Nem fogtam sétapálcát, de a sétám közben és főleg a végén, ha vidámabb nem is lettem (pedig minden okom meglenne rá), legalább egy kicsit már kevésbé volt rossz a hangulatom. A férjem dolgozni ment, hívott magával, de nem akartam menni. Itthon maradtam. Nem volt különösebb feladatom, mert tegnap kitakarítottam, kimostam, kiteregettem, főzni pedig nem kell ma. Persze aki keres, az talál, és tudjuk, hogy egy háztartásban mindig van mit csinálni, de én nem kerestem, így aztán nem is találtam semmit,  úgyhogy inkább mondjuk úgy, hogy nem éreztem eléggé motiváltnak magam semmihez.

Elmentem hát sétálni.

Itthon egyedül voltam, az utcán viszont találkoztam az ősz nekem egyik legkedvesebb arcával, a szürke ködössel. Sétáltam egyet a városban a párás őszi időben, mert emlékeztem, hogy a múltkor is utólag ugyan, de arra gondoltam, hogy ezt kellett volna tennem az indokolatlan szomorúság ellen. Most legalább időben eszembe jutott. 

Menj ki! Mozdulj ki! Jobb lesz. 

Ez igaz.

Tulajdonképpen nem is rosszkedvem volt, hanem inkább semmilyen voltam és motiválatlan. Most hazaértem és lettem valamilyen (mondjuk átmozgatottabb) és némileg motiváltabb is, leginkább arra, hogy aludjak egyet.

Ebből nem lett semmi, mert lefeküdtem ugyan, de felhívtam a barátnőmet és fél órán keresztül csacsogtunk a semmiről. Mikor befejeztük, telefonált a férjem, hogy elindult hazafelé, egy óra múlva itthon lesz.  

És ez lesz a jó.

Amikor kisvárosunk utcáin a rengeteg szilvafán elkezd lilásodni-kékülni a szilva, mindig mosolygok, mert érzem, hogy hamarosan vége a nyárnak és ennek mindig nagyon tudok örülni. Szinte hallom ilyenkor, ahogyan az ősz egyre közelebb lopakodik hozzám, én meg kitárt karokkal és szerető szívvel fogadom. Az erdőben és a kertek alján szoktam meglátni először, ahogy szárazbarna lábnyomát hagyja a zöldeken, aztán egyszer csak a mi kis kertünkbe is megérkezik. Reggelente egy gondolattal már hűvösebb kezd lenni, tompul a napfény, színesednek a tűztövis bogyói, sárgulnak a falevelek és a lábam előtt koppan az első vadgesztenye. 

Amikor aztán a kertből a konyhába is bekukucskál, vele jön az illata is, én pedig fogom magam és megsütöm az ősz első szilvás süteményét.

Ez itt a képen szeptember eleje óta már kb. a hatodik. Zabpehely az alapja (250 g) és kókuszreszelék (50 g), mazsola, pici só, szezámmag, lenmag és sok fahéj, ezek a száraz hozzávalók. És hogy mitől áll össze? Kókuszzsír kell hozzá (50 g) és fél kg  gyümölcs, ami nálam most reszelt alma és cékla, de a múltkor tettem bele körtét is. A tetejét kirakom szilvával és pár perc múlva a sütőből már száll is felfelé a finom fahájas szilva illata. Ötven percig sül, vagyis inkább csak szikkad a gázsütőben a legalacsonyabb fokozaton, aztán lehet türelmetlenül várni, hogy kihűljön. 

Persze az ősz nem a türelmetlenséget hívja elő belőlem, hanem pont a türelmet és a lelassulást. Üldögélni a szilvaillatú jó meleg konyhában és egyik szeletet a másik után vágva csipegetni, kóstolgatni, ízlelgetni és végül majdnem mindet megenni...hát, őszi életérzés ez a javából. 

Két Covid-elleni oltást kaptam és kétszer voltam enyhe tünetekkel ugyan, de tesztekkel igazolva Covid-os. Nem mondom, hogy ezekkel összefüggésben, de mert előtte nem fájt, azóta meg igen, a gyanú felébredt bennem, hogy talán a csípó-és térd diszkomfortom mégis inkább következmény, mint eredendő ok.

Diszkomfortról és nem fájdalomról van szó, ezért aztán csak házilag kezelem magamnak gyógykrémekkel és gyógytornával, kisebb-nagyobb eredménnyel vagy olykor teljesen eredménytelenül. A tapasztalatom az, hogy minden ízületünket rendszeresen és okosan mozgatni kell, de csak a fájdalomhatár előtti pontig, amit nehéz megtalálni. Ugyanis amíg nem fáj, addig nyújtunk, ráfeszítünk, erősítünk, amikor pedig már bejelez a fájdalom, akkor bizony legtöbbször már késő megállítani a mozdulatot.

Meg kell hát tanulni megérezni azt a bizonyos "most kéne abbahagyni" pontot és erre való a gyógytornász. Én szerencsés vagyok, mert egy nagyon jól képzett igazi szakembertől tanultam be a napi gyógytornámat és szorgalmasan el is végzem minden nap. Nagyon-nagyon ritkán, évente talán ha tízszer alakul úgy, hogy valami miatt ki kell hagynom. Komolyan veszem. 

Egy ideje azt van, hogy a combomban egy bizonyos hátsó izmot nyújtó gyakorlat fájdalmat jelez. Megtaláltam azt a pontot, ahol még nem fáj, de az annyira kicsi nyújtás, hogy nem is nevezném igazán annak és ennyiért nem is érdemes "feszegetni" azt a területet. Ezt a gyakorlatot néhány napja kihagyom ugyan, de ez már eső után köpönyeg. Elvégeztem az öndiagnózist: meghúztam, helyesebben túlnyújtottam a piriformis izmomat és most azt inkább csak lazítani érdemes, pontosabban csak lazítani tudom. Mától a hengerezést és a masszírozgatós kenegetést is elkezdem. 

És akkor menjünk lejjebb, a térdemhez, bár mehetnénk éppen felfelé is, mert a bal karom és vállam sem az igazi. 

Nos, a jobb térdem hónapok óta érzékenyebb, mint szokott (évekkel ezelőtt elestem és nagyon megütöttem, azóta eleve az). A mozgást nagyon jól bírja, gyaloglással, kocogással jól terhelhető, de a gyógytorna közben a nyújtásnál ez is fáj. Öndiagnózisom szerint a csípő - és a térdfájdalmam összefügg egymással és ezt igazolva látom abban, hogy ha nem nyújtom a piriformis izmot, akkor a térdem sem jelez. Így aztán kihagyom mostanában a függőleges térdnyújtó gyakorlatomat is, de a vízszintest nem, mert az nagyon-nagyon jól tud esni. Ez is milyen érdekes! Ugyanaz a mozdulat vízszintesen jól esik, függőlegesen fáj.

Nem értem.

Azt sem értem, hogy a bal csípőm és a jobb térdem hogyan tud így "keresztben kommunikálni" egymással. Lehet, hogy mégsem értek meg mindent? Lehet, hogy újra vissza kellene mennem a gyógytornászhoz? Lehet. 

És akkor még a bal karomról és a bal vállamról nem is beszéltem. Na meg a jobb csuklómról.

(Kép: https://parlez-vous-francais.fr/)

Ma Pesten voltam, vonattal utaztam. Oda-vissza két-két óra az út és mit nem vittem magammal? Hát persze, hogy  a francia könyvemet. Itthon felejtettem, mert el sem készítettem. Pedig este mindent összeraktam, amit vinni akartam, a könyv kivételével, mert az már akkor sem volt eszemben és csak a vonaton ülve gondoltam rá először.

A nagy elhatározások embere vagyok, akit az első akadály megfog és aki aztán beéri a kevesebbel.

Nos. Újabb elhatározásra jutottam.

Most rögtön a hátizsákomba beleteszek egy adag francia szöveget, hogy mindig nálam legyen és bármikor elő tudjam venni. Nem a teljes könyvet, éppen csak annyit, hogy a belelendülés lendülete meg ne akadjon.

Beérem én kevesebbel, legyen elég csak pár oldalnyi a salátára széttanult francia könyvemből.

Elég az.

Nos hát. A kettes számú motiváció következik: amikor a belelendülés lendülete elakadni látszik, ki kell tölteni egy szintfelmérőt, hogy lássuk, hol is tartunk. Én most a Parlez-vous francais honlapján ajánlott tesztet írtam meg és ezt az üzenetet kaptam: 

Vous avez le niveau B2 en français !

Szárnyakat kaptam! A további tanulásba nem pusztán belelendülök, hanem egyenesen szuperszonikus sebességre kapcsolok!

(...)

Aztán kitöltöttem ugyanott egy másikat, azon pedig B1-et értem el. Hogyan is van ez?

A B1  és a B2 szintek önálló nyelvhasználatot jelentenek, tehát ez már nekem, aki önálló tanuló vagyok és a magam erejével és szorgalmával jutottam el idáig, óriási elismerést jelent és annak is tartom. Az A1-2 alapszintű - ezen már túl vagyok, de ezt persze tudtam már -, a C1-2 pedig mesterfokú nyelvhasználatot jelent - ennek elérése  a legmerészebb álmomban sincs benne.  A részletes értelmezés szerint az én szintem ezt a tudást foglalja magában:

"B1 nyelvi szint = Küszöbszint – Utazás során felmerülő helyzetekben a legtöbb esetben tud érvényesülni. B1-es nyelvtudással a tanulóhoz közel álló témákról folytatott beszélgetésbe előkészület hiányában is be tud csatlakozni. Tömören, könnyebb nyelvi kifejezésekkel tud beszámolni tervekről, elképzelésekről és célkitűzésekről. Képes kevésbé összetett nyelvi szerkezetekkel megindokolni érveit, megmagyarázni a véleményét. 

B2 nyelvi szint = Középszint – Egy anyanyelvi beszélővel is könnyed, folyamatos információcserét tud folytatni. B2-es nyelvtudás esetén a tanuló aktívan belefolyik általa ismert  témákról szóló beszélgetésekbe, és meg is tudja indokolni álláspontját. Érthetően és részletekbe menően tudja kommunikálni mondanivalóját a saját érdeklődési körébe tartozó témákban. Képes úgy elemezni egy témakört, hogy részletezi az eltérő opciók előnyeit és hátrányait is."

Tanulság: a tesztelgetést a legjobb eredménynél kell abbahagyni.

Éreztem, hogy ma már könnyebb lesz róni a köreimet az erdei futópályán, mint tegnap, és tényleg könnyebb volt, a csípőm is jobban bírta. A szokásos három kilométert könnyebben meg tudtam tenni és ennek nagyon örültem.  Hónapok óta (amióta kivették az epehólyagomat és fogytam öt kilót), örömfutásokat végzek, vagyis nem mérem pontosan (értsd: kényszeresen) a távot és az időt, hanem csak rápillantok az órámra és nagyjából elgondolom, hogy mennyit szeretnék menni, aztán elindulok, általában mosolyogva, felszabadultan, mint aki tét nélkül, csak a maga egészségére és örömére mozog, a teljesítményem pedig annyi lesz, amennyi jól esik. 

Mióta megértettem, hogy távolságban nem tudok fejlődni, de tempóban még talán igen, azóta elmúlt a teljesítménykényszerem. Nem erőltetem a három kilométernél többet, de az sem keserít el, ha éppen kevesebbre van energiám,  mert egy ideje egyre tovább tudom tartani a tempót és képzeld, szinte már nem is esik jól a kocogós tempómba  belegyalogolni.

A futás terén a rendszerességbe csak a hőség és az egy hónapos Balaton szólt bele, egyébként tizenkét éve töretlen a kitartásom.

És hogy mi a helyzet a franciával? Csak annyi, hogy tervszerűen, módszeresen nem megy most a tanulás, mert hét közben rengeteg a munkám, hétvégén meg nem vagyunk itthon, de minden nap próbálom franciául elmondani, amit éppen csinálok vagy éppen történik. Ez persze nem egy nagy dolog, de több a semminél. Rendszeresen, minden nap elolvasom viszont a két francia nyelvtanulós csoportom posztjait és általában meg is értem, miről szólnak.

Ma például ezt a példamondatot értelmeztük és tanultuk meg: Je voulais acheter du pain, mais la boulongerie est fermée le mercredi. (Kenyeret akartam venni, de a pékség szerdánként zárva van.) Ebben a csoportban úgy tanulunk, mint a kisgyerekek az anyanyelvüket. Mondatokat tanulunk és nem kell különösebben magyarázni, hogy mit miért mondunk így vagy úgy franciául. Így mondjuk és kész. A nyelvtani szerkezetek így is szépen bevésődnek és behelyettesíthetők lesznek más mondanivaló esetén is. Egy alap franciatudás, egy jó kis szókincs kell azért ehhez is, és a nyelvtannal sem árt tisztában lenni. Egyébként szívesen lettem volna nyelvtanár, van érzékem az idegen nyelvekhez. Németül a gimnáziumban jól megtanultam, később csak fel kellett elevenítenem és most is (bár nem túl magas szinten), de aktívan tudom használni. Van úgy, hogy egy szó előbb jut eszembe németül, mint franciául. Ízlelgetem a Duolingo módszerét, mert ott például német anyanyelvűeknek német nyelven tanítják a franciát, vagyis ez nekem dupla kihívás lenne.

A mostaninál rendszeresebben és többet kellene tanulnom, tudom. Fogok is. Hétvégente utazás közben kétszer négy órám van tanulni és ezt ki is fogom használni.

A rendszeres mozgásnak és a nyelvtanulásnak egy titka van: a rendszeresség. Úgyhogy hajrá! 

Elképesztő a természet regenerálódási képessége. Két hónapos hőség és aszály után pár napig esegetett az eső, de éppen annyi, amennyiről azt gondoltam,hogy csak a port verte el, de a tízszerese is kevés lett volna a növények újjászületéséhez. Erre mit látok? Nő a fű, zöld minden, aminek ilyenkor zöldnek kell lenni és nyílnak az ilyenkor nyíló virágok.

Tényleg elképesztő.

Bezzeg én nem regenerálódok ilyen gyorsan és látványosan a nyár után. Nagyon szeretem, hogy vége a hőségnek, imádom, hogy itt az ősz, de az erőnlétem valahol még a kánikulai tespedésben megragadt. Igyekszem eleget aludni, eléggé egészséges dolgokat eszem, lassan a futás ritmusát is majdcsak újra felveszem (remélem legalábbis, mert most megint fáj a csípőm), de mindez nem elég.

Pár napja végre eszembe jutott, mit tehetnék még: újra elkezdem szedni a vitaminjaimat. C és D vitaminokat szedek, a C-ből 2000 mg-ot, a D-ből 5000 NE-t, és mától a MagneB6-ot is kezdem. Teázom is, mentával kezdtem, most két hétig ezt iszom, aztán váltok, talán cickafarkra.

És közben keresem a fényt. Élvezem a napsütést, ezt a finom őszi bágyadt napfényt, amikor az arcomat a fény felé fordíthatom és folyton figyelmeztetem magam, hogy sokat mosolyogjak, nevessék, dúdoljak vagy énekeljek, mert az élet szép. Tenéked magyarázzam?

A Balatonnál mostanában mindig megállapítom, hogy nekem itt van a tengerem, nem kell messzebb utaznom a tenger-élményért. Itt mindent megkapok, minden elérhető, amiért korábban a tengerpartig mentem, sőt, bizonyos értelemben itt még többet is kapok, mert például nem olyan mély a víz, nem olyan hideg és nem is hullámzik annyira, mint a tenger. Többet fürödtünk az itt töltött első hónapban, mint amennyit eddig összesen a tengerekben, a Tiszában és a Tisza-tóban, vagyis a szabad vizekben. 

Szeptember 21. a férjem születésnapja. Áthajóztunk Balatonfüredre és a végtelennek tűnő vizet nézve újra csak azt mondtam, hogy az én tengerem itt van, itt csillog a víz előttem és nekem ez elég. Mit elég? Rengeteg!  - és nagyon hálás vagyok érte.

Balatonfüreden felfedeztük a reformkori történelmi városközpontot. Jártunk már itt többször is, de mindig sietnünk kellett, most viszont ráértünk, mienk volt az egész nap. Nem tudtam, hogy így nevezik a Tagore sétány és a főút közötti részt, pedig nagyon látszik rajta a patina. Például itt, a Blaha Lujza utcában:

A Tagore sétányon megelevenedett a múlt, hagyományőrzők korzóztak. Kedvesek voltak, engedték a fotózást:

Balatonfüred történelmi városközpontjának levegője, hangulata és szíve van. Nagyon jól éreztük magunkat, napoztunk, fagyiztunk, rengeteget sétáltunk, de rengeteget üldögéltünk is a Balaton partján. Elegáns, patinás a hely és a városnak ez a része nagyon szépen rendben van tartva, nem véletlen, hogy ez egy nagyon népszerű hely. Most, hogy már nem érezni a levegőben a naptej illatát és az emberek nem strandpapucsban sétálgatnak, még inkább érezni a történelmi levegőt. Jó volt ott lenni, nagyon jó, mégis, amikor kikötött a hajónk a siófoki hajóállomáson, megcsapott bennünket az otthonosság érzése, hiszen mi ide jöttünk haza. 

Te jó ég! Még mindig alig hiszem el. 

(A következő bejegyzésben az itthoni, alföldi hétköznapokról fogok írni, mert bár félig már balatoninak- somogyinak érezzük magunkat, de itt élünk, itt dolgozunk az Alföld közepén ... és ez a szülőföldünk. Szeretjük.)

Ma délután, miután megírtam az előző Kiút című posztomat, lefeküdtem és aludtam egyet. A férjem reggel dolgozni ment, hívott, hogy menjek vele, de az eső miatt nem akartam. A rossz kedvem akkor múlt el, amikor ő hazaérkezett és az eső éppen lecsendesedett, vagyis gondolhattam arra, hogy kimennék az erdőbe. 

Ez csak egy gondolat volt először, le is beszéltem róla gyorsan magam, mert sár van és mert nem lesz kint rajtam kívül senki és mert csak. Végül mégsem hagytam ennyiben és kimentem. Nagyon jól tettem. Két és fél kilométer meditatív gyaloglás lett az enyém és közben végig őszinte volt a mosolyom. Arra gondoltam, hogy bárcsak hamarabb eszembe jutott volna, hogy mozogjak inkább a szomorkodás helyett. Átöltözhettem volna tornázós ruhába, kereshettem volna egy kellemes videót, kézbe vehettem volna  a kis súlyzóimat és végig tornázhattam volna egy jó fél órát.

A mozgás hangulatot javít és gyógyít. Csak éppen ez pont akkor nem jutott eszembe, amikor kellett volna.