A városból érkezünk, a zajból, a nyüzsgésből és most mindegy, hogy éppen a Tisza, a Körös vagy a Zagyva melyik holtágához. Ami rögtön feltűnik, az a csend.

Horgászok ülnek a vízparton csendben, de ez a csend mégsem steril. Zizeg a nádas, halak csobbannak, madarak énekelnek. Vízre szállnak a vadkacsák, lábukkal és szárnyukkal suhogva fékezik magukat. Vízbe ugrik a béka, hallani, ahogy puhán érinti a teste a vizet. 

Leülünk a vízpartra, élvezzük ezt a természetes csendet. 

A közeli horgásztanyákon zajlik az élet. Az emberek a kertben sütnek-főznek, füvet nyírnak, kerítést javítanak, zenét hallgatnak. Elevenek, élnek. 

Eljönnek a csendes holtághoz, hogy élvezzék a csendet és egy darabig biztos élvezik is. 

De az emberi élet hangos.

Az ember hangos és hangosan él. Az ember a csendes holtághoz is magával hozza az életét, a hangos életét. 

Mert élni hangosan kell. Ha halkan élne, nem vennék észre, szinte láthatatlan lenne, az ember pedig látszani szeretne. Megmutatni magát. Megmutatni, hogy itt van és ott van, hogy mindenütt ott van.

Ecce homo.

Az ember hangos a maga teremtette életterében, ahol az én házam az én váram és ahol úgy élek, ahogy nekem tetszik. Ahogy csak nekem tetszik.

Úgy, vagy majdnem úgy, ahogy a nyüzsgő, zajos városban, ahonnan eljött, mert vágyott a csendre.

Az ember megtöri a természet csendjét.

Mert úgy érzi jól magát, ha mindent ural. Uralnia kell a természetet is és ehhez meg kell törnie.

Meg kell?

Tiszaroff és Tiszasüly között komp közlekedik, elég gyakran járunk arra és szívesen igénybe is vesszük. Szerintem minden évszakban és minden napszakban itt a legszebb a Tisza, és itt a legszebb a tiszavirágzás idején is.

 Annak ellenére, hogy sokszor megtettem és akár már unhatnám is, a kompátkelés még mindig nagy kaland nekem. 

A kompra várva a folyót szoktam nézni. Egy időben még vártam, hogy közben bölcs gondolataim is támadjanak hullámokról, életről, érkezésről és elmúlásról.

Csendről, békéről, szerelemről.

Sokáig vártam, hogy legyenek a látványra és az érzésre szavaim, de ma már nem várom. 

Ma már csak ülök a parton és csendesen örülök annak, hogy Petőfinek voltak szavai.

"Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. " (Petőfi Sándor: A Tisza)

Amint megérkezik a komp a túloldalról, én mindig gyalog megyek fel rá, sosem kocsival. Nyújtom a percet, hogy tovább tartson. Kifizetem a révészt és az alatt az öt perc alatt, amíg átérünk, csak a csend van és a folyó, a vízen tükröződő folyóparti fák, a felcsobbanó halak és én, aki a korlátnak dőlve a vízre nézek, hol közvetlenül a komp mellé, hol valahová messze a távolba.

Csak a Tisza meg én és a komp. 

Kikötés előtt gyorsan, ezredszerre is lefényképezek mindent, kormánykereket, mentőcsónakot, vasmacskát, mindent, amit csak látok, hogy örökké emlékezzek.

Amikor átérünk, én is beülök a kocsiba és csak ennyit mondok a révésznek: Isten áldja, köszönöm, hogy megint a komppal jöhettünk.

Aztán kicsit gyorsabban, mint érdemelné, elhagyjuk a révet, mert haladni kell az úticélunk felé, ami mindig, de mindig a túloldalon van.

Kiskörénél nagyon érdekes hídon lehet átmenni a Tiszán. Nem szeretek arra menni, mert a folyóhoz nem lehet egykönnyen lejutni és látni is alig lehet a vízlépcső alatti megszelídült vízből valamit. Még ha lehetne is, a híd szerkezete akkor is elvonná a látványtól a figyelmet. 

Magyarország harmadik leghosszabb vasúti hídjáról beszélünk. Amikor mégis arra kell menni, általában néhány percet mindig várakozni kell, mert éppen jön a forgalom szemből. Nem nagy forgalom ugyan, de hát csak egy sáv van és az a sáv a vasúti síneket is magába foglalja, ha tehát vonat is jön, akkor megállítják az oda-vissza autósforgalmat és nézhetjük, ahogy szép lassan átballag a kisvonat.

"A kiskörei Tisza-híd vegyes használatú. Egyetlen az országban, mely egyaránt biztosítja a közúti és a vasúti forgalom átkelését is a Tiszán. Az egyvágányú, nem villamosított Kál-Kápolna–Kisújszállás-vasútvonal Kisköre és Abádszalók állomások között halad át a hídon. Az átvezetett közút szintén a két települést köti össze. A hídon egy vágányt, illetve egy forgalmi sávot alakítottak ki közös pályatengelyben, emiatt a közúti forgalmat mindkét irányból jelzőlámpák szabályozzák, a vonatforgalom áthaladását a híd mindkét felhajtóján sorompók biztosítják." (Forrás: kiskore.hu)

Tegnap és tegnapelőtt is arra volt dolgunk, két nap alatt tehát kétszer keltünk át ezen a különleges hídon. A Tiszából ott szinte semmit nem láttam, a várakozás ideje alatt csak a hatalmas ártéri erdőre volt rálátásom, viszont a hidat most igazán alaposan megnézhettem magamnak. 

Alaposan meg is néztem és tetszett. Nagyon tetszett. Utánanéztem, ki tervezte és szeretném meg is jegyezni a nevét, mert egy csodát álmodott szinte a semmi közepére. Tóth György híd- és szerkezetépítő mérnök tervei alapján építették meg a 780 méter hosszú faszerkezetű hidat és 1887-ben adták át a vasúti forgalomnak. A faszerkezet hamar elkezdett korhadni, ezért egy jégzajlás utáni beszakadás miatt elkezdték a részleges felújítását fa helyett vasból. A vegyes szerkezetű hidat az I. Világháborúban visszavonuló román csapatok felrobbantották és felégették. Néhány év múlva újra használatba lehetett venni, de a II. Világháborúban megint több bombatalálat érte és csak 1958-ban tudták újra forgalomba helyezni. A kiskörei víztározó építésével egy időben a hidat is fel kellett újítani, majd 2018-ban újra és még mindig akad rajta esztétikai felújítandó rész.

Én csak most, a híd viharvert múltjával való, most még felszínes ismerkedésem közben éreztem meg valamit a híd hányatott sorsából és abból a hatalmas munkából, ami lehetővé tette a Nagykunságból a Jászságba való eljutást a fél Tisza-tó megkerülése nélkül.

Amíg várakoztunk az átkelésre, elképzeltem, milyen lenne gyalog átsétálni rajta.

Tériszonnyal, azon a keskeny hídon. 

Nem, nem,  soha. Hiszen még kocsival is féltem.

De a hídra másképp nézek már.

Tisztelettel.

Törőcsik Mari nekem most már egyet jelent az Aurora Borealis-szal. A film nagyon megrázó, nehéz történetet dolgoz fel, illetve megpróbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant.  Egyszer tudtam csak megnézni, mert vannak olyan filmek, amelyeket, bármilyen jók is, a témájuk érzékenysége miatt csak egyszer lehet megnézni, egyszer viszont meg kell. Ilyen a Sophie választása, Az út, Schindler listája, A zongorista, Levelek Ivo Dzsimáról, Akiért a harang szól és van még néhány.

Háborús, tragikus és nehéz apokaliptikus történetek ezek és olyan emberi sorsok, amelyekről én el sem tudom képzelni, hogyan lehet kibírni és hogyan lehet egyáltalán tovább élni a kibírhatatlan után.

Az ilyen filmekben megmutatják, hogyan.

Ilyen nekem az Aurora Borealis is, Törőcsik Mari egyik utolsó filmszerepe. A film nehéz, napokig-hetekig nem ereszti a szívet és a gyomorszájat, de nem engedi újranézni sem.  

Pély egy kis falu a Tisza-tó környékén, soha eddig még csak nem is hallottam róla. Kiskörétől néhány kilométerre nyugatra található. Pély határától mindössze 7 km a Tisza, a Tisza-tó is csak 10 km. Törőcsik Mari ebben a pici faluban született és  itt nevelkedett 15 éves koráig. Szeretettel emlékezett az itt élt évekre:  „Az én gyerekkorom szebb volt, mint szép: gyönyörű volt.” 

Hamvait 2021. április 22-én itt szórták a Tiszába.

Elmentünk Pélybe, és én gondolatban megköszöntem neki a filmet. Nekem ő örökre az Északi fény marad, innen a szomszédból, keletről.

Kedvemre való az időjárás mostanában. Szeretem, hogy nincs még igazi, tavaszi idő és inkább fázom, mint melegem van. Ha már nem lehet mindig tél, akkor maradjon is októberig ilyen. 

A kedvemre való időjárás mellett kevés dolog van mostanában a kedvemre. Jó idők vannak és rossz napok. A szomorúság, az aggódás, a dühös tehetetlenség napjait élem és nehezen találom meg azt a néhány jó dolgot, amitől igazán mosolyogni támadna kedvem. Nem emlékszem, hogy egy jót nevettem volna valamin az elmúlt napokban, de talán még csak nem is mosolyogtam, szívből legalábbis biztos nem.

Egy oltás utáni reakció híre roggyantott térdre és tartott napokig aggódásban és jeges félelemben. Tehetetlen telefonálások, kétségbeesések, orvosi konzultációk és sírások, ezek voltak az elmúlt néhány nap címkéi és legyen hála mindennek és mindenkinek, hogy már túl vagyunk rajta. 

Fizikailag túl van rajta, akivel megtörtént a baj, lelkileg nem tudom, én viszont sem fizikailag, sem lelkileg nem vagyok túl rajta. Térdre rogytam és megroggyant a lelkierőm.

Más oka is van a napok óta tartó permanens szomorúságomnak, több is, de egyik sem leírható és jelenleg nem is megoldható. Ilyenkor nehéz kapaszkodót találni, de nem lehetetlen. 

Például elég egy váratlan telefon, hogy lenne-e kedvünk egy délutáni randevúhoz a legédesebbekkel a Tisza-tónál. 

Igen. Igen. Igen.

A találkozás utáni második percben már meséltem. Egy óriás favágóról találtam ki egy mesét, egy igazi gyógyító történetet. Valahogy sikerült beleszőni néhány dolgot abból, amit a családunk a napokban átélt és ahogy meséltem a gonosz favágóról - aki rosszat akar tenni velünk és nekünk minden ravaszságunkat össze kell szedni, hogy túl tudjunk járni az eszén -, a történet interaktívvá vált. Hárman szőttük-fontuk tovább a mesét, jobbnál jobb cseleket eszeltünk ki és amikor már majdnem legyőztük a gonoszt, rájöttünk, hogy inkább békét kötünk vele.

A Tisza-tó a nagy szélben erősen hullámzott. A hullámok a partra sodortak néhány vékonyabb faágat és egyéb uszadékot, ezeket megpróbáltuk újra vízre bocsátani, de újra és újra kisodródtak. Ilyen az állóvíz.

Ha a folyóba dobunk valamit, azt elviszi a víz. Volt, nincs.

A tóban viszont ellötykölődik egy kicsit, aztán visszatér. 

Tegnap a négyéves és a hétéves Favágót Legyőző Szuperhős néhány órára ellötykölte a szomorúságomat. 

Néhány órára.

Ezt is köszönöm.

Miss Kalóz Pepit ne becsülje alá senki. Hajón nőtt fel, minden hájjal megkent marcona matrózok nevelték és rendesen kitanították mindenféle csirkefogászatra. Ismeri a hajózás minden csínyját-bínját és ha úgy hozza a vihar, ügyesebben elkormányoz bármilyen lélekvesztőt, mint a vén tengeri medvék. 

Én félek a víztől, úszni is csak többszöri próbálkozással végül ötven éves koromban sikerült megtanulni, de ha nem ér le a lábam a medence aljáig, most sem megyek vízbe, természetes vízbe meg még úgy sem. Volt szerencsém tengeri hajózásra, ahol mindenki a fedélzeten állt és a korlátnak dőlve csodálta a tengert a nagy hullámokkal, én pedig, mivel nem mertem kimenni oda, csak üvegfalon át néztem a ..., maradjunk annyiban, hogy néztem, amit néztem, de ma már ezt sem szívesen tenném. Egyszerűen fel sem szállnék hajóra, de vágyom rá, hogy fel merjek szállni.

Vágyom rá.

Nagyon vágyom a tengerre, nagyon vágyom a hajózásra, de  leginkább arra, hogy ne féljek a víztől.

Miss Kalóz Pepi nem fél a víztől. Tulajdonképpen elmondható, hogy ő általában semmitől sem fél. Harcias amazon ő, bárki ellen kiáll és apró termete ellenére bárkivel el tud bánni furfanggal vagy éppen egy jól irányzott jobbegyenessel. 

Megállapíthatjuk tehát, hogy az égvilágon semmi közös nincs bennünk Miss Pepivel. De tegnap a Tisza-tó partján, a kis csónakkikötőnél legalább egy órán keresztül én lehettem Kalóz Pepi és a Miss-t tegyük most zárójelbe.

Tegnap egy órát tölthettem háborítatlanul a Tisza-tó partján, ott, a kis csónakkikötőnél. Kedvemre és végre ráérősen nézhettem a vizet, a csónakokat, a vízre bocsátásokat és a kikötéseket. Abban a nagy nyugalomban lehetett volna ezerféle gondolatom, de nekem csak egy volt: Kalóz Pepi.

Ha ő itt lenne!

Ha ő itt lenne, kiáltana egyet a Vakapád fedélzetéről és a hangjára megállna az összes hajó. Ellentmondást nem tűrően adná ki a parancsot és még dobbantana is hozzá.

Orrvitorlát leengedni, irány a part!

A parton már sorban állnak a Vakapád matrózjelöltjei, akikkel Miss Pepi személyesen kíván elbeszélgetni. Természetesen jól tudja, hogy egy kikötőben a legnagyobb modortalanság arról érdeklődni, hogy ki honnan jött, mert mindenki onnan, ahonnan akart vagy ahonnan szabadon engedték, legalábbis Rejtő Jenő szerint. A lényeg, hogy a jelölt mit tud és az éles eszű Miss Pepinek elég éles szeme is van ahhoz, hogy ezt meglássa. 

Óh, de mi történik itt?

A toborzásnál kisebb dulakodás alakul ki, mert kiderült, hogy az új fedélzetmester személyében Fülig Jimmyt tisztelhetjük és hát vannak, akik nem tisztelik. Jimmy gyorsan kioszt néhányt pofont az értetlenkedőknek, Miss Pepi pedig azoknak, akik az ő legendás hozzáértését vonják kétségbe és tesznek rá igen blazírt megjegyzéseket.

Pepi a hírhedten jól irányzott jobbegyeneseivel meggyőzi a kétkedőket, hajóra vezényli a legénységet, újra dobbant egyet és indulást vezényel. Közvetlenül az elindulás előtt még történik egy és más dolog, jól látom a partról, de legendás diszkrécióm tiltja, hogy elmeséljem.

Jó szelet, Miss Kapitány Pepi! - mondom halkan, hogy meg ne hallja, mert egy kicsit már én is félek tőle, és irigykedve nézek a Vakapád után.

Hogy miért irigykedem? Mert Miss Pepi megy, én pedig maradok.

Legyen most annyi elég, hogy nagyon jó volt egy kicsit Kalóz Pepinek lenni. Bár, ugye, semmiben nem hasonlítunk, hacsak abban nem, hogy én is lehetnék kém. Megtudtam ugyanis, hogy Miss Kalóz Pepi az angol titkosszolgálat rendkívül megbecsült tisztje, egy szuper kém, és olyan akár én is lehetnék, amennyi NCIS tengerészeti szövetségi ügynökös epizódot megnéztem már a pandémia alatt. Négy és fél évadnál tartok,  65 epizódot láttam eddig és azt hiszem, elég jó lennék kémnek. 

Hé, Pepi, megjött az önbizalmam, dolgozunk együtt?

Április 5-én, húsvét hétfőjén a Tisza-tónál napoztattam egy kicsit az arcomat. Csak egy kicsit, mert félek a napsütéstől, hófehér a bőröm és érzékeny is, ezért általában 10-15 percre merek csak a napra kiülni. Most nagy szélvihar volt, hideg volt a levegő, kifejezettem fáztam, jó volt tehát a nap felé fordulni és melegedni egy kicsit. Jólesően melegítettem magam, így aztán észre sem vettem, hogy múlik az idő. Lehunyt szemmel álmodoztam, elképzeltem ezt-azt, csupa jót, kellemeset. Néha rápillantottam, csak úgy, megszokásból a telefonomra, de olyan erősen sütött  a nap, hogy nem láttam a kijelzőt. Az időérzékem kikapcsolt és csak egy óra múltán éreztem, hogy talán elég lesz már a lustálkodásból.

Egy órát töltöttem a napon. Az arcom, az orrom, mint a bohócoké, csakhogy én nem nevettem, egyáltalán nem, mert rögtön tudtam, hogy ezt aztán kenhetem.

Aki nem keni be előre a bőrét, az utólag már kenheti, gondoltam, és bár volt nálam erős fényvédő krém, azzal már hiába kentem volna, így aztán kétségbeesésemben a jéghidegre fagyott kezemmel próbáltam hűteni az arcomat, el lehet képzelni, milyen eredménnyel. A kocsi visszapillantó tükrében aggodalmasan figyeltem gyakorlatilag három percenként magam és nyilván az ijedtségtől is, de egyre pirosabbnak láttam a bőröm.

Este lett, mire hazaértünk és azonnal a Panthenol spray-hez nyúltam. Négyszer, igen, négyszer kentem be kb. tíz perc alatt az arcomat, egy-egy kenéshez legalább diónyi habot használtam, szinte belemasszíroztam a bőrömbe, de még így sem találtam hatékonynak a tűzoltást, ezért az Irix-szel folytattam.  Abból a tenyerembe fújtam egy jó adagot, mert nem mertem közvetlenül az arcomra, és rápaskoltam, rásimogattam a bőrömre. Közben természetesen folyamatosan beszéltem az aggodalmaimról, percenként vizsgáltattam magam, hogy pirosabb vagy már nem annyira és hogy mit kenjek még rá.

Aki ismer engem, tudja, hogy szinte paranoiásan félek a napsütéstől, de aki nem ismer, a fentiekből most már annak is nyilvánvaló.

Reggelre elmúlt a pirosság, de nem múlt el az aggodalom. Újabb Panthenol kezelést adtam magamnak, ugyanabban a mennyiségben, mint az este. A nap folyamán még háromszor ismételtem meg a kúrát.

Délelőtt elkezdett hullani a hó. Én, az örök télimádó és hóimádó, azonnal kimentem a kertbe, arcomat belefordítottam a hóesésbe és a viharos szélbe és hagytam, hogy a hópelyhek az arcomon olvadjanak el. Hagytam, hogy cincáljanak az elemek. Hagytam és még élveztem is, mosolyogtam, úgy örültem a hóesésnek, mint egy kisgyerek az első hónak. Hűtöttem az arcomat, gyógyítottam a bőrömet. Csak akkor jöttem be a meleg szobába, amikor már a hidegtől égett az arcom.

Két napja már csak reggel és este kenem. Már nem piros, viszont szépen előbújtak a szeplőim. Meg persze az öregségi foltjaim. 

És nem merek napra menni azóta. 

A húsvéttal, mint keresztény ünneppel hamar elfogadásba kerültem, a keresztény tartalmakat megélem és megünneplem. A népszokások szerinti ünnepléssel viszont mindig problémám volt,  azokat sosem szerettem, nem vártam és ez a felnőtt életemben sem változott meg. Jöjjön a húsvét, persze, és az se baj, ha a nyuszi hozza, aztán múljon el gyorsan és lehetőleg locsolás nélkül. Hódolok egy kicsit a sonkának-tojásnak, aztán megszokásból benézek a bokrok alá, hátha hozott nekem valamit a nyuszi. De már két-három éve nem hoz.

Mert elfelejtjük, mert nem fontos és mert csak.

Mi húsvétkor mindig elmegyünk itthonról vagy a gyerekekhez és az unokákhoz, vagy csak úgy, valahová kimozdulni, kirándulni. Útra kelünk és elmegyünk magunk elől.

Ha itthon maradnánk, biztos megterítenék szépen a teraszon, az asztalt magam festette hímes tojásokkal díszíteném,  sonkatálat készítenék friss salátával, kalácsot szelnék és üde csokrot kötnék a kertünk tavaszi virágaiból. Aztán pántlikát kötnék  a hajamba és kis kosárkával a kezemben a kertbe indulnék, ahol izgatottan belesnék minden bokor alá és addig keresgélnék, míg megtalálnám az összes csokitojást, amit a nyuszi hozott nekem. Örömömben kibontanám pántlikás hajamat, hadd fújja a tavaszi szél és hagynám, hogy meglocsoljanak friss vízpermettel.

Meg tudnánk ezt így csinálni, de vajon kell-e? 

Nem tudom, mert komolyan fel sem vetődik sosem. Reggel eldöntjük, hogy elmegyünk valahová, egy dobozba összedobjuk a sonkát, a tojásokat és a kenyeret, csomagolunk egy kis süteményt hozzá és fél óra múlva már úton is vagyunk. Mire elindulunk, addig ki is találjuk, hogy merre menjünk. 

Az idén is elmentünk magunk elől. Húsvét vasárnapján a Körösök vidékét jártuk be, hétfőn pedig a Tisza-tóhoz indultunk, aztán Tiszacsegén megnéztük a Tiszát és az egész ünnepkört egy poroszlói fagyizással zártuk le, háttérben a szépséges Tisza-tavi naplementével.

Mi így ünnepeltünk. Szeretetben, békében, zöldben és napfényben néztük, ahogy a tavaszi szél vizet áraszt a Körösök vidékén és figyeltük, ahogy a holtágak néma csendjét csak a nád susogása törte meg. Az ártéri erdőben csak a madarak csicseregtek és a folyó felől egy-egy evezőcsapás hangja is hallatszott.

Abádszalókon nyusziságokat láttunk, az emberi fantázia és alkotókészség határtalanságát csodálhattuk a fűben rejtve, ágakból fonva, csónakba ültetve, virágkoszorút fonva vagy éppen nyuszikat faragva. A tavaszi szél itt a tojásfa színes tojásait és szalagjait fújta, na meg a vízpermetet, amivel hagytam magam meglocsolni.

A Tisza-tó majd' kicsordult, annyi víz volt benne. Abádszalókon ültünk a köveken, hallgattuk, ahogy a hullámok a parti kövekhez csapódtak, néztük, ahogy a szél habosra fodrozta őket és láttuk a távolban a Mátrát. A  napfény felé fordultam, jól le is égett az arcom, akkor még nem gondoltam, hogy másnap sűrű hóesésben fogom lehűteni.

Egy ártéri erdő szélén letelepedtünk, megettük az elemózsiánkat, majd Tiszacsegénél újra kimondtam, amit  tavaly, ugyanitt:  imádom a Tiszát, de itt (és csak itt) bizony félek tőle. Mert nagy, széles és gyors. Valahogy olyan "túl".

Mindenfelé gémeket, gólyákat, nyuszikat, fácánokat és őzeket láttunk. A természet berobbant, zöldül, virágzik, hirdeti az életet és mi ünnepeltük azt. Az ünneplésre az elmaradhatatlan poroszlói fagyival a kezünkben a Tisza-tavi naplemente tette fel a koronát. 

Mi így ünnepeltünk. Egy dolgot sajnálok csak, de azt jövőre megteszem. Indulás előtt elrejtem a bokrok alá a csokitojásokat és este, amikor hazaérünk, megkeressük őket. A Hold és a csillagok világítanak majd hozzá. Meg a hó.

Várok. Várom, hogy meggyógyuljon, megnyugodjon és jobb legyen a világ. Várom, hogy újra bízni tudjon és erős legyen a lélek. Várom, hogy a világ olyan hely legyen, ahol vigyázzuk az életet és vigyázzuk egymást. Ahová érdemes megszületni és ahol jó élni.

Várom, hogy felkeljen a nap. 

Most, húsvét vasárnapján egy hét hónapos kisbaba érkezését várom a legjobban, aki egészséges és életerős derűvel ringatózik a világnak abban a szegletében, ami megtartja, dédelgeti, óvja és szeretgeti őt. Kísérjék és vigyázzák fehér virágszirmok az útját!

Amíg ideér, várom, hogy felkeljen a nap.

Amint megérkezik, én leszek, aki megtartom, dédelgetem és szeretgetem őt. Megmelegszem a nevetésében, megfürdök a bájosságában. Meglocsoltatom magam az édes babaillatával. 

Aztán ha elmegy, mosolyogva integetek majd neki és már tudni fogom, nem vártam hiába, ma is felkelt a nap. 

"Egy új nap mindig új reményt ígér,
A végtelen sötétjét tépve szét,
A félelem határt kap, mint a lét,
Te csak várj, míg felkel majd a nap." (Demjén Ferenc)

Először azt mondtam, hogy én aztán biztos nem.  Ez még tavaly tavasszal volt, amikor gyakorlott hipochonderként csak úgy tudtam túlélni a félelmem, ha masszívan tagadtam. Különben is, akkor még az ismerőseim ismerőseinek az ismerősei sem fertőződtek és pláne nem betegedtek meg. Nincs vírus, akkor hogyan is oltatnám be magam?

A hivatalos kommunikáció és a közbeszéd akkor a maszk, a "maradj otthon" és a kézmosás arany háromszögében tematizálódott és az oltás, mint megoldási lehetőség, még csak a távoli jövő volt. Vakcina híján akkor még valódi felelősség nélkül gondolhattam, hogy én aztán biztos nem oltatnám be magam. 

A második hullám idején a vírus közelebb jött hozzám. Már nemcsak ismertem valakit, aki megfertőződött, hanem elérte a családunkat és ketten is ijesztő tünetekkel betegek lettek. Kórházba nem kerültek, szépen meggyógyultak, de a gyógyulás útja hosszú volt, nagyon hosszú.

Velem pedig megfordult a világ. 

Van vírus, nagyon is van, viszont a vakcinázásban továbbra sem hittem. Még mindig úgy gondoltam, hogy a vírus jött ugyan és itt van, de ha nagy pusztítás után is, előbb-utóbb el fog tűnni.

Majd.

Én pedig kivárom, míg eltűnik.

Aztán megjelent a kommunikációban, hogy mégis lesz hamar vakcina, gyorsan elér hozzánk és lesz többféle is.  A környezetemben a közbeszéd ennek megfelelően áttematizálódott és átpolitizálódott: már nem a vírus léte vagy a lezárások indokoltsága volt a téma, hanem az, hogy lehet oltakozni, ki oltatja be magát és ki nem. 

Te beoltatod magad? És vajon ő? És a boltos, a postás, az ismerős vagy a szomszéd?

Mi, ti, ők?  

Regisztráltál? Oltakoznál? Melyik vakcinával? 

Elolvastam mindent, ami csak elém került. Meghallgattam mindenkit, aki csak elém került. Mindenki véleményét, érveit, ellenérveit, ellenérzését vagy ellenállását a legteljesebb mértékben tiszteletben tartottam és tartom.

Hogyan döntöttem? Társadalmi felelősségvállalásból és/vagy egyéni érdekből?

Tulajdonképpen ennél sokkal egyszerűbben. Meghallgattam egy általam nagyon tisztelt helyi orvos véleményét. Őt követve döntöttem el, hogy regisztrálok.  Eldöntöttem azt is, hogy melyik vakcinát nem fogadom el és reméltem, hogy nem pont azt kínálják majd fel. 

Ma pedig beoltottak és pont azzal, amivel szerettem volna.

Nem mondom, hogy minden kérdésemre választ kaptam. Nem mondom, hogy ez volt a jó döntés, tekintve, hogy a jövőbe én sem látok, de most örülök, hogy be vagyok oltva. Most ezt érzem biztonságosabbnak. Akkor is, ha lesznek mutációk és újabb vírusok, akkor is, ha "chip van benne", és akkor is, ha továbbra is távolságot kell tartani és maszkot kell viselni. 

Hát így.

Most így.