Rábeszélés, meggyőzés, észérvek, lelki ráhatás, félgyőzelem.

Nem. Mégsem. Nem és nem.

Értetlenség.

Rosszkedv. Harag. Düh. 

Szomorúság. Bánat.

Fogság.

"Mitől változott meg ez a világ? Mitől lettem olyan más?" - kérdezi a Bikini az Olcsó vigaszban.

Én nem kérdezem, mert tudom. Nem a világ lett más, hanem nekem lett más a dolgokhoz való hozzáállásom. A dolgok alatt természetesen az otthonápolás kihívásait értem, hiszen ezekkel küszködök már öt hete. Jó ég, öt hete!

Nem én változtam ma sem, hanem a dolgokhoz való hozzáállásom megváltoztatását határoztam el újra. Újra, mert ezt ugyanis minden nap elhatározom. Minden este azzal a gondolattal alszom el, hogy a holnap más lesz. Holnap jobban csinálom. Holnap olyan leszek, amiért megsimogathatom a magam fejét.

Van, hogy sikerül kitartanom az elhatározásom mellett, de gyakoribb, hogy nem. Akinek szüksége van rám, neki így is jó vagyok, így is megsimogatja a fejem, így is percenként megdicsér, mindenért hálásan néz rám és mindent hálásan megköszön. Ha éppen méltónak érzem magam rá, mosolygó tekintettel visszaköszönöm, de gyakoribb, hogy inkább lesütöm a szemem. 

De az elhatározás minden nap megvan és ma például a rám bízott majdnem teljes időben kitartott. De ma miért? 

Mert tegnap este így döntöttem. Nem így határoztam, hanem így döntöttem.

És láss csodát! Ma valahogy jobb minden. Jobb a kedvem, őszintébb a mosolyom és ma egyszerűen könnyebben mentek a dolgok. 

Pedig csak egy döntés volt: méltó leszek a jó szóra, méltó leszek a simogatásra. Méltó leszek a "köszönöm, édes kincsem"-re. A sokadikra is.

Amíg világ a világ.

Leginkább sehogy, de ez így nagyon negatívan hangzik (mert az is), ezért inkább azt felelem, hogy hol így, hol úgy, de ebben benne van, hogy leginkább sehogy.

Arra, hogy megőrízzek valamit az időszámítás előtti hétköznapok szeretett rutinjaiból, nem nagyon vagy esély. Mondjuk is ki, nincs rá esély. Mert ha lett volna, biztos megőríztem volna azt a néhány dolgot, ami amúgy, normális időkben egyben tart. Új megtartó rutinok még nem épültek ki, pedig lassan itt az ideje komolyan elhinnem, hogy nekem kell alkalmazkodnom az új helyzethez, nem pedig annak hozzám.

Az otthonápolás rám eső kb. 7+2 órájában (reggeltől kora délutánig és este) reménytelenül  (értsd: remény nélkül) és elkeseredetten, de rutinosan végzem a teendőimet. A mozdulataim pontosak, rutinosak, robotszerűek. Már nem esem kétségbe, ha felmerül az aznapi huszadik probléma, mert előtte már jó esetben tizenkilencet megoldottam vagy rosszabb esetben egyszerűen ignoráltam. Mint egy gyerek. Mi a probléma? Meg tudom oldani? Ha igen, akkor rajta. Ha nem, akkor a probléma meg sem történt. Megyünk tovább. Újabb probléma? Meg tudom oldani? Nem? Akkor volt-nincs probléma. Átlépjük. Elengedjük.

Aki kétségbeesetten rám támaszkodna, az nem tud, mert magamnak sem tudok támasza lenni. Ha sír, vele sírok én is, mert én is kétségbe vagyok esve. Van, hogy dühös vagyok és lázadok. Van, amikor az önfegyelem egyben tart és van, amikor nem. Van, amikor nincs önfegyelem és meg is engedem magamnak, hogy ne legyen. Aztán jön a lelkifurdalás. És minden szavam, minden sikoltásom pusztába kiáltott marad.

Hogy s mint vagyok?

"A késnek sétáló galamb mosolya arcomon."   

Pontosan így.

Elképesztő hullámvasúton ülök három hete.

Ez a hullámvasút nagy sebességgel száguld  lefelé. Időnként megáll a levegőben, majd mintha picit vissza is kapaszkodna, talán azért, hogy erőt gyűjtsön az újabb zuhanáshoz. 

Ez az otthonápolás állítólagos velejárója. Állítólag természetes és mindenki átéli, aki ezt a keresztet kapta.

Mert ez kereszt. Aki elég szerencsés ahhoz, hogy sokáig ölelheti a szüleit, annak ez a hullámvasúton való zuhanás az élet természetes velejárója.

Ha elég szerencsés vagy, látod az anyukádat szépen megöregedni és azt hiszed, mindig ilyen kis toporgó, csoszogó, öreg kis mamika marad. Nem gondolsz arra, hogy tulajdonképpen minden egyes nap megéled vele az élet végességét. Nem gondolsz erre. Csak azt látod, hogy nyitja neked a kaput, eléd teszi az ételt és ha indulsz tőle, könnyes szemmel kéri, hogy maradj még. Csak egy picit. Csak még egy icipicit.

Aztán eljön a nap, amikor hirtelen "leesik a lábáról", a szó szoros értelmében. Elesik, csontja törik, ágyba kerül és tudod, onnan nem fog felkelni többé. 

Perlekedsz, toporzékolsz, mint egy gyerek, és sírsz, ordítasz, hogy miért így kell ebből a világból neki elmenni.  Hát nem volt elég a háború, a nehéz élet, a sok szenvedés, nem volt neki elég mindaz a rengeteg tragédia, amit megélt a 87 év alatt? Még most, a végén is, ilyen kiszolgáltatottan, ilyen elesetten, így kell?

Hát így kell?

Nincs válasz. Csak az van, hogy felveszed a keresztet és viszed.

Én megpróbáltam letenni. 

De az utolsó pillanatban úgy rántottam magamra, azzal az elszántsággal, hogy ezt én ki nem adom, ki nem adhatom a kezemből. Le nem teszem, le nem tehetem a vállamról. Viszem, vinnem kell, mert ez az én keresztem.

Az enyém.

Időnként legszívesebben a földhöz vágnám. Aztán leroskadok és zokogva vezekelek bocsánatért. Aztán újra a vállamra veszem és viszem tovább. Sírásom és sikoltozásom meghallják a segítők és jönnek, jönnek, egyre jönnek. Ki jó szót hoz, ki enyhet, ki csak egy kis változatosságot a szürke mindennapokba, és én olyan hálás vagyok mindenért. 

Azt kívánom, hogy legyen hosszú ez az út.

Azt kívánom, hogy ne legyen hosszú ez az út.

Hol így, hol úgy, ahogy éppen sikoltozok a hullámvasúton vagy megadom magam és hagyom, hogy zuhanjon.

De reggel, amikor indulok hozzá, mosolyra igazítom a számat, hiszen még mehetek. Még van kihez menni. Még ez a nap is a mienk. Ilyenkor azt kívánom, hogy ne érjen még véget ez az út.

Ma még nem.

Hát így vagyunk most. 

Most nem én vagyok a gyerek, nem én vagyok a kislány. Most ő a gyerek, ő a kislány. És én fogom, mert még  foghatom a kezét. 

Ma olvastam Prodan Mártánál: "S olyan nehezen hordozzuk a lelkünket. "

Mennyivel többet mond ez így, mintha csak azt írnám, hogy szomorú vagyok és nem találok vigaszt. Vagy hogy bánatom van. Vagy hogy fáj. 

Nehezen hordozom a lelkem mostanában és ebben benne van a szomorúság, a bánat, a fájdalom és a vígasztalhatatlanság. Az egész több, mint a részek összessége és nekem az egész fáj. 

Márta azt írja, hogy a napi rutinok közben valahogy mégis megtaláljuk a vígaszt. "De indulás s hazaérkezés között valahol félúton könnyebbé válik a szívünk. Az esténként megszokott, sok apró, otthonos tevékenység közben érthetetlenül és észrevétlenül, de megvigasztalódunk."

Ezt hívják úgy, hogy az élet megy tovább? Hogy holnap is felkel a nap? Hogy be kell ágyazni, hogy mosni kell, főzni és takarítani. Igaz-e vajon, ha jár a kéz, kevésbé fáj a szív? Szerintem fáj az ugyanúgy, csak egy kicsit szétterül a figyelem.

Holnap nehéz napom lesz. Gondolom, majd a dolgok után leülök egy padra valahol és jól kisírom magam. Nem fog járni a kezem, nem csinálok semmit, ami eltérítene a bánatomtól, vagy amin szétterülne a figyelmem. Csak ülök és hagyom, hogy fájjon. Talán addig sírok, amíg a szomorúság és a bánat  kifájja magát.

Talán bocsánatot és feloldozást is kapok, mielőtt megvígasztalódnék.

"Fentről ha nézed, milyen szép a föld,
Fentről ha nézed, semmi nem zavar,
Nem is érdekel."

(Bódi László)

Ha jól értem, a problémák megoldási lehetősége erősen összefügg a perspektívával. Ha nyakig érintetten benne vagyok a problémában és nem látom a megoldást, akkor lépjek feljebb vagy lépjek hátrébb, az a lényeg, hogy távolodjak el egy kicsit és onnan nézzek rá.

Tessék mondani, érintettként ezt hogyan kell? 

Ha jól értem, nem kell mindent megoldani. Van, ami megoldódik vagy elmúlik magától. Van, ami nem is érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.

Tessék mondani, hogyan lehet eldönteni, hogy foglalkozni kell vele vagy kivárni, míg elmúlik vagy megoldódik?  Míg az idő megoldja. Vagy amíg a probléma megoldja magát.

Hogyan lehetséges, hogy okos, tájékozott emberek ülnek egy problémán, amit meg kell oldani és már minden lehetséges oldalról megforgatták, (igen, fentről is), és mégsem találják a jó megoldást? Talán mert nincs is jó megoldás? Lehet, hogy van olyan probléma, aminek csak rossz megoldása van?

Ma az erdei futópályán kihagytam egy kört és helyette felmentem a lombkorona sétányon a magasba, a lombok fölé. A legmagasabb pontnál megálltam és lenéztem az erdőre és nemhogy a megoldást nem láttam, hanem  a fáktól az erdőt sem. 

Tessék mondani, hogyan kell belenyugodni, hogy valamit nem tudok megoldani?

Az ősz hagyományos süteménye nálam a "valamilyen szilvás".

Az alap egy nagyon egészséges linzer, amelyet őrölt zabpehelyből és kókuszzsírból készítek, és két tojással állítom össze. A reszelt alma, mint töltelék alaposan megszórva fahéjjal, adja magát ilyenkor szeptemberben,  de ami igazán megbolondítja ezt a faék egyszerűségű süteményt, az a szilva, mégpedig rengeteg szilva. Annyi, hogy teljesen be tudjam fedni a félbevágott szemekkel az almás réteget. 

Ennyi az egész. 

Betolom az előmelegített sütőbe és akkor van kész, amikor az egész házat átjárja a frissen főzött szilvalekvár illata, a sütőben ugyanis a szilva egyszerűen lekvárrá változik. Hát nem nagyszerű?

Természetesen az egész sütemény cukormentesen készül, mégis jó édes az almától és a szilvától. Tökéletes őszi nyitány egyenesen a konyhából.

"Szép a világ, ne várj csodát, ne higgy varázsban,
Hazamész majd, mit keresnél Tanganyikában.
Otthon minden szép, nincs bánat soha,
Ködbe vesző álom lesz a szilvavacsora."

Ezt egy "kicsi görögnek" énekli a Pa-dö-dö, én meg magamnak dúdolom. Nálunk itthon mostanában van bánat, nem is kevés, viszont nem álom a szilvavacsora, hanem nagyon is valóság, legalábbis nekem. Ezt a süteményt ugyanis csak én szeretem a családban, senki másnak nem kell, meg sem hajlandók kóstolni, nem hisznek a "lehet, hogy ronda, de legalább finom" invitálásnak. Inkább hisznek a szemüknek, mint nekem. Nem baj, legalább nem kell osztozkodni, elsőszülöttként az úgyis mindig nehezemre esett. 

(Mennyiségek: 250 g darált zabpehely, 50 g kókuszzsír, 2 egész tojás, 5 db kisebb alma, fahéj, kb. 60 dkg szilva, a tepsi kikenéséhez vaj. A reszelt alma alá zsemlemorzsa helyett zabpelyhet szórunk.)

A családban betegápolási, gondozási feladataim lettek. Az első sokkon túl vagyunk, két hétig tartott, hogy egyáltalán megértsük, hogyan kellene és hogyan tudunk alkalmazkodni a nehéz és minden szempontból megterhelő helyzethez. Kezd kialakulni egy új "normalitás", ami a megváltoztathatatlan helyzet tudomásul vételét és elfogadását jelenti. Azt, hogy ez van, és mostantól ez valameddig így is marad. Mostantól máshogy élünk. Hogy meddig, azt a Sors majd elrendezi. 

"Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert."

Wass Albertnek mélyen igaza van.

A blogot természetesen tovább írom. Az élet ugyanis megy tovább, és mi is megyünk tovább, csak máshogyan, mint eddig. Hamarosan új bejegyzéssel jelentkezem. 

Jó ideje nem voltunk Ismerős Arcok koncerten, nem kerestük a lehetőséget sem. Utoljára Székelyföldön láttuk őket, akkor azt hittem, ott másképp fog szólni a Fenyők, az Építsünk hidat, és főleg a Nélküled. Nem szólt.

Hosszú évek teltek el, míg augusztus 27-én újra találkoztunk velük. Megbocsájtva a csíkszentdomokosi kicsit vérszegény koncertet, végre rehabilitálódtak a szívemben. Igényes a zenéjük, rendkívül igényesek a dalszövegek, tisztes a színpadi megjelenésük is. Időtálló értékek ők a magyar zenei kínálatban. 

A fotó forrása: http://www.magas-tatra.info/2012/07/orias-vizeses-1906.html

A Tar-pataki Nagy-vízeséstől vissza a Reiner menedékházig - ez volt a következő feladat, amit elfogadható alternatív útvonal híján ugyanazon az úton kellett teljesíteni, ahol lementünk. Lett volna ugyanis egy másik út, amelyen már jártam, de azt semmiképp nem akartam még egyszer, mert emlékeztem, hogy az hosszú és nagyon nehéz, és talán lett volna harmadik, vagy akár negyedik lehetőség is, de maradjunk csak a járt úton, amit a járatlanért..., tudjuk.

Az út, amelyiken a vízesésekhez lementünk (mentünk? másztunk, kapaszkodtunk!) visszafelé reménytelenül nehéznek tűnt, de két dolog motivált. Az egyik az, hogy nincs mese, vissza kell menni. A másik ennél sokkal kellemesebb: a patakon több vízesés is van, nem csak a Nagy-vízesés, de lefelé, a kínlódások közben nem volt lehetőség megállni a többinél, most viszont megállhatunk mindegyiknél, és valószínű, hogy meg is fogunk, hiszen azokra a megállásokra nekünk regenerációs és rehabilitációs célból igencsak szükségünk lesz. 

A "nincs más választásom, mint itt felmenni" elszántsága vitte előre a lépteimet és mentem egyre feljebb, kőről kőre. Meg tudtunk állni a Rejtett-vízesésnél és a Kis-vízesésnél is, nagyon szép volt mindkettő. Az igazi persze a Nagy-vízesés, úgyhogy ha arra jársz, ne gondolkozz, hogyan spórolhatnád meg vagy rövidíthetnéd le az utat, mert odáig egyszerűen le kell menni. 

Végtelen hosszú útra készültem felfelé, ami végtelen sokáig fog tartani.

De képzeld, nagyon furcsa dolog történt.

Sokkal jobban tudtunk haladni, mint lefelé.

Mire úgy igazán ki akart volna a szívem ugrani, már fel is értünk a Reiner-házhoz. Az túlzás lenne, ha  azt mondanám, hogy kettőt pislogtam és már fent is voltam, mert pislogtam én annál jóval többet, de tény, hogy gyorsabban felértünk, mint gondoltuk.

Csoda történt talán? Felfelé lerövidült és könnyebb lett az út?

Ennek az egésznek csak egy magyarázata lehet.  A Tátra szelleme látta, hogy mennyire, de mennyire odavagyok érte, és még a legnagyobb kínlódásom közben sem vetemedek arra, hogy megkérdőjelezzem a szerelmem és azt mondjam, miért is kellett nekem hatodszorra is a vízesésekhez lemenni, miért is nem mentem a strandra, vagy maradtam volna inkább otthon a jó hűvös lakásban.

Nem mondtam és még csak nem is gondoltam.

A Tátra hűséges és odaadó szerelmemért pedig megjutalmazott. Elhomályosította a gondolataimat, erőt adott és én csak mentem, mentem egyik kőről a másikra és egyszer csak felértem. 

Azon, hogy felértem, hidd el, én csodálkoztam a legjobban. Meg is néztem a jelzett szintidőt, ami húsz perc és képzeld, alig fél óra alatt mi is feljöttünk. 

A Reiner-háznál viszont leültem.

Vagy nem is. Lerogytam. 

Aztán pár perc lihegés után oly' szavak hagyták el ajakim, hogy én itt most, kérem szépen "hedonizálni" fogok, mert a mai napra "kimaxoltam" a Tátrát. Vagyis enni fogok valamit és inni fogok valamit, majd lefekszem egy padra és nézem a hegycsúcsokat és majd ha jól kigyönyörködtem magam, szép lassan megmozdulok és visszasétálunk a Magistrale-n a Tarajkára. Túratársam ezzel teljesen egyetértett és elégedetten csatlakozott hozzám. Nem sürget az idő, ráérünk, innen már csak egy kb. húsz perces séta vár ránk. Igaz, ahhoz előbb fel kell mászni a lehetetlen meredek kőlépcsőn, de hagyjuk most ezt. Az nem ennek a "most"-nak a problémája. Minek előre aggódni?

Majd átmegyünk a hídon, ha odaérünk, ezt mondják a bölcsek. 

Most még itt vagyunk, együnk, igyunk, heverésszünk, gyönyörködjünk a Tátrában, hagyjuk, hogy elringasson a fenyvesek zúgása a patak hangjával együtt és csak egyszerűen élvezzük, hogy itt lehetünk. Ez nagyon megy nekünk. 

Azt kérdezed, mi lett a térdeimmel? Hogy érted?

Semmi nem lett. Csodálatosan kibírták. Talán éppen most gyógyultak meg. Mondom én, hogy csodák történnek a Magas-Tátrában. 

Pihentünk, élveztük a csendet és a nyugalmat magunk körül, de darabidő múltán fészkelődni kezdtem. A nyughatatlan túrázó némi erőre kapott bennem és én a "némi erőtől" általában úgy szoktam érezni, hogy enyém a világ.

És akkor elkezdtem.

Hogy tulajdonképpen én már kipihentem magam.  Hány óra is van? Ó, még csak ennyi? Nem mennénk-e csak egy kicsit tovább felfelé? Legalább addig, látod? Nem, dehogy az Óriás-vízesésig. Látok egy hidat ott a patak fölött és szerintem menjünk át rajta és ha egy kicsit még feljebb mennénk, ráláthatnánk a Tar-patak völgyére. Tudom, hogy a  Magistrale-ról is ráláthatunk, de ez más lenne, érzem. Annyira érzem, hogy gyönyörű lenne! Miért is nem mennénk még felfelé egy kicsit? Mondom, hogy nem az Óriás-vízesésig! Én is láttam, hogy nagyon magasan van. Csak egy kicsit menjünk még!

Szerinted? 

Elmentünk a hídig, aztán még egy kicsit feljebb, meg még egy kicsit, na, meg még egy kicsit... és hopp, innen meg már nem is érdemes visszafordulni, hamarosan elérjük az Óriás-vízesést! A "hamarosan" távolságban, szintben és nehézségben is rettenetesen sok, de nem lehetetlen.

És ez az, amiért fantasztikus dolog túrázni. Meghaladod magad. Túlteljesítesz. Annyira akarod a célt, de annyira igazán, hogy megkapod a szárnyakat is hozzá. És te csak szállsz, szállsz, szállsz fel magasra!

És a lábaiddal ugyan, ezermillió kövön, sziklán átlépve, felmászva és átmászva, zihálva és leizzadva egyszer csak fent vagy ott, ahová sosem gondoltad volna, hogy fel tudsz menni, de te tudod, hogy valójában nem is a lábaiddal, hanem a szárnyaiddal jutottál fel ide.

 Magasra szálltál. Olyan magasra, amire azt hitted, soha nem leszel képes.

Soha. Mert neked az lehetetlen.

És ott fent tudod, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Csak az a lehetetlen, hogy a lábaid hoztak ide fel. Tudod, hogy a lábaid kevesek lettek volna hozzá. A szíved is kevés lett volna, meg a lelked is.

Ide szárnyak kellettek. 

És te megkaptad őket. 

Igaz, hogy közben párszor megfordult veled az egész hegy, hogy szédülsz és alig kapsz levegőt, remeg a lábad, a szíved pedig valahol a testeden kívül dobog. Nem baj. Mire lecsendesedik a szíved, lecsendesedik a légzésed, örömödben úgyis újra megfordul veled az egész Magas-Tátra, és te csak nevetsz, nevetsz, mert a boldogságod határtalan.

Azzal, hogy felmentem az Óriás-vízesésig, túlszárnyaltam magam. Nagyon. Ez volt életem eddigi legmeredekebb hegymenete. Hihetetlenül nehéz és meredek úton mentünk fel nagyon magasra. Onnan fentről már nem is láttam le a Tar-patakhoz, de tudod, nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy felmentünk, hogy megcsináltuk!

Családi túravezetőnk és a kis társa nem voltak ott. Mivel az úton sem találkoztunk velük, biztosak voltunk benne, hogy tovább mentek, még feljebb a vízeséstől, és ez így van jól. Bár az Óriás-vízesés megmászása után cseppet sem voltam magammal kishitű, de azt tudtam, hogy az ő határaik máshol vannak, mint az enyém és bármennyi szárnyam is lenne, oda, ahová ők felmentek, én soha nem lennék képes feljutni. 

És ez a "soha" tényleg soha. A túrázásban az is gyönyörű, hogy mindenki megtalálja a saját határait. 

Az Óriás-vízeséstől lementünk a Reiner-házig. Ez most úgy hangzik, mintha a vízesésnél csak sarkon fordultunk és leballagtunk volna oda. Nem, nem, nem volt ilyen egyszerű. Majdnem olyan fáradságos, verejtékes és levegő után kapkodós út volt az is, mint  a felfelé menet. Majdnem, mert ha hiszed, ha nem, ez a visszaút is megrövidült és egy kicsit meg is könnyebbedett. De már értem, hogy miért.

Mert megérdemeltem. Pontosabban kiérdemeltem, vérrel és verejtékkel.

Lentről, a Tar-patak partjától a Magistrale-ig a lehetetlen meredek kőlépcsőn felkapaszkodni ezek után már szinte említésre sem méltó, a Magistrale pedig a maga húsz perces sétájával már tényleg csak levezetés volt.

Visszaértünk a Tarajkára, lefeküdtünk a fűbe, pihentünk, napoztunk, majd leültünk az étterem teraszán és vártuk a magasból visszatérőket. Amikor megérkeztek, családi túravezetőnk a maga 36 éves lendületével mosolyogva mondta, hogy a Tar-pataki vízesésekig elmenni "az olyan nyugdíjas tempó", de onnan feljebb, az Óriás-vízesésig, na, az már tényleg teljesítmény és onnan még feljebb, ameddig ők mentek, az meg már egyenesen komoly teljesítmény és még mindig lett volna feljebb.

Erre kihúztam magam és az 59 évem minden megmaradt lendületével, végtelen büszkeséggel elmondtam, hogy az Óriás-vízesésig mi is felmentünk.

Azt hiszem, akkor értem el harminchat évnyi anyai tekintélyem legmagasabb szintjét. Hidd el, megfürödtem benne.