég yr.no-t is. Mindegyik kellemetlen, esős, havasesős, havazós hideget jelzett erős, viharos széllel, ami egyébként nem lenne baj, mert én imádom, de hát a Balatonnál?

Pénteken délben akartunk indulni, de reggel szakadó esőre ébredtünk, el is döntöttük, hogy ilyen időben nem megyünk, itthon maradunk. Erre már délután is elfogadható lett az idő, és ne is beszéljünk a ma reggelről, ami ragyogó napsütéssel köszöntött ránk. Egészen mostanáig szépen süt a nap és bár fúj a szél, nincs is hideg.

Ez elérte az ingerküszöbömet és meg is karcolta. Elég dühös lettem, és nem válogattam meg a szavaimat. Megfogadtam, hogy a magam részéről befejeztem az időjárási előjelzésekhez való igazodást, hiszen nem ez az első tévedésük. Nem ez az első eset, hogy máshogy lett, mint ahogy jelezték és nekünk is borult a tervünk, mert igazodtunk a tudományos (?) előjelzéshez.

Most jöttem meg a futópályáról, az időjárás pont ragyogó volt a mozgáshoz, meg is izzasztottam magam rendesen a plusz három fokban. A dühömet elfújta a szél és ha már nem mentünk Siófokra, úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a tőlünk negyven kilométerre található Arany Patkó éttermet és az impozáns környezetben vacsorázunk valami felejthetetlent és valószínű, hogy a cukrászdába is átmegyünk, csak hogy begyógyítsam a meteorológia okozta karcolást az ingerküszöbömön.

(...)

Minden jó, ha jó a vége.

Az étterem nagyon jó, most voltunk ott először, de több ismerősőm is ajánlotta már. Finom és elegáns hely, kedves pincér, figyelmes kiszolgálás, és nincsenek az árak elszállva. Az étel jó méretes adag volt. Kacsasültet kértem édesburgonyával, párolt lilakáposztával és még káposzta salátával. A kacsasült egy kicsi kacsa fele volt mellel, szárnnyal és combbal, és ebből adódik az egyetlen megjegyzésem: mire az adag végére értem - ugyanis mindent meg sikerült ennem, annyira finom volt -, a hús és az édesburgonya már teljesen kihűlt, pedig nem szoktam piszmogni, nem eszek lassan. Én úgy szeretem, ha az asztalra téve az étel olyan forró, hogy szinte még ott is rottyan egyet. Ha forrón kaptam volna meg, kitartott volna a meleg az utolsó falatig. Tudom, ez teljesen szubjektív, ilyet nem lehet kérni, úgyhogy ezt nem tekintem hibának. A cukrászdában erősen túlárazott tucatárut találtunk, nem vettünk semmit, az étterembe viszont máskor is elmegyünk, tíz pontból tízre értékeltük.

A lánykarigónk bent lakik a kertünkben, a fiúcskarigó pedig a házunk előtt az utcán, a hatalmas tűztövis bokrunkon ül és jelzi, hogy itt van és készen áll. A természet hívó szavának engedelmeskedve tehát várható, hogy hamarosan ők ketten egymásra fognak találni és a nászból kisrigók fognak születni. A leendő anyuka valószínú, hogy készül az édes terhekre, mert már most annyit eszik, hogy alig győzzük etetni. Naponta két alma az adagja, de van, hogy ennél is többre támad kedve, mi pedig boldogan kiszolgáljuk őt. 

Az almán kívül nem eszik mást, pedig kínáljuk magvakkal, céklával, répával és édesburgonyával is. A terített asztalkáját féltőn őrzi, a macskákat pedig mi próbáljuk távol tartani tőle, így tulajdonképpen nincs más dolga, mint enni és várni az udvarlóját. Tőlünk nem fél. Amikor kitesszük elé az almadarabokat, éppen csak egy kicsit húzódik arrébb, és hihetetlen, de a kihelyezés után egy-két órával már csak az almahéjakat találjuk a rigóbirodalomban. 

Boldog nászt és babavárást kívánunk neked, édes kis rigócskánk!

Szeretnék emléket állítani a február 13-i havas reggelnek.

Fél hét tájban arra ébredtem, hogy szokatlanul világos szűrődik be az előszoba sötétítő függönyén keresztül. Lehet, hogy pont ez a világosság ébresztett fel. Kis nyújtózkodás, rövid átmozgató torna még az ágyban, majd felkeltem és felhúztam a redőnyöket.

És mit láttam?

Csupa fehérséget. Havas volt az út, a háztetők, a fák, a bokrok. Annyira örültem! Repeső szívvel haladéktalanul időjárásjelentést harsogtam az ébredező férjemnek, aki tavaszváró-szunyókáló maci-módon horkantott egyet, majd meglehetősen profán szövegkörnyezetbe ágyazva elmormolta, hogy ki mit csináljon a hideggel és a hóval.

De ezzel engem nem lehetett megállítani. Ablaktól ablakig járkáltam és csak azért nem tánclépésben roptam, mert reggelente még merevek az ízületeim. Csodáltam és kommentáltam mindent, amit csak láttam. Esett a hó, esett a hó, hajtogattam megszállottan, mint egy kisgyerek, mert ez nekem óriási meglepetés volt. Persze napok óta nagyon vártam vissza a hideget és a havat is, de előző nap este az időjárási oldalakon nem láttam előre jelezve ezt a hóesést, így aztán igazi meglepetés volt erre ébredni. Ki is örömködtem magam rendesen.

Nem akarom még elereszteni a telet, dehogy akarom, maradjon csak, sőt, felőlem visszaugorhatna az idő november elejére és kezdhetnénk a telet előlről, de ezzel az eretnekséggel a férjemet nem provokáltam. Mire megküzdött a hírrel, hogy havas minden, már indulnom kellett dolgozni, így őt kértem meg, hogy fotózzon majd a kertben, ezt a szépséget ugyanis szerintem meg kell örökíteni. 

Megtette. Fotózgatott, átküldte nekem, én pedig, ha már a csapból is ez folyik, mintegy elő-Valentin-napként  visszaszivecskéztem a képeket és részemről boldogan indult a nap.

Olvastam egy írást az elakadt gyászfolyamatról és megállapítottam, hogy az enyém nem az. Akkor lenne az, ha nem tudnám vinni az életemet, ha nem tudnám kézben tartani a munkámat, a dolgaimat, ha nem lennének terveim, ha ellepne a bánat és képtelen lennék megélni az örömöt, de hála az égnek, ez nem így van. Tehát nem vagyok elakadva, nem rekedtem benne egy kóros gyászban.

Húsvétkor már két éve lesz, hogy elment az Anyukám és még mindig csak úgy tudom ezt viselni, ha távol tartom magamtól a gondolatot. Ha jön a gondolat, hogy ő nincs itt, ennek nem adok teret, hanem átfordítom arra, hogy az én anyukám itt van velem, csak nem úgy, mint eddig. Az érzést, a veszteség és a hiány érzését viszont nem tudom távol tartani, az a legváratlanabbul jön és előhozza a könnyeimet. Ma például (a férjem munkája révén) nyugdíjas farsangon voltam, ahol az édes kis nénik és bácsik verset mondtak, énekeltek, ügyesen eljátszották Holle anyó meséjét és még táncoltak is. Örültek az életnek. Néhány ismerőssel beszélgettem is egy kicsit, alig győzték sorolni az elfoglaltságaikat és hogy mennyire szeretnek tevékenykedni, jönni-menni, nyugdíjas klubba járni, rendezvényeken részt venni...vagyis az életben, mint aktivitásban benne vannak, benne maradtak és benne igyekeznek maradni. Egy nénike és egy bácsi verset mondott. Az idős Balázs bácsi nótacsokrot énekelt és az egyik nóta refrénjét a közönség vele énekelte: "valahol az ember mindig elhibázza".

Hát el.

A Holle anyó mesejáték végén a szereplők jókedvűen táncolva a Nemcsak a húszéveseké a világ-ot énekelték és ebbe is bekapcsolódott a vidám közönség.

Csak az én szemem volt könnyes. Az első perctől kezdve anyukám volt a gondolatomban és a szívemben is. A mellettem ülő idős, majdnem anyukám-korú ismerős néni kezéért nyúltam, megfogtam és simogattam, mintha az anyukám lenne,  ő meg hálásan tartotta a kezét, de úgy szerettem volna a fejét is, a haját is megsimogatni...közben ő énekelt, én meg csak nyeltem a könnyeimet. 

Ez a jácint is anyukámra emlékeztet, pedig a kicsi unokáim nekem adták. Anyukám nagyon szeretett ilyen kicsi virágokat kapni, sokáig őrízgette, ápolgatta, óvta-vigyázta és "napoztatta" őket. Naponta többször megállt mellettük és csodálta, mennyit nőttek és hogy milyen szépek. Ahányszor mentem hozzá, annyiszor mutatta meg nekem is. Ha egy nap többször mentem, akkor többször néztük meg együtt és mindig mondta, hogy fényképezzem le. Volt, hogy azért hívott fel, hogy elmondja, előző nap óta melyik mekkorát nőtt és hogy megint kinyílt valamelyik bimbó.

Én meg itt állok a kis rózsaszín jácintommal és sírok.

Minden, ami szép, anyukámra emlékeztet. Minden, ami megható, rá emlékeztet. Mindenben, ami nehéz, ami szomorú, és mindenben, ami vidám és amin nevetni lehet, ott van ő, az én drága anyukám. Ez nem elakadás a gyászban, ez maga a gyász. Lehet, hogy nem is múlik el soha. 

Anyucikám.

Fotó: https://www.gardonyiszinhaz.hu/2024/11/16/bemutattuk-valahol-europaban/

 2.A Made in Hungária című Fenyő Miklós-Tasnádi István musicalért kis túlzással bármikor és bárhová elmennék. Pénteken este a helyünkbe hozták. Most láttam negyedszer és most is éppen olyan fergeteges volt, mint mindig.