Nyíló fehér íriszek, hatalmasra nőtt levendulák nyílásra készülődő bimbókkal, virágzó zsályák és zöldek, zöldek, zöldek. Gyönyörű a május. Drága anyukám szerint azért, mert én, az ő édes kicsi lánya, májusban születtem és még a természet is engem ünnepel.
https://pszichoforyou.hu/eleg-jo-onmagunk/?
Szerintem elég jó ember vagyok. Elég jó anya, feleség, nagymama, testvér, rokon, barát, szomszéd és munkatárs. De mi van akkor, ha az elég jót kevésnek érzem? Ha az elfogadhatatlan és a tökéletes közötti skálán nekem nem elég az "elég jó", mert tudom, lehetnék még jobb és tudnék is az lenni? Ha tudnék ugyan több lenni, csak sokkal nagyobb erőfeszítéssel, mint amennyit tennem kényelmes?
Az elég jó az olyan középszerű, nem?
Mindig több szerettem volna lenni a középszerűnél.
Van-e olyan területe az életemnek, amire elmondhatom, hogy több a középszerűnél? Hogy nem középszerű, hanem tökéletes, amit teljes erőbedobással értem el és nem csak úgy az ölembe hullt? Van-e egyáltalán, ami csak úgy az ölembe hullt? Igen, van: tökéletesek a gyerekeim. És ebben mi az én részem, mi az én hozzáadott értékem? Elég jó anyjuk voltam, az igaz. Ők is ezt mondanák, hogy persze, elég jó voltam, de én tudom, lehettem volna jobb.
Tulajdonképpen fejlődtem, mert szerintem egyre jobb anyjuk vagyok.
A magam mércéje szerint azért az elég jónál néhány területen jobb vagyok. Látod, addig csűröm-csavarom a kérdéseimet, hogy a végén valahogy kikerekedik belőle egy optimistább nézőpont. Igen, több területen vagyok több az elég jónál és azok egyike sem hullt az ölembe, tettem érte, dolgoztam érte. Biztosan tudtam volna még többet tenni és dolgozni, de a viszonylag kényelmesen megtehetőnél több erőfeszítést alig tettem meg bármiért is. Mert ilyen vagyok.
"Itt kell a napok hordalékából kimosni életem maroknyi aranyát" - írta Váci Mihály, éppen ezt idézték most, amikor ezt a bejegyzést írom, a Csíksomlyói búcsú közvetítésén. "Újuljatok meg! - ez az idei búcsú jelmondata.
Nekem sem késő megújulni, 61 évesen sem. Azért, hogy még jobb, még több legyek.
Mert lehetek.
Ma harminchárom évnyi együttélés után törvényesen házasságot kötöttünk. Mindkettőnknek ez a második házassága. Nagyon egyszerű esküvőnk volt, de benne volt minden, sőt, sokkal több is, mint amire számítottam.
Szépen felöltöztünk, hatalmas színes rózsacsokrom volt, az anyakönyvvezető szép beszédet mondott, én meghatódtam, készült néhány fotó is.
Tegnap a munkatársaim lánybúcsút szerveztek nekem: volt kérdés-felelet arról, hogy mennyire ismerem a leendő férjemet (33 év együttélés után), aztán egy vicces puzzle-t kellett összeraknom és egy rózsaszín lufit is fel kellett fújnom. Jó sokat nevettünk. Ma reggel zenével és a rózsa-virágcsokorral fogadtak, el is sírtam magam, a csokromat ugyanis tőlük kaptam, mert azt mondták, hogy egyszerű esküvő ide vagy oda, virág nélkül nem mehetek oda.
Az esküvő után visszamentem dolgozni, de nem mentem üres kézzel, két kis tortát vittem, amit a férjemmel kéz a kézben, ahogyan kell, fel is vágtunk, és pohárköszöntőt is mondtunk.
Nagyon örülök a házasságkötésünknek. Itt volt az ideje.
.
Jó nagyra hagyom a képet, mert azt szeretném érzékeltetni, milyen messze volt tőlem a dombtető a virágos rétről nézve tegnap, május 11-én a Bükkben.
A Bükkben jártam, pontosabban a szívemnek kedves kis faluban pont a Bükk és a Mátra között.
Ma van Anyák napja, a második az anyukám nélkül. Itt van velem minden pillanatomban. Nem tudok mást írni.
Gyomaendrődön és közvetlenül a város körül 16 Körös-holtág van. Az egyik a Hantoskerti-holtág, amely a város belterületén, a főtértől néhány méterre található. Annak ellenére, hogy a városközpontban van, nyugodtan nevezhetjük Zöld Csendnek. Nagy itt a csend és mindenfelé gyönyörű zöldeket lehet látni. A vízparton mocsári ciprusok is vannak.
Ma a városban töltöttünk néhány órát. A munka végeztével további két órát üldögéltünk víz partján. A nyüzsgő munka után maga volt a nyugalom.
Fotó: https://gyomaendrod.com/latnivalok/gyomaendrodi-holtagak
Május elsején munka miatt mentünk a Tisza-tóhoz, de ha nem lett volna munka, akkor is oda mentünk volna. A tiszafüredi majális egyik eseménye ugyanis a kutyaszépségverseny volt. Nem én szeretem annyira a kutyákat, hogy utazzak érte, viszont szerettem volna igazi majálisos pikniket rendezni magunknak.
Ha nem lett volna a munka, plédet viszünk és kifekszünk a Tisza-tó partjára valahol, sütkérezünk a napon, beszélgetünk, pihenünk, esetleg még el is szundítottunk volna. Én legalábbis így terveztem. Amikor megtudtam, hogy a munka Tiszafüredre szólít a Mancsos pancsolóba, vagyis a kutyastrandra, ahol szépségversenyt rendeznek a kutyusoknak és lesz egy bemutató is a terápiás kutyákkal, nagyon örültem, vagyis örültünk. Mehetünk!
Javasoltam, hogy induljunk jó korán, amint felébredünk és összeszedelőzködünk, azért, hogy minél hamarabb érjünk oda, szánjuk az egész napot a majálisra, amit egyébként nem szoktunk ünnepelni. Így is lett, elég gyorsan elkészültünk. Az országúton végig gyönyörű, hófehér virágos akácfasorok között autózva értünk Tiszafüredre. Ilyen virágzó akácpompát itt még sosem láttam, ami azért hihetetlen, mert sok-sok éve járunk ezen az úton igen gyakran, havonta akár többször is, nyilván az elmúlt évek akácvirágzásai idején is többször mentünk arra, és nem hiszem, hogy akkor elkerülte volna a figyelmem ez a szépséges csoda. Úgyhogy nem értem, hogyan nem láttam korábban, hacsak az nem történt, hogy az idén egyszerre borult virágba mind a közel ezer akácfa és ezt nem lehetett nem észrevenni. Nem tudom.
Egész úton oda is, visszafelé is csak az akácfákat néztem. Nem tudtam velük betelni és folyton anyukámra gondoltam, aki ha látta volna, ugyanúgy csodálta volna őket, mint én, sőt, talán még jobban. Lehet, hogy fentről látta is és az ő "látásán" keresztül duplán örülhettem én is, hogy látom.
Ilyen fákból képzelj el hosszú fasorokat:
A Morotva pihenőpark egyik részén alakították ki a Mancsos pancsolót, és amikor odaértünk, már gyülekeztek a lelkes kutyások a lelkes kutyáikkal, akik rögtön a vízbe vágytak és meg is engedték a gazdik, hogy belemenjenek. Azt a kutyaismerkedést, bandázást és pancsolást nem is lehet leírni, amit műveltek. Élvezet volt nézni.
A pléden való heverészés a munka miatt elmaradt, enni is csak a kocsiban ettünk pár falatot, viszont kedvemre nézelődhettem, pihenhettem, gyalogolhattam a gáton a kikötőig, a szabad strandon és persze körbe a Morotván, amennyit csak akartam. Négy kilométer biztos megvolt. Több pontról tárult elém a Tisza-tó füredi holtága. Láttam vízimadarakat és horgászokat. Virágzó ezüstnyárfák pollenjeit fújta a meleg szél, beborítva szinte mindent a fehér pillékkel. Közben élveztem a napsütést, nagyon szép idő volt.
Hazafelé megálltunk a tiszaigari arborétumnál, de nem mentünk be, ugyanis az útról is remekül lehetett látni azt, amire kíváncsi voltam: kilombosodtak a mocsári ciprusok.
És persze végig, egész úton újra a virágzó akácfák látványában gyönyörködhettem. Felejthetetlen volt.
A kutyusok is. Itt a képen még csak hárman pancsoltak, aztán egyre csak jöttek és jöttek, a végén biztos voltak a vízben vagy harmincan. Szép majálisuk volt nekik is.
Öt hete élek epehólyag nélkül és hála az égnek, ez semmilyen panaszt nem okoz.
Egy hete tornázni is elkezdtem, már nagyon vártam. Esténként lefekvés előtt egy óra lazítás és nyújtás, ez az én szokásos esti rituálém és nagyon megérezte szinte minden porcikám, hogy négy héten át ezt ki kellett hagynom. Az újrakezdésben lassú és óvatos vagyok, inkább könnyű és lazító mozgásokat végzek, mintsem erősító és nyújtó gyakorlatokat. A hosszabb nyújtásokat egyenlőre még kihagyom.
Amikor négy hét után először feküdtem le a tornaszőnyegre, az érzés nehezen önthető szavakba. Lelki értelemben boldogság volt, mert jól vagyok, végre majdnem szabadon tudok mozogni, fizikai szinten viszont egyértelműen merevséget és berozsdásodottságot éreztem. A második alkalommal már minden könnyebben ment, aztán persze napról napra még szebben, még könnyebben és ügyesebben tudtam mozogni. Így egy hét után elmondhatom, hogy majdnem ugyanolyan szépen sikerül kiviteleznem egy-egy mozdulatot, mint korábban, de a nyújtásokkal még mindig óvatos vagyok.
A műtét utáni negyedik héten az erdőbe is kimentem, de csak pár száz métert mertem gyalogolni, aztán egy kilométerre, majd kettőre növeltem a távot és az ötödik hét végére elértem a három kilométert. Ezt akarom most tartani úgy, hogy a tempót szépen, fokozatosan gyorsítom.
A szorgalmam rendületlen. A műtét utáni első héten négy-öt kilót fogytam, ezt a mai napig tartom. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyi a súlyom. Talán húsz-huszonöt évvel ezelőtt.
Végtelenül örülök, hogy itt tartok. Örülök és elégedett vagyok.
Ha azt hallom, látom, olvasom valahol, hogy fine dining, biztos, hogy nem megyek oda, a gasztronómiának ez a része ugyanis egyáltalán nem érdekel.
Tegnap lehetőségem volt Szolnokra, a Magyarok étele szakács - és cukrászverseny országos döntőjére elmenni. Úgy képzeltem, hogy mindenféle finom és általam ismert ételek versenye lesz ez, ahol kedvemre kóstolgathatok, ráadásul a helyszín a szép, zöld Tiszaligetben lesz, ahol még sétálgatni is tudok, élvezhetem a madárcsicsergős tavaszi környezetet és ezredszerre is megcsodálhatom a szőke Tiszát.
Képzeld el, beléptem a Debreceni Egyetem Szolnok Campus (régi nevén Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola) főépületébe és az aulában egy csomó cukrász szorgoskodott. Hatalmas tányérokra nagy műgonddal helyeztek el egy kicsi ezt és egy kicsi azt, majd aprólékosan, nagy-nagy odafigyeléssel feldíszítették. Vagyis fine dining stílusban alkottak. Nos, meglepődtem, de kíváncsi is lettem. Ha már itt vagyok, mindent a szemnek-alapon meg is néztem, amit lehetett és képzeld, a tányérokon látott ételkölteményekből, egy-két alapanyagon kívül nem nagyon ismertem fel semmit.
Asztalterítésben is versenyt hirdettek. A szebbnél szebb, feldíszített, négy-hat személyre megterített asztalok mellett egy-egy pincér állt csokornyakkendőben vagy éppen frakkban és várták a bírálók értékelését. Beleshettem a konyhába is, ahol szépséges szakácsruhába és sapkába öltözött mesterek készítették az ételeket. A zsűri egy nagy, hosszú asztalnál ülve szorgalmasan kóstolta a nekik feltálalt ételeket, pontosabban a versenyműveket, amelyeket a közönség is megnézhetett. Nem megkóstolhatott, hanem megnézhetett. Látványra minden ételköltemény különleges volt, mind hazai alapanyagból készült, csak éppen újragondolva, fine dining módon elkészítve és tálalva.
Szóval nem halászlevek, marhapörköltök, töltött káposzták és palacsinták versenyeztek.
Nagyon tetszett, ahogy a fegyelmezett felszolgáló tanulók feltálalták a zsűrinek az ételeket, és az is szép volt, ahogy a konyháról a zsűri asztala elé vonultak. Láttam még igazi borkóstolást is. A hattagú zsűri négyféle bort kóstolt és én tulajdonképpen arra voltam a leginkább kíváncsi, hogy tényleg kiköpik-e az egy.egy korty bort. Volt aki lenyelte, volt aki kiköpte.
Az épület előtt a megye néhány települése mutatta be helyi, jellegzetes ételét, amelyeket meg is lehetett kóstolni, de tényleg csak egy-egy falatot. Volt szolnoki halászlé, karcagi birkapörkölt, kunsági ferdinánd, kevi sósperec és még valami - talán kölesből készült - sütemény is, na meg egy helyen házi szörpöt is kínáltak egy kis pohárkával.
Bent, az épület díszudvarán összesen háromféle ételt kínáltak, palacsintát, kenyérlángost és kunszentmiklósi birkapörköltöt, a VIP - vendégeknek pedig fel lettek tálalva a zsűrizett alkotások. A VIP - vendégek és a "sima" érdeklődők asztalai nem lettek eléggé elkülönítve egymástól, így aztán a többség elvolt az egy-egy kis palacsintájával, kenyérlángosával és a pár falat birkapörköltjével, míg a VIP - karszalagosok elé, mint a királyi udvarokban régen, rendületlenül hordták az ételkölteményeket.
Nehogy azt gondold, hogy savanyú a szőlő. Én ugyanis egyik fine dining-ból sem ettem volna, mert a különböző allergiáim és érzékenységeim miatt félek mindentől, amit nem ismerek és egy ilyen nagy versenyen csak nem kérdezhettem volna folyton, hogy ez vajon mi, mi van benne és biztos-e, hogy ez vagy az nincs benne.
A nagyvonalúság hiánya zavart. Kevés érdeklődő volt, belefért volna egy kis elegáns nagyvonalúság annak ellenére, hogy tudom, kevés a pénz és a kevésből kell sokat felmutatni. Zavart, hogy a kötelezően meghívott prominensek, akik mindig, mindenhol ott vannak (ahol enni-inni is lehet és hát tulajdonképpen egymást látják vendégül), mennyire nyíltan kivételezettek.
Komoly hiányérzetem volt a megyénk híres ételeit illetően is. Mi, magyarok ugyanis szeretünk enni, a mi megyénkben sincs ez másképp. A különböző rendezvényeken folyton azt hallom, hogy milyen büszkék vagyunk a gasztronómiánkra, mennyire igyekszünk felkutatni és megőrízni a gasztronómiai értékeinket és akkor itt van egy országos szakács - és cukrászverseny az ország sok-sok pontjáról érkezett résztvevőjével, akik a valóban gazdag értéktárunkból csupán néhányat ismerhettek most meg. Ezt így elszalasztott lehetőségnek tartom.
Egy ilyen verseny, hiába országos döntő, valljuk be, két-három óra nézelődés után már egyre kevésbé köti le a látogató figyelmét, innen is el-elszivárogtak a nézők, persze jöttek helyettük újak és lehet, hogy ez így van rendjén. Lehetett volna tovább ott tartani a nézőket akár népzenés - néptáncos színpadi produkciókkal vagy egy "jó ebédhez szól a nóta" - szerű hangulatteremtéssel, persze ehhez "jó ebéd" is kellett volna. Mindenesetre a külső helyszínen volt zene, CD-ről egy órán át Republic-ot hallgathattunk például, ami nem illett oda, én ugyan örültem neki, de lehet, hogy mások meg éppen nem.
Na mindegy is. A lényeg, hogy láttam egy ilyen versenyt és egy percig nem bántam meg, hogy elmentem. Láttam a szépséges szőke Tiszát, sétáltam a Tiszaliget hatalmas fái alatt és megtaláltam ifjúkorom úttörőtáborát is.
És hogy mit ettem? Amit itthonról magammal vittem. Ja, és két darab apró kevi sósperecet.
